A pallosjog féltése
Napi Magyarország, 1999. május 11.
1996-ban a romániai választók többségétől többek között azért kapott bizalmat a jelenlegi kormánykoalíció, mert megígérte a nyugati betagolódás gyors megvalósítását. 1999-ben a hatalmon lévő román pártok népszerűsége azért (is) csökken, mert a felvétel reményében készségesen eleget tesznek a NATO felkéréseinek és nem ítélik el Szerbia bombázását.
A legcélzatosabb közvélemény-kutatások sem képesek elrejteni a hangulatváltást, amelyet a NATO fegyveres beavatkozása – szerb, illetve szerb-barát román szóhasználattal: agressziója – váltott ki. Míg 1997-ben, Clinton bukaresti látogatásakor 87 százalék rajongott az észak-atlanti védelmi ernyőért, addig napjainkban a román lakosságnak csak alig fele óhajtja a NATO-csatlakozást és mindössze 1 százalék ért egyet a katonai beavatkozással.
Érzelgősségre hajlamos politikusok és újságírók a jelenséget kapcsolatba hozzák az ún. hagyományos román-szerb testvériséggel. Ezek a jobbára baloldali csoportosulások az alkalmat megragadva ostorozzák a kormányzat ún. hajbókolását a Nyugat előtt, magasztalják a szerb hősiességet, felnagyítják Belgrád civil áldozatainak számát, az albán tragédiát pedig az eltévedt NATO-bomba tízegynéhány halottjára korlátozzák. Mindezzel szorgalmasan gyarapítják szavazótáborukat.
A közhangulat hirtelen köpönyegváltását azonban a népi rokonszenv csak részben magyarázza. Az 50-es években, amikor a keleti szuperhatalom kegyeit kellett kiérdemelni, illetve megőrizni, a román nép egy emberként ítélte el Jugoszláviát, „az angol-amerikai imperialisták bérencét”. Románia délnyugati határa mentén szétbonthatatlan erődrendszert építettek, amelynek őrségváltásakor számos román sorkatona vesztette életét, ha a jugoszláviai határőröknek céllövészetre támadt kedvük. Igaz, akkoriban diktatúra volt Romániában, és a népnek úgy kellett éreznie, ahogy parancsolták. Csak a 60-as években vált úgymond hagyományossá a jószomszédi viszony, amit azonban időnként beárnyékoltak a disszidensek, akik átúszták a Dunát, vagy más furfanggal menekültek Nyugatra az „el nem kötelezett” Jugoszlávián keresztül.
Higgadtabb román politikusok nem hisznek a román-szerb testvériségben. Nemcsak az egykori határincidensekre emlékeztetnek, hanem arra is intenek, hogy Szerbiában milliónyi román él. A Bánság Szerbiához került részén még úgy ahogy megvannak, ám a Timók völgyében élők román nemzetiségéről a szerb hatóságok hallani sem akarnak. Azokat a beolvasztási terv megvalósítási rovatába iktatták és olyan erős nyomás alatt tartják, mint a romániai Moldvában a csángómagyarokat. De akik most Romániában a Timók völgyi románokra emlékeztetnek (mint például Dan Pavel politológus), magukra összpontosítják a balos sajtó össztüzét, mert úgymond a határon kívüli román nemzetiség érdekvédelmével nemzeti érdeket sértenek, éppen most, amikor nagy veszély leselkedik az ország szuverenitására és területi épségére.
Ez a pánikhangulat a legnagyobb ludas a NATO tömeges elutasításában. Hatalmas a döbbenet attól, hogy a NATO kisebbségi jogok védelmezőjeként rátámadhat egy országra, vezetőségének feltételeket szabhat, amelyek között szerepelhet katonaságának kivonása a felségterületéhez tartozó tartományból. A pánik úgyszólván magától pattant ki – bár a román sajtó bizonyos része alaposan besegített. Késedelem nélkül érvényesült az 1919-től kitartóan végzett történelmi tudatnevelés, amely tömören így írható le: a trianoni békeszerződéssel kapott területek örökké román tartományok voltak, de miként megszerzésükért keményen(?) meg kellett harcolni, ugyanúgy megőrzésükért is állandó, kínkeserves küzdelmet kell folytatnia a román államnak. Ezért területi, nemzeti kérdésben az államnak teljhatalommal kell rendelkeznie, abba beleszólási joga senkinek sem lehet. Ilyen szempontból a koszovói beavatkozás a Románia számára kedvezőtlen precedensek számát gyarapítja.
A szuverenitáshoz való ragaszkodás fontosságát valós történelmi példákkal támasztják alá. A Molotov-Ribbentrop egyezmény Románia feje fölött csatolta el Besszarábiát (amely nagyjából megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, és amely 1990-ben újra egyesülhetett volna anyaországával, de politikusai nem óhajtották az alárendelt szerepet). A bécsi döntésre meghívták ugyan a román külügyminisztert, de az nem tehetett egyebet, mint német és olasz parancsra aláírta Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz. Dobrudzsa déli részéről Bulgária javára kellett lemondani, amikor a „nagyok” úgy látták jónak.
Ezek a határmódosítások az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán kikerekített Romániában maradt idegen nemzetiségű polgárok miatt következtek be – sulykolták a köztudatba –, ezért megismétlődésük elkerüléséhez a mindenkori román hatalom két dolgot tartott és tart elengedhetetlenül fontosnak: a Romániában élő nemzeti kisebbségek problémáival csakis Bukarestben foglalkozhassanak és a kisebbségre vonatkozó intézkedéseket a világon sehol, senki se vitathassa. A román szuverenitási elképzelések szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy a Székelyföldre mekkora rendőrségi, csendőrségi és katonai alakulatokat telepítenek és azok hogyan avatkoznak bele a helyi – egyébként még színmagyar – közösségek életébe egyszerű provokációkkal (például tömeges erődemonstrációkkal), vagy megtorlásokkal (például azok zaklatásával, akik megpróbálták megakadályozni román apácák betelepítését Székelyudvarhelyre).
Az ilyen fajta szuverenitásba belefér a nemzeti kisebbség fegyveres elnyomása is, ha többségi hatalom ezt szükségesnek látja. Ezt a „pallosjogot” látják sokan veszélyeztetve Romániában, ezért tört ki a pánik a koszovói példa láttán. Emiatt tarkítják a politikai teleferéket olyan betelefonálások, hogy Koszovót Erdély, vagy legalábbis a Székelyföld követi (amit általában már csak két megyére, Hargitára és Háromszékre korlátoznak, holott valamikor Marosvásárhely volt a székelység központja, Székelyvásárhely néven).
Teljesen hiábavalónak tűnik a megnyugtatás az RMDSZ vezetősége részéről, hogy „Erdély semmilyen tekintetben sem hasonlítható Koszovóhoz”, illetve „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket kell keresnünk”. A NATO-érdekeltségű román pártok pedig azzal csillapítanák a közhangulatot, hogy Romániában a tömbben élő magyarság nem határos anyaországával, tehát szó sem lehet a területi elszakadás veszélyéről. Valóban, a masszív betelepítés a román–magyar határnál kezdődött, előbb a romániai Szatmár megyében létesítettek telepes falvakat, majd Nagyváradot iparosították a távolabbról hozott munkaerő számára, ezután következett Kolozsvár feltöltése oly módon, hogy a 80–20 százalékos magyar–román lakossági arány 30 év alatt megfordult. Marosvásárhelyen nem volt olyan sürgős: mostanig csak 49 százalékig jutottak el a beköltözők, ezért lehet magyar polgármestere a városnak. A szocialista ipar- és területfejlesztés percnyi pontossággal előirányozta a megmaradt sziget felmorzsolását. Ennek a tervszerű asszimilációnak vetett véget az 1989-es fordulat, viszont megmaradt a lehetőség, hogy ha lassabban is, de biztosan – „belügyekbe” való beavatkozás nélkül – előbb-utóbb megvalósul a színtiszta nemzetállam. A NATO-fellépés miatt azonban egyesek úgy érzik, időzavarba került a nemzettisztító folyamat. Mi lesz, ha a székelyek hirtelen mégis autonómiát akarnak? Vajon őket is megsegíti a NATO? Akkor nem kell a NATO-tagság. Sőt, inkább jöjjön a keleti nagyhatalom!…
Ezek a félelmek annyira rögzültek a köztudatban, hogy az egyébként NATO-barát közszolgálati televízió lapszemleszerkesztője egyik reggel így sóhajtott fel: Erdélyben újra megnyílt a front…, igaz, csak az árvizek miatt, egyelőre…, szerencsére. A hangszünetek hatásosságát jelentőségteljes grimaszokkal fokozta.
Vannak, természetesen sokan vannak Romániában, akik nem látnak veszélyt a maroknyira apadt és „elszigetelt” vagy szórványosra higított erdélyi magyarságban. Rájuk nem hathat a nacionalista uszításból élő pártok propagandája. De a beléjük nevelt túlfűtött hazaféltés és ennek alapján az állami szuverenitás korlátozásának heves elutasítása tudat alatt is képes munkálni. Romániában sokan abban kutatnak párhuzamot, hogy a koszovói albánok szaporaságukkal jutottak többségbe, mi lesz tehát, ha Románia valamely tartományában valamely etnikum többségbe kerül és autonómiát vagy elszakadást követel. Vajon a NATO kinek a pártjára áll? Ez egyelőre a távolabbi jövő zenéje. Az újabb félelemkeltés eszköze egy olyan etnikum, amelynek születési arányszáma magas ugyan, de átlagéletkora alacsony, és esze ágában sincs tömegesen letelepedni az ország valamely tartományában.
Végül: Vannak, természetesen nagyon sokan vannak Romániában, akik nem dőlnek be a hisztériakeltőknek. Hiszen 52 százalék még mindig óhajtja a NATO tagságot. Úgyhogy a Nyugat vagy Kelet közötti választás még nincs eldöntve.
A legcélzatosabb közvélemény-kutatások sem képesek elrejteni a hangulatváltást, amelyet a NATO fegyveres beavatkozása – szerb, illetve szerb-barát román szóhasználattal: agressziója – váltott ki. Míg 1997-ben, Clinton bukaresti látogatásakor 87 százalék rajongott az észak-atlanti védelmi ernyőért, addig napjainkban a román lakosságnak csak alig fele óhajtja a NATO-csatlakozást és mindössze 1 százalék ért egyet a katonai beavatkozással.
Érzelgősségre hajlamos politikusok és újságírók a jelenséget kapcsolatba hozzák az ún. hagyományos román-szerb testvériséggel. Ezek a jobbára baloldali csoportosulások az alkalmat megragadva ostorozzák a kormányzat ún. hajbókolását a Nyugat előtt, magasztalják a szerb hősiességet, felnagyítják Belgrád civil áldozatainak számát, az albán tragédiát pedig az eltévedt NATO-bomba tízegynéhány halottjára korlátozzák. Mindezzel szorgalmasan gyarapítják szavazótáborukat.
A közhangulat hirtelen köpönyegváltását azonban a népi rokonszenv csak részben magyarázza. Az 50-es években, amikor a keleti szuperhatalom kegyeit kellett kiérdemelni, illetve megőrizni, a román nép egy emberként ítélte el Jugoszláviát, „az angol-amerikai imperialisták bérencét”. Románia délnyugati határa mentén szétbonthatatlan erődrendszert építettek, amelynek őrségváltásakor számos román sorkatona vesztette életét, ha a jugoszláviai határőröknek céllövészetre támadt kedvük. Igaz, akkoriban diktatúra volt Romániában, és a népnek úgy kellett éreznie, ahogy parancsolták. Csak a 60-as években vált úgymond hagyományossá a jószomszédi viszony, amit azonban időnként beárnyékoltak a disszidensek, akik átúszták a Dunát, vagy más furfanggal menekültek Nyugatra az „el nem kötelezett” Jugoszlávián keresztül.
Higgadtabb román politikusok nem hisznek a román-szerb testvériségben. Nemcsak az egykori határincidensekre emlékeztetnek, hanem arra is intenek, hogy Szerbiában milliónyi román él. A Bánság Szerbiához került részén még úgy ahogy megvannak, ám a Timók völgyében élők román nemzetiségéről a szerb hatóságok hallani sem akarnak. Azokat a beolvasztási terv megvalósítási rovatába iktatták és olyan erős nyomás alatt tartják, mint a romániai Moldvában a csángómagyarokat. De akik most Romániában a Timók völgyi románokra emlékeztetnek (mint például Dan Pavel politológus), magukra összpontosítják a balos sajtó össztüzét, mert úgymond a határon kívüli román nemzetiség érdekvédelmével nemzeti érdeket sértenek, éppen most, amikor nagy veszély leselkedik az ország szuverenitására és területi épségére.
Ez a pánikhangulat a legnagyobb ludas a NATO tömeges elutasításában. Hatalmas a döbbenet attól, hogy a NATO kisebbségi jogok védelmezőjeként rátámadhat egy országra, vezetőségének feltételeket szabhat, amelyek között szerepelhet katonaságának kivonása a felségterületéhez tartozó tartományból. A pánik úgyszólván magától pattant ki – bár a román sajtó bizonyos része alaposan besegített. Késedelem nélkül érvényesült az 1919-től kitartóan végzett történelmi tudatnevelés, amely tömören így írható le: a trianoni békeszerződéssel kapott területek örökké román tartományok voltak, de miként megszerzésükért keményen(?) meg kellett harcolni, ugyanúgy megőrzésükért is állandó, kínkeserves küzdelmet kell folytatnia a román államnak. Ezért területi, nemzeti kérdésben az államnak teljhatalommal kell rendelkeznie, abba beleszólási joga senkinek sem lehet. Ilyen szempontból a koszovói beavatkozás a Románia számára kedvezőtlen precedensek számát gyarapítja.
A szuverenitáshoz való ragaszkodás fontosságát valós történelmi példákkal támasztják alá. A Molotov-Ribbentrop egyezmény Románia feje fölött csatolta el Besszarábiát (amely nagyjából megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, és amely 1990-ben újra egyesülhetett volna anyaországával, de politikusai nem óhajtották az alárendelt szerepet). A bécsi döntésre meghívták ugyan a román külügyminisztert, de az nem tehetett egyebet, mint német és olasz parancsra aláírta Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz. Dobrudzsa déli részéről Bulgária javára kellett lemondani, amikor a „nagyok” úgy látták jónak.
Ezek a határmódosítások az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán kikerekített Romániában maradt idegen nemzetiségű polgárok miatt következtek be – sulykolták a köztudatba –, ezért megismétlődésük elkerüléséhez a mindenkori román hatalom két dolgot tartott és tart elengedhetetlenül fontosnak: a Romániában élő nemzeti kisebbségek problémáival csakis Bukarestben foglalkozhassanak és a kisebbségre vonatkozó intézkedéseket a világon sehol, senki se vitathassa. A román szuverenitási elképzelések szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy a Székelyföldre mekkora rendőrségi, csendőrségi és katonai alakulatokat telepítenek és azok hogyan avatkoznak bele a helyi – egyébként még színmagyar – közösségek életébe egyszerű provokációkkal (például tömeges erődemonstrációkkal), vagy megtorlásokkal (például azok zaklatásával, akik megpróbálták megakadályozni román apácák betelepítését Székelyudvarhelyre).
Az ilyen fajta szuverenitásba belefér a nemzeti kisebbség fegyveres elnyomása is, ha többségi hatalom ezt szükségesnek látja. Ezt a „pallosjogot” látják sokan veszélyeztetve Romániában, ezért tört ki a pánik a koszovói példa láttán. Emiatt tarkítják a politikai teleferéket olyan betelefonálások, hogy Koszovót Erdély, vagy legalábbis a Székelyföld követi (amit általában már csak két megyére, Hargitára és Háromszékre korlátoznak, holott valamikor Marosvásárhely volt a székelység központja, Székelyvásárhely néven).
Teljesen hiábavalónak tűnik a megnyugtatás az RMDSZ vezetősége részéről, hogy „Erdély semmilyen tekintetben sem hasonlítható Koszovóhoz”, illetve „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket kell keresnünk”. A NATO-érdekeltségű román pártok pedig azzal csillapítanák a közhangulatot, hogy Romániában a tömbben élő magyarság nem határos anyaországával, tehát szó sem lehet a területi elszakadás veszélyéről. Valóban, a masszív betelepítés a román–magyar határnál kezdődött, előbb a romániai Szatmár megyében létesítettek telepes falvakat, majd Nagyváradot iparosították a távolabbról hozott munkaerő számára, ezután következett Kolozsvár feltöltése oly módon, hogy a 80–20 százalékos magyar–román lakossági arány 30 év alatt megfordult. Marosvásárhelyen nem volt olyan sürgős: mostanig csak 49 százalékig jutottak el a beköltözők, ezért lehet magyar polgármestere a városnak. A szocialista ipar- és területfejlesztés percnyi pontossággal előirányozta a megmaradt sziget felmorzsolását. Ennek a tervszerű asszimilációnak vetett véget az 1989-es fordulat, viszont megmaradt a lehetőség, hogy ha lassabban is, de biztosan – „belügyekbe” való beavatkozás nélkül – előbb-utóbb megvalósul a színtiszta nemzetállam. A NATO-fellépés miatt azonban egyesek úgy érzik, időzavarba került a nemzettisztító folyamat. Mi lesz, ha a székelyek hirtelen mégis autonómiát akarnak? Vajon őket is megsegíti a NATO? Akkor nem kell a NATO-tagság. Sőt, inkább jöjjön a keleti nagyhatalom!…
Ezek a félelmek annyira rögzültek a köztudatban, hogy az egyébként NATO-barát közszolgálati televízió lapszemleszerkesztője egyik reggel így sóhajtott fel: Erdélyben újra megnyílt a front…, igaz, csak az árvizek miatt, egyelőre…, szerencsére. A hangszünetek hatásosságát jelentőségteljes grimaszokkal fokozta.
Vannak, természetesen sokan vannak Romániában, akik nem látnak veszélyt a maroknyira apadt és „elszigetelt” vagy szórványosra higított erdélyi magyarságban. Rájuk nem hathat a nacionalista uszításból élő pártok propagandája. De a beléjük nevelt túlfűtött hazaféltés és ennek alapján az állami szuverenitás korlátozásának heves elutasítása tudat alatt is képes munkálni. Romániában sokan abban kutatnak párhuzamot, hogy a koszovói albánok szaporaságukkal jutottak többségbe, mi lesz tehát, ha Románia valamely tartományában valamely etnikum többségbe kerül és autonómiát vagy elszakadást követel. Vajon a NATO kinek a pártjára áll? Ez egyelőre a távolabbi jövő zenéje. Az újabb félelemkeltés eszköze egy olyan etnikum, amelynek születési arányszáma magas ugyan, de átlagéletkora alacsony, és esze ágában sincs tömegesen letelepedni az ország valamely tartományában.
Végül: Vannak, természetesen nagyon sokan vannak Romániában, akik nem dőlnek be a hisztériakeltőknek. Hiszen 52 százalék még mindig óhajtja a NATO tagságot. Úgyhogy a Nyugat vagy Kelet közötti választás még nincs eldöntve.