A gombaszedő tévedése
Szabadság, 1999. április 7., XI. évfolyam, 79. szám
Évtizedünk elején a világ jobb érzésű része keményen elmarasztalta az angol–amerikai imperialistákat azért, mert tétlenül elnézték a jugoszláviai öldöklés első felvonásait, ezzel szemben készségesen megakadályozták Kuvait bekebelezését Irakba. Akkoriban szállóigévé vált, hogy az olajérdek beszél, a humanista szempont ugat.
Most kétségbeesetten tapasztalhatjuk a világ normálisnak tartott közvéleményének megoszlását: egyre többen elítélik a NATO szerbiai beavatkozását. Hangsúlyozzuk: az egészségesnek ismert közvélemény vadhajtása döbbent meg. A bolond lyukakból eregetett ostobaságok nem érnek felkészületlenül. Fel sem kaptuk a fejünket, amikor például egy kolozsvári román iskola szószóló nebulója azt mondta a tévében, hogy minden segítséget megadna a Koszovóból érkező menekült gyermekeknek, akiknek a házát „lebombázta a NATO”. Amilyen a polgármester és pártja, olyan történelmi materializmust tanítanak egyes iskolákban. Viszont elképesztett a Duna tv esti kérdésének meghívottja, aki azt bizonygatta, hogy nagy melléfogás volt a légicsapások elrendelése, amelyekhez, úgymond, nincs is nemzetközi jogi alap. Mások azt vetik a NATO szemére, hogy ha már csendőrködik, miért nem védelmezi meg a kurdokat és a tibetieket is. Nem kellene ál-türelmetlenkedni. Előbb-utóbb minden időszerű munkálatra sor kerülne. De ha ez a hangulatkeltés folytatódik, szó sem lehet kurd és tibeti érdekvédelemről. Sem most, sem a közeljövőben, mert Oroszország és Kína nyugati oldalról megtámogatott tömegnyomása megkötözi az emberjogvédők kezét. Aztán megint kárhoztathatjuk a NATO-t, hogy tétlenül szemléli a világ valamelyik részén felbukkanó etnikai tömegmészárlást.
Most egyetlen dolgot róhatunk fel a világcsendőrnek: hogy nem eléggé erélyes. Ebben a térségben első pillanattól kezdve határozottabban kell fellépni. Tanulmányozhatná például az 1945-ös történelmi mozzanatot, amikor egy akkortájt dicsőséges felszabadítónak nevezett csendőr egyetlen parancsszóval megfékezte a Maniu-gárdisták garázdálkodását. Ez a parancsszó úgy hangzott: kivonulás Észak-Erdélyből! A belügyekbe való akkori beavatkozás morgás nélkül zajlott le, a rendteremtőnek egyetlen lopakodó órájába (csász) se került. Igaz, hogy a megsértett belügyű ország vezetői mindig sokkal óvatosabb duhajok voltak, mint a szomszédos és „baráti” Szerbia politikusai, akik ugyanannak a világrész-csendőrnek a heves rosszallása ellenére a véresbárdos titoizmus idején nem restelltek kilövetni számos román határőrt.
Rendteremtő „precedens” tehát létezik. Az intézményesítésétől tartó, a román érdekeket (tömören: Erdélyt) féltő aggályoskodók NATO-szidalmai még legalább két okból érthetetlenek. 1. Ha Erdély lakosságának döntő többsége mindig román volt, területe szintén ősidőktől fogva román, akkor a fokozott izgalommal csak a birtokjog körüli kétségeket táplálják. 2. Ha szüntelenül rettegnek a nemzeti kisebbségek érdekében történő beavatkozástól, akkor arra engednek következtetni, hogy a kisebbségi jogok biztosításában mégsem szárnyalták túl olyan nagyon a nemzetközi normákat. A mindig rafinált román diplomácia hagyományai most azt diktálnák, hogy a legtisztább lelkiismeret zászlaját lobogtatva a hatalom és az ellenzék egy emberként helyeselje a NATO-beavatkozást. Vajon miért ülnek fordítva a lóra a legnemzetibbnek tartott román pártok? Minden gombaszedő tévedhet, de többnyire csak egyszer.
A különös magatartásnak lehet egy olyan magyarázata is, amely kizárja a véletlenszerűséget: Keletről kaphattak útmutatást. Iliescuék hátsó gondolatában az a programvírus munkálhat, hogy nem lenne kívánatos, ha a NATO felszólítására Ukrajna lemondana szuverenitása egy részéről, és nem szorongatná az ottani románokat (mellesleg éppen nyelvtörvény készül odaát). Egyes köröcskék szerint helyesebb, ha minden állam maga foglalkozik a kisebbségi kérdés állandó és végleges megoldásával, vagyis saját népe hülyítésével.
Most kétségbeesetten tapasztalhatjuk a világ normálisnak tartott közvéleményének megoszlását: egyre többen elítélik a NATO szerbiai beavatkozását. Hangsúlyozzuk: az egészségesnek ismert közvélemény vadhajtása döbbent meg. A bolond lyukakból eregetett ostobaságok nem érnek felkészületlenül. Fel sem kaptuk a fejünket, amikor például egy kolozsvári román iskola szószóló nebulója azt mondta a tévében, hogy minden segítséget megadna a Koszovóból érkező menekült gyermekeknek, akiknek a házát „lebombázta a NATO”. Amilyen a polgármester és pártja, olyan történelmi materializmust tanítanak egyes iskolákban. Viszont elképesztett a Duna tv esti kérdésének meghívottja, aki azt bizonygatta, hogy nagy melléfogás volt a légicsapások elrendelése, amelyekhez, úgymond, nincs is nemzetközi jogi alap. Mások azt vetik a NATO szemére, hogy ha már csendőrködik, miért nem védelmezi meg a kurdokat és a tibetieket is. Nem kellene ál-türelmetlenkedni. Előbb-utóbb minden időszerű munkálatra sor kerülne. De ha ez a hangulatkeltés folytatódik, szó sem lehet kurd és tibeti érdekvédelemről. Sem most, sem a közeljövőben, mert Oroszország és Kína nyugati oldalról megtámogatott tömegnyomása megkötözi az emberjogvédők kezét. Aztán megint kárhoztathatjuk a NATO-t, hogy tétlenül szemléli a világ valamelyik részén felbukkanó etnikai tömegmészárlást.
Most egyetlen dolgot róhatunk fel a világcsendőrnek: hogy nem eléggé erélyes. Ebben a térségben első pillanattól kezdve határozottabban kell fellépni. Tanulmányozhatná például az 1945-ös történelmi mozzanatot, amikor egy akkortájt dicsőséges felszabadítónak nevezett csendőr egyetlen parancsszóval megfékezte a Maniu-gárdisták garázdálkodását. Ez a parancsszó úgy hangzott: kivonulás Észak-Erdélyből! A belügyekbe való akkori beavatkozás morgás nélkül zajlott le, a rendteremtőnek egyetlen lopakodó órájába (csász) se került. Igaz, hogy a megsértett belügyű ország vezetői mindig sokkal óvatosabb duhajok voltak, mint a szomszédos és „baráti” Szerbia politikusai, akik ugyanannak a világrész-csendőrnek a heves rosszallása ellenére a véresbárdos titoizmus idején nem restelltek kilövetni számos román határőrt.
Rendteremtő „precedens” tehát létezik. Az intézményesítésétől tartó, a román érdekeket (tömören: Erdélyt) féltő aggályoskodók NATO-szidalmai még legalább két okból érthetetlenek. 1. Ha Erdély lakosságának döntő többsége mindig román volt, területe szintén ősidőktől fogva román, akkor a fokozott izgalommal csak a birtokjog körüli kétségeket táplálják. 2. Ha szüntelenül rettegnek a nemzeti kisebbségek érdekében történő beavatkozástól, akkor arra engednek következtetni, hogy a kisebbségi jogok biztosításában mégsem szárnyalták túl olyan nagyon a nemzetközi normákat. A mindig rafinált román diplomácia hagyományai most azt diktálnák, hogy a legtisztább lelkiismeret zászlaját lobogtatva a hatalom és az ellenzék egy emberként helyeselje a NATO-beavatkozást. Vajon miért ülnek fordítva a lóra a legnemzetibbnek tartott román pártok? Minden gombaszedő tévedhet, de többnyire csak egyszer.
A különös magatartásnak lehet egy olyan magyarázata is, amely kizárja a véletlenszerűséget: Keletről kaphattak útmutatást. Iliescuék hátsó gondolatában az a programvírus munkálhat, hogy nem lenne kívánatos, ha a NATO felszólítására Ukrajna lemondana szuverenitása egy részéről, és nem szorongatná az ottani románokat (mellesleg éppen nyelvtörvény készül odaát). Egyes köröcskék szerint helyesebb, ha minden állam maga foglalkozik a kisebbségi kérdés állandó és végleges megoldásával, vagyis saját népe hülyítésével.