Csaszikarambolok
Szabadság, 1999. július 14., XI. évfolyam, 161. szám
Társadalmi és útviszonyainkra különösképpen jellemző a főnöki balesetek tömegmérete. Az utóbbi néhány fényéves évben karambolozott szekusfőnök, szakszervezeti vezér, rendőrparancsnok, pártvezér – ez történetesen éppen kolozsvári, de korántsem véletlenül merevrészegen követte el büntetlenül maradt tettét. És nem maradtak ki a sorból a parlamenti képviselők. Éppen azok, akik Európa egyik legszigorúbb közútforgalmi törvényét megszavazták.
Ebben a törvényben van egy nagyon érdekes ellentmondás. Előírja, hogy ott, ahol véletlenül két sávon folyik a közlekedés egyazon irányba, előzés után azonnal vissza kell térni a jobboldali sávra. Érthetetlen. Ha akcióban lévő rendőrökön, mentőkön és tűzoltókon kívül senkinek sem szabad meghaladni az ősautókkal is elérhető totyogó sebességet, akkor ki előtt kell azonnal szabaddá tenni a középső sávot?
A gépkocsivezetők jól tudják, mit jelent az, hogy le kell kotródni az útpálya közepéről. A jobboldali sávon sokkal gyorsabb az erózió. Băsescu alig teszi ki a táblát, hogy itt van az önök pénze elásva, máris megjelennek a holdkráterek, amelyek között 30-assal is életveszélyes a bukdácsolás. Emellett ezen a sávon közlekednek a tehergépkocsi- és traktorpótló szekerek.
Az értelmetlen törvényszakasz rontja a közúti morált. A belső sáv önkinevezett tulajdonosai – köztük az átmeneti korszak közutálattól övezett konjunktúralovagjai – hosszú kocsisorokat hajtanak maguk előtt a törvényes sebességet meghaladva, mert az emberek inkább kockáztatnak, minthogy gödrök és szekerek között baktassanak.
A honatyák természetesen nem gondoltak a következményekre, amikor a hallgatólagos kivételezést biztosító törvényszakaszt megszavazták. A honatyák, mint rendszerint, elsősorban magukra gondoltak. Az ő idejük, ugye, roppant drága. Nekik örökké sietniük kell, ezért az a pár száz kilométernyi második sáv legyen tiszta.
Az 1996-os választási kampányban Kolozsváron egy pártreklám-sajtóértekezlet azzal kezdődött, hogy a fővárosi főjelöltek engedélyt kértek egy kis lazításra. Igaz, felváltva vezettek – magyarázták –, de így is nagyon idegfeszítő volt az útjuk, ugyanis a Bukarest–Kolozsvár távolságot négy és fél óra alatt futották le. Vagyis óránkénti 100 kilométeres átlagot valósítottak meg a falvakon átkígyózó ösvényen. Az 1999 június eleji szenátori karambol jelzi, hogy megkezdődött az edzés a következő parlamenti választásokra. A szigorú törvény ellenére lesz itt megint olyan furikázás, mint a Hungaroringen főszezonban. Mostani és jövőbeni törvényhozóink nyomában nyargalnak majd a gazdasági maffiavezérek, őket követik a nagytőkések, valamint a nagy és közepes karhatalmisták, és közéjük vegyül néhány kisember is, aki elemi önérzetből nem hagyja magát leseperni az útról. Mindenkinek van egy dobása, hogy eltalálja: ebből a népes mezőnyből kit szűr ki a rendőrség.
A csaszikarambolokat azonnal követik a műszaki halandzsák. Hogy állítólag szétrobbant a szenátusi kocsi egyik első kerékabroncsa. Na és? Ha ez a borzasztó ritka esemény a hazai közutakon megengedett legnagyobb sebességnél történik meg, a következmény mindössze egy kerékcsere. Amikor a szekusfőnök a Bukarest–Ploiesti útszakaszon autójával kivégzett egy családot, félhivatalosan azt rebesgették, hogy a gépkocsi romlott el. Az. Az új Volkswagen. Ezzel a buta mesével két legyet akartak ütni egy csapásra: mentsék a hírszerző bőrét és fokozzák a műszaki ellenőrzés körüli fontoskodást.
Régen is karamboloztak a vezetésre képtelen főnökök. Maurer fogatosokat és teheneket terített le vadászatról hazamenet, Ceauşescu egy bukaresti asszonyt ütött el, miközben az 1977-es földrengés okozta károkat gyarapította feleségével együtt tett munkalátogatásán. Barom, aki visszasírja őket, de ismerjük el, hogy azok nem állítottak olyan hülyeséget, hogy a gépkocsi műszaki állapota volt a hibás. Inkább a forgalomirányító milicistákra és szekusokra kenték bambaságukat, minthogy beismerték volna, hogy nem az útviszonyoknak és a rendelkezésükre álló termelőeszközök színvonalának megfelelően repültek a kommunizmus felé.
Az utak akkor sem voltak jobbak. Nem mentek ilyen hamar tönkre, mint mostanában, amióta útadót szednek, de ritkábban javították, hogy minden jól menjen. És ennek megvolt a maga hatalmas előnye. A központi és a helyi kis és közepes főnökök minél később érték el úti céljukat, annál kevesebb kárt okoztak az országnak. Ez az utóbbi évtized politikusaira is talál.
Úgyhogy volna egy választási kampányjavaslatom. Annak az elnökjelöltnek előlegezzünk bizalmat, aki határozottan megígéri a sebességhatár betartatását. Ez annál időszerűbb, minél több parlamenti tag karambolozik közveszélyesen. Ők szavazták meg a törvényt – elsősorban ők tartsák be! Ugyanakkor az eszményi elnökjelöltnek meg kellene ígérnie, hogy az átlagautósok zaklatásától szigorúan eltiltja a közlekedéspolitikai és -műszaki rendőrséget. Ugyanis az mese habbal, hogy az átlagembereket és átlagautóikat állandó megfigyelés alatt kellene tartani. Kisfizetésű kistisztviselő, ha akarna sem tudna úgy összezúzni egy autót, mint ahogy a szenátusi kocsi kinézett. Még akkor sem, ha elrobban az első gumiabroncsa, vagy meghibásodik a kormányszerkezete. Mert az átlagautósnak nincs motorja ahhoz, hogy a törvényes sebességet kétszeresen meghaladja.
Hogy mi lesz, ha a kedvenc elnökjelöltünk megígéri az emberarcú közlekedési morált? Akkor ezután a rendőrök nagyvonalúan eltekintenek annak az autósnak a megbüntetésétől, aki a légynek sem ártott, és lecsukják az italtól vagy hatalomtól elkábult pártvezért? Ugyan! Ez olyan volna, mintha a csődös bankigazgatókat és egyéb széltolókat vagyonilag végrehajtanának és elengednék a munkanélküli családok lakásadóját. Ne álmodozzunk. Emil Constantinescu is megígérte a korrupció letörését, és lám, mi lett belőle. A következő négy évben is az átlagpolgártól vasalják be a csődbe ment bankok kasszahiányát, és úgyszintén az átlagautósok zsebére teljesíti bevételi tervét a rendőrség.
De olyan jó legalább ígéreteket kicsikarni.
Ebben a törvényben van egy nagyon érdekes ellentmondás. Előírja, hogy ott, ahol véletlenül két sávon folyik a közlekedés egyazon irányba, előzés után azonnal vissza kell térni a jobboldali sávra. Érthetetlen. Ha akcióban lévő rendőrökön, mentőkön és tűzoltókon kívül senkinek sem szabad meghaladni az ősautókkal is elérhető totyogó sebességet, akkor ki előtt kell azonnal szabaddá tenni a középső sávot?
A gépkocsivezetők jól tudják, mit jelent az, hogy le kell kotródni az útpálya közepéről. A jobboldali sávon sokkal gyorsabb az erózió. Băsescu alig teszi ki a táblát, hogy itt van az önök pénze elásva, máris megjelennek a holdkráterek, amelyek között 30-assal is életveszélyes a bukdácsolás. Emellett ezen a sávon közlekednek a tehergépkocsi- és traktorpótló szekerek.
Az értelmetlen törvényszakasz rontja a közúti morált. A belső sáv önkinevezett tulajdonosai – köztük az átmeneti korszak közutálattól övezett konjunktúralovagjai – hosszú kocsisorokat hajtanak maguk előtt a törvényes sebességet meghaladva, mert az emberek inkább kockáztatnak, minthogy gödrök és szekerek között baktassanak.
A honatyák természetesen nem gondoltak a következményekre, amikor a hallgatólagos kivételezést biztosító törvényszakaszt megszavazták. A honatyák, mint rendszerint, elsősorban magukra gondoltak. Az ő idejük, ugye, roppant drága. Nekik örökké sietniük kell, ezért az a pár száz kilométernyi második sáv legyen tiszta.
Az 1996-os választási kampányban Kolozsváron egy pártreklám-sajtóértekezlet azzal kezdődött, hogy a fővárosi főjelöltek engedélyt kértek egy kis lazításra. Igaz, felváltva vezettek – magyarázták –, de így is nagyon idegfeszítő volt az útjuk, ugyanis a Bukarest–Kolozsvár távolságot négy és fél óra alatt futották le. Vagyis óránkénti 100 kilométeres átlagot valósítottak meg a falvakon átkígyózó ösvényen. Az 1999 június eleji szenátori karambol jelzi, hogy megkezdődött az edzés a következő parlamenti választásokra. A szigorú törvény ellenére lesz itt megint olyan furikázás, mint a Hungaroringen főszezonban. Mostani és jövőbeni törvényhozóink nyomában nyargalnak majd a gazdasági maffiavezérek, őket követik a nagytőkések, valamint a nagy és közepes karhatalmisták, és közéjük vegyül néhány kisember is, aki elemi önérzetből nem hagyja magát leseperni az útról. Mindenkinek van egy dobása, hogy eltalálja: ebből a népes mezőnyből kit szűr ki a rendőrség.
A csaszikarambolokat azonnal követik a műszaki halandzsák. Hogy állítólag szétrobbant a szenátusi kocsi egyik első kerékabroncsa. Na és? Ha ez a borzasztó ritka esemény a hazai közutakon megengedett legnagyobb sebességnél történik meg, a következmény mindössze egy kerékcsere. Amikor a szekusfőnök a Bukarest–Ploiesti útszakaszon autójával kivégzett egy családot, félhivatalosan azt rebesgették, hogy a gépkocsi romlott el. Az. Az új Volkswagen. Ezzel a buta mesével két legyet akartak ütni egy csapásra: mentsék a hírszerző bőrét és fokozzák a műszaki ellenőrzés körüli fontoskodást.
Régen is karamboloztak a vezetésre képtelen főnökök. Maurer fogatosokat és teheneket terített le vadászatról hazamenet, Ceauşescu egy bukaresti asszonyt ütött el, miközben az 1977-es földrengés okozta károkat gyarapította feleségével együtt tett munkalátogatásán. Barom, aki visszasírja őket, de ismerjük el, hogy azok nem állítottak olyan hülyeséget, hogy a gépkocsi műszaki állapota volt a hibás. Inkább a forgalomirányító milicistákra és szekusokra kenték bambaságukat, minthogy beismerték volna, hogy nem az útviszonyoknak és a rendelkezésükre álló termelőeszközök színvonalának megfelelően repültek a kommunizmus felé.
Az utak akkor sem voltak jobbak. Nem mentek ilyen hamar tönkre, mint mostanában, amióta útadót szednek, de ritkábban javították, hogy minden jól menjen. És ennek megvolt a maga hatalmas előnye. A központi és a helyi kis és közepes főnökök minél később érték el úti céljukat, annál kevesebb kárt okoztak az országnak. Ez az utóbbi évtized politikusaira is talál.
Úgyhogy volna egy választási kampányjavaslatom. Annak az elnökjelöltnek előlegezzünk bizalmat, aki határozottan megígéri a sebességhatár betartatását. Ez annál időszerűbb, minél több parlamenti tag karambolozik közveszélyesen. Ők szavazták meg a törvényt – elsősorban ők tartsák be! Ugyanakkor az eszményi elnökjelöltnek meg kellene ígérnie, hogy az átlagautósok zaklatásától szigorúan eltiltja a közlekedéspolitikai és -műszaki rendőrséget. Ugyanis az mese habbal, hogy az átlagembereket és átlagautóikat állandó megfigyelés alatt kellene tartani. Kisfizetésű kistisztviselő, ha akarna sem tudna úgy összezúzni egy autót, mint ahogy a szenátusi kocsi kinézett. Még akkor sem, ha elrobban az első gumiabroncsa, vagy meghibásodik a kormányszerkezete. Mert az átlagautósnak nincs motorja ahhoz, hogy a törvényes sebességet kétszeresen meghaladja.
Hogy mi lesz, ha a kedvenc elnökjelöltünk megígéri az emberarcú közlekedési morált? Akkor ezután a rendőrök nagyvonalúan eltekintenek annak az autósnak a megbüntetésétől, aki a légynek sem ártott, és lecsukják az italtól vagy hatalomtól elkábult pártvezért? Ugyan! Ez olyan volna, mintha a csődös bankigazgatókat és egyéb széltolókat vagyonilag végrehajtanának és elengednék a munkanélküli családok lakásadóját. Ne álmodozzunk. Emil Constantinescu is megígérte a korrupció letörését, és lám, mi lett belőle. A következő négy évben is az átlagpolgártól vasalják be a csődbe ment bankok kasszahiányát, és úgyszintén az átlagautósok zsebére teljesíti bevételi tervét a rendőrség.
De olyan jó legalább ígéreteket kicsikarni.