Nits Árpád

Bárki szabad szemmel is láthatja, hogy a „végeredmény szempontjából” Koszovó és Erdély között nincs különbség, sőt az erdélyi etnikai tisztogatás lassúbb, de biztosabb. Még az uráli németek is megmaradtak egykor szovjet, most pedig orosz állampolgárságú németeknek, hogy a magyarországi nemzettársaikról ne is beszéljünk, míg Romániában tömegesen kiváltatták magukat a szocialista jobbágysorból. Az is rendkívül jellemző, hogy Németországban több zsidó él, mint Romániában, ahol állítólag csak Észak-Erdélyben volt szervezett népirtás, egyébként itt mindig akkora volt a tolerancia, hogy csak na. A fejlődő, majd a sokoldalúan fejlett szocialista, tervszerűsített homogenizálásban a magyarság eltüntetése következett volna, de az ehhez szükséges ötéves terv műszaki okokból nem kezdődött el. A nemzetállam megszállottjai azonban nem estek kétségbe, kéznél van a sokkal változatosabb „demokratikus” eszköztár, amilyen a parlamenti és kormányzati holtvágány, a kultúrzóna újrateremtése a Székelyföldön, a magyarság kirekesztése (egy-két kiválasztott személy kivételével) a privatizációból és a munkahelyekről. Mindennek egyenes következménye a létfenntartási önfeladás vagy elmenekülés fokozódása.
Ezek olyan tények, amelyeket a román történészeknek vállalniuk kellene ahhoz, hogy nemzetközi szaktalálkozókon komolyan vegyék őket. Akkor végre a román igazságszolgáltatás többé nem foglalkozhatna olyan képtelen feljelentésekkel, amelyek lényege az, hogy fejbe kell verni mindazokat, akik megmondják az igazat.
Kissé furcsa, hogy ezekre a dolgokra a Nyugat nem figyel fel magától. Még furcsább, hogy Frunda György szerint tévhitben kellene hagyni, vagyis Clintont nem lenne szabad kioktatni holmi kongresszusi nyilatkozatokkal.
Vajon honnan veszi a Nyugat azt, hogy egy ország, amely tíz évvel ezelőtt az etnikai egyneműsítés leghatékonyabb útján járt, és amelyben egy kisebbségi szervezet kormánykelepcébe csalogatásán kívül az égvilágon semmi sem történt, egyből a nemzetiségi béke modelljévé vált? Bizonyára ezt mondták neki.
Példákat a közelmúltban is találunk. A megboldogult Mozes Rosen főrabbi gyakran zarándokolt el Amerikába és hirdette, hogy Ceauşescu a legjobb barátja, tehát rendszerét a legnagyobb kedvezményben kell részesíteni. Ugyanígy akadtak nekünk is „küldötteink”, akik vígan sétafikáltak a nagyvilágban, amikor „mezei magyaroknak” kétévenként sem adták ki útlevelüket a titkosrendőrség vasszekrényéből. Ezek a „képviselők”, ha csak egyszer súgtak volna meg valami tényszerűséget a hazai állapotokról, többé biztosan nem lépik át a vasfüggönyt. De tudták ők, hogy „érdekünkben” vállalniuk kell a kompromisszumokat.
A Nyugat a tisztogatás tárgyává tett nemzetiségekről más utakon is szerzett információkat, amelyek természetesen sehogy sem egyeztek a hivatalosakkal. A Nyugat azt is pontosan tudta, hogy melyik információforrás érdemel hitelt. És mégis úgy viselkedett, mintha a hivatalos tájékoztatásnak hinne. Amerika megadta a legnagyobb vámkedvezményt, Anglia pedig beengedte a királynői hintóba a félbemaradt cipészinast, hogy az még nagyobb önbizalommal nyírja idehaza a nemzeti kisebbségeket.
Persze, utólag volt nagy helyreigazítás, kedvezményvisszavonás, hintótakarítás, meg minden.
És mégis, a Nyugatot visszamenőleg és a jövőben is meg kell érteni, ha a számára kényelmesebb jelzést hiszi el. A Nyugatnak mindig volt és lesz bőven gondja, ezért a csendes etnikai tisztogatásokat együttélési modelleknek feltüntető véleményeket nem vonja kétségbe. Pláne, ha a felszámolásnak kitett kisebbségek reprezentatívnak kinevezett képviselői ezeket az állításokat megerősítik, sőt garantálják, hogy a helyzet fajul el, mert „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket keresik” a Koszovóval való összevetésben. A Nyugatnak nem lehet célja a fertőzött gócok számának növelése, mint ahogy a rendőrség is irtózik a bűnügyi statisztika kedvezőtlen alakulásától.
Nemrégiben legitim, pontosabban statutáris képviselőink is síkraszálltak amellett, hogy Románia még nem nevezhető a nemzetiségi probléma megoldási modelljének. Az újraválasztási kongresszus után azonban erre a kampányfogásra már nincs szükség, sőt a kongresszuson is csak azok írták alá a Clintonhoz intézett nyílt levelet, akiknek a Nyugat egyre kevésbé hisz, mert a fájdalmas igazságot kényelmetlenebb tudomásul venni.
Hova vezet ez az áldatlan helyzet?
Valamikor a tudományos szocializmus tanárai kiötöltek egy szemléltető eszközt a két világrendszer kilátásairól. Az idő alagútjában a szocializmus és a kapitalizmus együtt haladt, ám egy átlósan húzódó válaszfal egyre szélesebbé tette a szocializmus útsávját és egyre keskenyítette a kapitalizmusét. Aki benézett az alagútba, a kapitalizmus oldalán besötétedő, lezáruló falakat látott, míg a szocializmus előtt végtelenre szélesedett a perspektíva és a fényesség.
A szövetségi elnökkel együtt újraválasztott „mérsékeltség” is elkeskenyedő pályát szán azoknak, akik tényszerű, tárgyilagos üzeneteket küldenének helyzetünkről. Még egy-két ilyen újraválasztás – 2003-ban, 2007-ben –, és vészhelyzetünk jelzői beszorulnak az alagútba, míg a kompromisszumok bajnokai vígan sétafikálnak a világban, és hirdetik, hogy a „radikálisok” rémeket látnak, nem kell őket komolyan venni.
Csakhogy a történelem útjai kifürkészhetetlenek. Lám, a tudományos szocializmus tanárai sem gondolták, hogy a képzeletbeli alagútban a nagy egynemű fényesség bekövetkezése előtt rájuk omlik a válaszfal.