Nits Árpád

Bírálat érte a magyar kormányt a vajdasági magyarok egyes vezetői részéről, hogy miért helyesli a NATO-beavatkozást, mire Orbán Viktor miniszterelnök, megértéssel viszonyulva a kérdéshez, hangot adott feltételezésének, miszerint napjaink Jugoszláviájában nem mindenki a maga ura. Például Rugova sem eresztheti el magát Milosevics budoárjában, amikor véleményét firtatják.
A magyar kormányfő nem először találja fején a szöget rendkívül bonyolult kérdésekben.
Saját közelmúltunkból is bőven találunk példát arra, hogy az erdélyi magyar kisebbség kiszemelt képviselőinek és neves személyiségeinek meggyőződésük ellenére hevesen el kellett ítélniük az egyébként baráti és szövetséges magyar szocialista vezérkart. Például akkor, amikor megengedte a Magyar Tudományos Akadémiának a háromkötetes Erdély története kiadását.
Ezekben a kényszer-elhatárolódásokban azonban akad egy sor árnyalati, sőt színezeti különbség. Valaki, akit az utókor méltatlanul felejt el, az abszolút igazságnak tekintett dák-római folytonosságelmélettől eltérő művet elítélő konferencián a részvételt úgy úszta meg, hogy kiesett a szálloda ablakából. A szerencsétlen sorsú kolozsvári fiatalember öngyilkosságba menekült vagy etnikai összeszólalkozás áldozata lett. (Mivel az esetet annak idején szigorúan eltitkolták, jó volna, ha az áldozat szülei, rokonai, ismerősei emlékeztetnének rá. Még a nevét sem tudjuk. Vagy senkije sem maradt Kolozsváron?) Mások, amikor megkapták a felszólítást, hogy hallassák Ceauşescu véleményét a szónoki emelvényen, megjátszották a tájékozatlant, és kérték az Erdély történetét, hogy lássák, mit is kellene elítélni. Két dologban reménykedtek: vagy hozzájutnak a sóvárgott három kötethez, vagy ezt a kegyet megtagadják tőlük, és akkor nem tudnak hozzászólni. (Szegények, milyen naivak voltak. A könyvből nem kaptak, de hozzászóltak.)
Viszont voltak, akik pillanatig sem lelkiztek, hanem a történelmi materializmus helyi követelményekhez alkalmazott elméletének képzelt magaslatáról elpáholták a magyarországi történészeket. Az egyik szolgálatos „történelemtudós” Hajdú Győző volt, a másik Boda József. Amióta ők nem képviselhetik a romániai magyarságot, az egyik teljesen Victor, a másik Iosif lett, és abban is megegyeznek, hogy a magyar kormányt most is készségesen elítélik, ha erre kenyéradóik felkérik őket. Sőt, most már az országhatáron belül is van elítélnivalójuk. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazokat szélsőségeseznek előszeretettel, akiket az RMDSZ úgynevezett mérsékeltjei is szapulnak.)
Egyszer csak elül a csatazaj Jugoszláviában. A statáriumot békésebb időszak követi, mint ahogy Romániában a diktatúra után valami más következett (ettől nem lett mindenki egy csapásra a maga ura, mert, sajnos, a koldusok demokráciájában túl erős az anyagi érdekeltség). Akkor majd a Vajdaságban is letisztulnak a vizek, és elválik, ki gondolta komolyan, hogy az évtizednyi balkáni öldöklést – elképesztő: a két világháború együttvéve nem tartott ennyi ideig – politikai alkudozásokkal kellett volna tovább gerjeszteni. Egyesekről majd kiderül, hogy tudatosan vállalták a villámhárító szerepét – jelen esetben ódiumát –, mások azonban egyszerűen nem mertek kiugrani a szálloda ablakából. Megint másokról pedig kiderülhet, hogy minden áron hatalomközelben akartak maradni, és ezért elhitették magukkal, hogy a szerbek a történelmi igazság jegyében költöztek be a szerb–horvát háború idején elűzött magyarok házaiba, és ugyanaz az abszolút igazság hajtatja ki Koszovóból az albánokat.
Az állásfoglalások utólagos mérlegétől függetlenül, egy dolgot máris leszögezhetünk: felháborító az a többség, amely ráerőszakolja véleményét a kisebbségre. Ezt szintén gyakorlatból tudhatjuk.