Tudathasadásos közvéleményünk
Szabadság, 1999. április 15., XI. évfolyam, 84. szám
Romániai magyar demokrata közvéleményünket megint meghibbantották. 78,8 százalékunk helyesnek tartja a kormányban maradást, 44 százalékunk azonban el sem menne szavazni, ha a jövő vasárnap választásokat tartanának. Hogyan maradjon a kormányban az RMDSZ, ha be sem jutna a parlamentbe? Vagy íme, egy másik összefüggéstelenség: 61 százalékunk úgy ítéli meg, hogy a kormányszereplésnek voltak konkrét megvalósításai, 58 százalékunk szerint pedig az eredménytől függetlenül helyes volt bebizonyítani beszámíthatóságunkat a román közvéleménynek. Közvéleményünk tehát vagy 119 százalékos, vagy pedig az 58 százalékunk ugyanannak a 61 százalékunknak a része, csak berezelt a gondolattól, mi lesz, ha egy következő kérdés az eredmények felsorolására vonatkozik. Az még hivatásos beszámoló-szerkesztőknek is nehéz dió.
Az RMDSZ rendelésére az Etnikumközi Viszonyok Központja által végzett felmérés megint be akarta bizonyítani, hogy a kormányba lépés volt az „egyetlen alternatíva”. Nem túl sok pénzt pazaroltak erre a témára? Kell-e állandóan ismételgetni, hogy az RMDSZ a közvélemény határozott nyomására marad a kormányban? Normális körülmények között nem szoktak félévenként felmérést készíteni arról, hogy a kelepcében lévő egérkét érdemes-e kiszabadulásra biztatni.
Már régóta nem ez a legfőbb kérdés, hanem az, hogy ha már bent van, hogyan viselkedjen. Ez az egérfogó a szokványosnál kellemesebb, a macskák enni is adnak, és nem falják fel foglyaikat (egyelőre). Emellett a politikai egérfogó valós lehetőségeket is nyújthat – ezt bizonyítják a szlovákiai magyar pártok, amelyek máris többet értek el, mint amennyit az RMDSZ kormányba lépéskor igényelt (ha egyáltalán igényelt). Tehát ha közvéleményünket legközelebb megint célzatos kérdésekkel zaklatják, az volna a leghelyesebb, ha mind a 100 százalékunk azt válaszolná: maradjon, de dolgozzon! Védelmezze azok érdekeit, akik parlamentbe és kormányba juttatták, legalább olyan mértékben, ahogy a Demokrata Párt vagy a görög katolikusok lobbyja teszi.
Persze, az is érdekes kérdés, hogy mit értünk munka alatt. A kormány-tisztségviselők bizonyos értékelések szerint végkimerülésig dolgoznak a haza, az ország, az egész nép, az egész térség stb. javára. Ez így globálisan igaz lehet. Bukarestben nagyok a távolságok, szolgálati gépkocsival is kimerítő a beutazás a munkahelyre, és még hosszasan sorolhatnánk a munkahelyi feladatok fizetésért való végzésével járó fáradozást. De mindez csak hab lehetne. A torta abból a masszából állna össze, amelyet az RMDSZ-program célokként szentesített. Azok megvalósításáért sokkal okosabban kellene dolgozni. Nemcsak egy-egy törvény- vagy kormányhatározat-tervezet benyújtásának erejéig. Azt kormányon kívül is ugyanilyen „eredményességgel” meg lehetne tenni. A kormányban azonban nap mint nap mozdítani lehetne az ügyek menetén. Így volna értelme a kormányszereplésnek. Ehelyett, többek között, azt tapasztaltuk, hogy a görög katolikusok mindenféle jelképes jelentőségű határozatok nélkül visszakapták számos ingatlanjukat, míg a mi egyházainknak nem akadt „protekciója” a kormányban.
Sőt, a határozott kiállás helyett az RMDSZ kitalált egy egészen különös kormányszerepet: a partnerek nyugtatgatását. Feszült helyzetekben a romániai magyar politikusok az elsők, akik kifejezik teljes és feltétlen csatlakozásukat pártunk és államunk politikájához. Így volt ez a téli bányászjárások idején is. Gondolkozás nélkül elítéltek minden csendháborítót, pedig előbb arra kellett volna felhívni a közfigyelmet, hogy lám, kár volt a Székelyföldre összpontosítani a nagy rend- és csendőrkülönítményeket. És ha ezt a régi folyamatot a kormányzati tevékenység elején nem tudták megállítani, a télen egy kis ügyességgel visszafordíthatták volna. Vagy itt van a közelebbi példa. A román közvéleményben kirobbantották a pánikot, hogy Koszovó után a Székelyföld következik, mire azonnal jött a megnyugtatás az RMDSZ részéről: ó, Erdély helyzete teljesen más, össze sem hasonlítható Koszovóval. Vajon? Erdélyben talán ismeretlen az autonómia felszámolása, az önálló egyetem bezárása, a többségi lakosság betelepítése, a püspökségek, apácazárdák, csendőrkülönítmények és más előretolt helyőrségek létesítése, a kitartó magyarellenes sajtókampány? Koszovóban is így kezdődött. A provokálók talán már túl is tettek a szerbeken. (A válaszreakció elmaradásának okai részletes tanulmány tárgyát képezhetnék.) Tehát ha valaki valóban jót akar az országnak, az nem tereli el a figyelmet a lényegről, hanem határozottan felszólítja kormányzati partnereit, hogy ha nem akarnak jugoszláviai kollégáikra hasonlítani, akkor a hasonló folyamatoknak vessenek véget. Ezzel az alapállással talán a csereháti tűzfészket is ki lehetne oltani, amelyet éppen az RMDSZ kormányszereplése idején raktak máglyaméretűre.
A majdnem fél ötéves tervnyi időszak kormányzási tapasztalatában még számos ilyen lényeges probléma bizonyítja, mennyire lényegtelen már az a szimpla kérdés, hogy bent vagy kint, maradni, vagy kijönni. Aki nem akar kijönni, de dolgozni sem tud vagy nem mer, annak a közvélemény-kutatók biztatása csak annyit ér, mint az együttérzés a kelepcébe került egérkével.
Az RMDSZ rendelésére az Etnikumközi Viszonyok Központja által végzett felmérés megint be akarta bizonyítani, hogy a kormányba lépés volt az „egyetlen alternatíva”. Nem túl sok pénzt pazaroltak erre a témára? Kell-e állandóan ismételgetni, hogy az RMDSZ a közvélemény határozott nyomására marad a kormányban? Normális körülmények között nem szoktak félévenként felmérést készíteni arról, hogy a kelepcében lévő egérkét érdemes-e kiszabadulásra biztatni.
Már régóta nem ez a legfőbb kérdés, hanem az, hogy ha már bent van, hogyan viselkedjen. Ez az egérfogó a szokványosnál kellemesebb, a macskák enni is adnak, és nem falják fel foglyaikat (egyelőre). Emellett a politikai egérfogó valós lehetőségeket is nyújthat – ezt bizonyítják a szlovákiai magyar pártok, amelyek máris többet értek el, mint amennyit az RMDSZ kormányba lépéskor igényelt (ha egyáltalán igényelt). Tehát ha közvéleményünket legközelebb megint célzatos kérdésekkel zaklatják, az volna a leghelyesebb, ha mind a 100 százalékunk azt válaszolná: maradjon, de dolgozzon! Védelmezze azok érdekeit, akik parlamentbe és kormányba juttatták, legalább olyan mértékben, ahogy a Demokrata Párt vagy a görög katolikusok lobbyja teszi.
Persze, az is érdekes kérdés, hogy mit értünk munka alatt. A kormány-tisztségviselők bizonyos értékelések szerint végkimerülésig dolgoznak a haza, az ország, az egész nép, az egész térség stb. javára. Ez így globálisan igaz lehet. Bukarestben nagyok a távolságok, szolgálati gépkocsival is kimerítő a beutazás a munkahelyre, és még hosszasan sorolhatnánk a munkahelyi feladatok fizetésért való végzésével járó fáradozást. De mindez csak hab lehetne. A torta abból a masszából állna össze, amelyet az RMDSZ-program célokként szentesített. Azok megvalósításáért sokkal okosabban kellene dolgozni. Nemcsak egy-egy törvény- vagy kormányhatározat-tervezet benyújtásának erejéig. Azt kormányon kívül is ugyanilyen „eredményességgel” meg lehetne tenni. A kormányban azonban nap mint nap mozdítani lehetne az ügyek menetén. Így volna értelme a kormányszereplésnek. Ehelyett, többek között, azt tapasztaltuk, hogy a görög katolikusok mindenféle jelképes jelentőségű határozatok nélkül visszakapták számos ingatlanjukat, míg a mi egyházainknak nem akadt „protekciója” a kormányban.
Sőt, a határozott kiállás helyett az RMDSZ kitalált egy egészen különös kormányszerepet: a partnerek nyugtatgatását. Feszült helyzetekben a romániai magyar politikusok az elsők, akik kifejezik teljes és feltétlen csatlakozásukat pártunk és államunk politikájához. Így volt ez a téli bányászjárások idején is. Gondolkozás nélkül elítéltek minden csendháborítót, pedig előbb arra kellett volna felhívni a közfigyelmet, hogy lám, kár volt a Székelyföldre összpontosítani a nagy rend- és csendőrkülönítményeket. És ha ezt a régi folyamatot a kormányzati tevékenység elején nem tudták megállítani, a télen egy kis ügyességgel visszafordíthatták volna. Vagy itt van a közelebbi példa. A román közvéleményben kirobbantották a pánikot, hogy Koszovó után a Székelyföld következik, mire azonnal jött a megnyugtatás az RMDSZ részéről: ó, Erdély helyzete teljesen más, össze sem hasonlítható Koszovóval. Vajon? Erdélyben talán ismeretlen az autonómia felszámolása, az önálló egyetem bezárása, a többségi lakosság betelepítése, a püspökségek, apácazárdák, csendőrkülönítmények és más előretolt helyőrségek létesítése, a kitartó magyarellenes sajtókampány? Koszovóban is így kezdődött. A provokálók talán már túl is tettek a szerbeken. (A válaszreakció elmaradásának okai részletes tanulmány tárgyát képezhetnék.) Tehát ha valaki valóban jót akar az országnak, az nem tereli el a figyelmet a lényegről, hanem határozottan felszólítja kormányzati partnereit, hogy ha nem akarnak jugoszláviai kollégáikra hasonlítani, akkor a hasonló folyamatoknak vessenek véget. Ezzel az alapállással talán a csereháti tűzfészket is ki lehetne oltani, amelyet éppen az RMDSZ kormányszereplése idején raktak máglyaméretűre.
A majdnem fél ötéves tervnyi időszak kormányzási tapasztalatában még számos ilyen lényeges probléma bizonyítja, mennyire lényegtelen már az a szimpla kérdés, hogy bent vagy kint, maradni, vagy kijönni. Aki nem akar kijönni, de dolgozni sem tud vagy nem mer, annak a közvélemény-kutatók biztatása csak annyit ér, mint az együttérzés a kelepcébe került egérkével.