Kár- és haszonlesés


Borzasztó, mekkora veszteségek érik az országot a NATO-bombázások miatt. Tessék, a Dunán nem lehet hajózni (ha lehetne, a matrózok sztrájkolnának), most még a zsíros olajpiactól is elesik Románia stb.
Ennél csak az szörnyűbb, hogy a népnek akkor sincs több pénze, ha az országot nem érik ilyen kiemelt károk.
Nem ártana, ha könyvelői képzettséggel rendelkező és soknullás tételek rendszerezési képességével megáldott emberek összeírnák a politikai nyilatkozatokban elhangzó milliárdokat, és a kárcsend beállta után benyújtanák a számlát. Amikor árvíz, tűzvész, háború és egyéb világvége nem visz el hetente csillagászati összegeket, azok hova kerülnek? Hogy végre a kárnak olyankor is legyen gazdája, amikor az illetékes nem valami külföldi imperialista vagy hazai kisebbségi.
A jugoszláviai bombázások ürügyén kinyitott tenyér felvet egy különösen érdekes problémát. Egy jugoszláviai menekült eltartásához napi 15 dollárt kérnek. Kérjenek számunkra is. Mi inkább rászorulunk. A menekülteket nem nyúzzák lakásadóval, Băsescu-adóval, helyi Funar-adókkal és -bírságokkal, igazgatói tanácstagok és egyéb élősködők fizetésével felpumpált villanyszámlával, vízdíjjal, közlekedési jelzőtábladíjjal (zárójelben: vajon kit hizlalnak a Györgyfalvi úti villanyfákra sűrűn kiaggatott jelzőtáblák, hogy járdán gépkocsival parkolni tilos? Ott, ahol a doktor-mérnöki észjárással megépített ösvényen egy gyerekkocsi sem fér el a villanyoszlop mellett.)
Vajon hogyan számolták ki a havi 450 dollárt, amikor egy honi nyugdíjasnak elég kell hogy legyen 40–50 dollárnak megfelelő lej?
Hozzászoktunk a politikusoknak felcsapott piacgazdasági legyekhez, de a kár- és haszonleséstől időnként muszáj felszisszenni. Ilyen volt például az a kijelentés is, hogy a román légteret nem lett volna szabad ingyen kiadni használatra.
A pitiáner spekulációban ijesztő távlat rejlik. Jussanak eszünkbe az 1970-es évek katasztrófái. Annak idején az árvíz és a földrengés sújtott lakosság megsegítésére összekoldult külföldi támogatás láttán az ország akkori két legnagyobb katasztrófája összekacsintott: svájci bankszámlájuk tervezettnél gyorsabb gyarapítása végett felgyújtják Bukarestet. (Utódjaiknak majdnem sikerült: 1989 decemberében az egyetemi könyvtár, 1990 júniusában pedig néhány kiselejtezett autóbusz égett porrá.)
Az akkori segélyeket mindenre felhasználták, csak éppen árvízmentesítésre, épületszilárdításra és társadalombiztosításra nem. Sőt tovább irtották az erdőket, így azóta még sűrűbbek a szomszédokat is sújtó árvizek. A földrengés gyakoriságát szerencsére nem lehet politikusi energia-bedobással fokozni. De fennáll annak a veszélye, hogy bizonyos politikai erők pénzéhségből kifolyólag felgyújtják a környéket. Vérszemet kaphatnak attól, hogy Szerbiát most szétbombázza ugyan a világ, de már készülődik az újjáépítésére, tehát csak úgy fog áradni oda a márka, a dollár, meg az euró.
Meglehet, hogy ezért célozgatnak hisztérikusan a következő felvonásra az Adevărul és a Cotidianul ügyeletes hangulatkeltői. Remélik, hogy a romániai Koszovó újjáépítési segélyéből nekik is gurul néhány garas. Ezért is volna helyes, ha megvalósulna Halász Annának az RMDSZ-elnökjelöltek bukaresti teleferéjén elhangzott javaslata: máris idézzék őket a hágai nemzetközi bíróság elé. Ha a közismert tehetetlenségi nehézségek miatt ez nem történik meg, a megkésett haszonlesőket figyelmeztetni kellene, hogy a harmadik évezredben nem azokat fogják megtámogatni, akik előidézték a katasztrófákat. Máris lefogadhatjuk, hogy az újjáépítők nem Milosevics militarista Jugoszláviájához készítik elő az ünnepélyes alapkövet. Például a Zasztava gyárat bizonyára felépítik, de abban többé nem gyárthatnak olyan páncélozott autókat, amelyekből hősiesen levegőbe lehet röpíteni családi házakat, gazdasági épületeket. Csendőri és katonai laktanyákat sem építenek újjá a neo-Marschall-segélyből. Azokért nem kár, tehát nem lehet értük kártérítést elvárni. Ellenben könnyen meglehet, hogy az új világrendben intézményesül a háborús bűnösök társadalmilag hasznos foglalkoztatása. Nemcsak a vezeklés céljából, hanem azért is, hogy ne unják magukat a zárkákban. A nagyon is kiérdemelt évtizedekben felépíthetik a leágyúzott, felgyújtott koszovói albán falvakat.
Tehát nem nagyon érdemes egy következő felvonásra hergelni a népet. Könnyen kényszermunka lehet belőle. Az Adevărul és a Cotidianul vezető publicistái ugyan képtelenek lennének földrengésbiztos házak építésére, de szakképzetlen munkára be lehet majd fogni őket.