Nits Árpád

Országszerte leszerelik a fűtőtesteket a tömbházakban. Van, ahol a lakók saját magukat ítélik vacogásra, mert a sokoldalúan fejlődő romániai kapitalista társadalom építésének alagútjában nem látják a reménysugarat, amelynek elérésekor képesek lesznek megfizetni a fűtési díjat. Máshol az eladósodott ügyfelek iránti dühtől elvakultan a távhőszolgáltatók esnek neki a rozsdás csapoknak és csatlakozóknak. Az önfelszámoló vállalatok sorában élen járnak azok a vízművek, amelyek már a hideg vizet is megvonják a lakosságtól. Recseg-ropog az amúgy is romos vezetékrendszer. Egyelőre az illetékesek nem gondolnak arra, hogy ha egyszer normális kerékvágásba jutnak a dolgok, milyen nehéz lesz visszaszerelni a szétszedett hálózatot.
Bár az is meglehet, hogy az illetékesek úgy tudják, itt már sohasem vág normális nyomot a kerék.
Különben rendkívül érdekes lenne utánanézni, hogyan jutottak ide a közszolgáltatók. Miért emelték szüntelenül áraikat, ha látták, hogy a piac fizetőképessége csökken? Ilyesmit egyetlen árutermelő sem művelhet büntetlenül. Képzeljük el, mi történne a hóstáti gazdával, aki a villany-, a víz- vagy a távhőszolgáltatókat utánozná. Magának, mint vállalkozása vezérigazgatójának, a forgalomtól függetlenül minden hónapban kikövetelné a 150 millió lejes fizetést, a feleségének is juttatna 145 milliót, hiszen ő a kereskedelmi aligazgató. Ugyanakkor arányosan értékelné anyagilag az igazgatótanácsba meghívott köztisztségviselők rendkívül értékes hozzájárulását, többek között azt, hogy havonta egyszer-kétszer méltóztatnak eljönni a verandára kollektív újságolvasásra. (Ja, tényleg, a parlamentben vajon a Scânteia-kori beidegződésből olvassák olyan szorgalmasan a napilapokat?)
Mellesleg a hóstáti gazdának indokoltabb lenne igazgatótanácsot tartania, mint egy közüzemi vállalatnak. A gazda sokféle terméket állít elő, azok termelési költségét nyomon kell követni, kutatni kell a piacot stb. De mi az ördögöt tanácskoznak egy vízszolgáltatási igazgatóságban? Nyomni kell a vizet, és kész. Időnként elzárják, ha csőrepedés van, és erről az újságokban értesítik a lakosságot. Ehhez még igazgató sem kell, nemhogy igazgatótanács.
Érdekes lesz megfigyelni, mit tesz egy közüzemi vezérigazgató, amikor ügyfeleinek felétől megszabadult. Vajon a továbbiakban fizetésének felére, avagy kétszeresére tart igényt? Máris fogadásokat köthetünk, persze, ha nem akarunk veszteni, a második változatot tartsuk elhihetőnek. Mert itt a szemérmetlenség nem ismer határt. Aki a 300 ezer lejes nyugdíjból tengődőknek nem szégyellt 400 ezer lejes nyári (!) közműdíjat kiszámláztatni, hogy neki kikerekedjen az igazgatói „átlagfizetés”, attól bármilyen gazemberségre számítani lehet.
Ezért érthető a brassói szakszervezeti vezér kezdeményezése. Csak az a baj, hogy nem vezet eredményre. Ha senki sem fizet, azzal legfennebb azt érjük el, hogy a közüzemeknél dolgozó víz- és gázszerelőknek is felkopik az álluk. Az igazgatókat és az igazgatótanácsi tagokat ne féltsük, nekik ha törik, ha megszakadunk, mindenképpen biztosítják a megszokott jövedelemszintet. Ez a demokrácia így indult 1990-ben, amikor Petre Roman beköltözött a Tavasz utcába, és ezt az akkori ellenzék zokon vette, de Ion Iliescu miniszterelnöke ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: egy akkora villácska kijár bármelyik európai kollégájának.
A politikai kaszt azóta sem hajlandó belátni, hogy a nyugati kollégákhoz csak akkor hasonlíthatja magát, ha az itthoni bérmunkásoknak is kijut a tágasabb és melegebb otthon. A brassói felhívás tehát sokkal forradalmibb kellene hogy legyen: ne fizessünk azoknak, akik nem szolgálnak rá. Ne válasszuk újra azokat, akik csak a saját zsebükre gondolnak. A közélet megtisztulásával eltűnnének a haszonleső igazgatótanácsosok és az aránytalan közműdíjak is.
Csakhogy most jön a legnehezebb: ki állít össze egy ilyen reményteljes jelöltlistát? Pláne, a tíz év szomorú tapasztalatait tekintetbe véve…