Ürülékgyurmázás


Bukaresti illetőségű magyar nemzetiségű román állampolgár az október eleji őrjöngés idején egyik reggel arra ébredt, hogy ajtaját horogkereszttel és nemzetének szóló külmunicípiumi káromlással pingálták tele, valamint emberi ürülékkel tapétázták ki.
Gratulálunk. Az eset nem egyedi, ugyanolyan alapanyagból gyurmáztak már máshol is, többek között a kolozsvári Szent Mihály-templom plébániájának bejáratánál, de ha már Bukarestben is ilyen szintre süllyedt a hétköznapi sovinizmus, az a „népnevelők” tevékenységének kimagasló hatékonyságát jelzi.
Mert senki sem születik ilyen különleges hajlammal. Ez nem tehetség vagy intelligencia dolga, hanem ráhatás kérdése. Szaglóérzékkel rendelkező ember csak akkor használ anyagcsereterméket politikai meggyőződésének kifejezésére, ha otthona, óvodája, iskolája, televíziója, sajtója, kedvenc politikusa erre készteti. Késztetésben soha sincs hiány. Az október eleji elképesztő hazugságözönben pedig, amellyel elárasztották az országot az 1849-es aradi vértanúk szobrának kiszabadítása és a szokásos koszorúzás kapcsán, még tiszta csoda, hogy nem került feldolgozásra a nemzetállam minden elkötelezett hívének napi termelése.
Vajon mit tennénk hasonló helyzetben? Ha azt tanulnánk az iskolában – és csak azzal maradnánk –, amit a Scânteia-szerkesztők és történelmi filmrendező szenátorok által jóváhagyott történelemkönyvek tartalmaznak, továbbá hitelt érdemlő tévéadóknak tartanánk kereskedelmi fedőnevű politikai ügynökségeket, mert más műsort hiába néznénk, nem értenénk meg – nem is nagyon akarnánk, szintén nevelés okán –, akkor vajon mi is domborműveket kennénk az ajtókra? Próbáljuk belelovalni magunkat: hát nem aljas gazemberség olyan tábornokok szobrának a helyreállítása, akik egész karrierjük során polgári lakosság lemészárlásával foglalkoztak?! Meg aztán hogyan merészelte ez a Bem elfoglalni Erdélyt?! (Felindulásunkban elfelejtenénk feltenni a kérdést, hogy ugyan kitől.) Még hergeljük magunkat egy darabig, aztán döntsük el: érdemes ezért összemocskolni a kezünket?
Az ürülékgyurmázásért mégse ítéljük el a tanítványokat. Azokat csak a szag miatt tartsuk távol magunktól, amennyire lehet. De a tanítómestereket végre elő kellene vétetni. Az utóbbi években gyakran elhangzott a tanács, hogy a provokációknak nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de nem biztos, hogy egy diplomáciai képviselet zászlajának gyalázása, konzuljának zaklatása, egy szomszédos és baráti NATO-tagállam miniszterének rendőrségi asszisztenciával történő lehurrogása fölött célszerű lenne napirendre térni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a romániai magyarságot ért sérelmeket sem szabad a politikai kompromisszumok számláján „termelési költségként” iktatni. Nem biztos, hogy az aradi emlékmű kiszabadításáért feltétlenül el kellett tűrni (és még tűrni kell, mert szünet nélkül folytatódik a kérődzés) a történelmi rágalomhadjáratot. A nyilvánvaló nemzeti uszításra a diplomácia eszközeivel határozottan fel kellene hívni a világ figyelmét. Az ürülékkeverők túlzásba vitték, igazán ideje volna lefogni a kezüket. A saját anyagból készült domborművektől csak egy lépés a dorong, amelynek használatát 1990 márciusában bemutatták ugyanazoknak a tanítómestereknek a késztetésére.
Nem kellene megengedni, hogy az aradi emlékmű kiszabadításának árát a kisemberekkel fizettessék meg. Ez az etnikai tisztogatás egyik eszközévé válhat. Akinek bepiszkolják az ajtóját, az könnyen a kivándorlás rögös ösvényére léphet. Nemcsak a félelem, hanem az undor miatt is.