Nits Árpád

Mindenki őrizze meg a nyugalmát – intenek kormányoldalról –, a Székelyföld nem Koszovó. És érdekes, össznépi riadalom mégsem tör ki. Talán azért, mert Iliescuék minden erejüket pánikkeltésre fordítják, a nép pedig belefásult „szakértelmükbe”? Ez is egyike lehet a magyarázatoknak, de inkább fogadjuk el Dan Pavel politológus állítását: a környéken albán nép csak egy van. Mások nem merészelnek szembeszállni (el)nyomasztó túlerővel. Sem a székelyföldi magyarok, sem a Timok-völgyi románok.
Az is igaz, hogy az albánokra rákényszerítették a halálmegvetést. Milosevics ördögi agyréme röviden így fest: vagy az albánok szülik tele az egész Szerbiát, vagy ő irtja és üldözi ki őket a térségből. Európában a koszovói albánság a legszaporább nép. A nagyszerb hőzöngők is kényszerhelyzetben vannak. Ha elismernék, hogy az albánok magán- és közösségi tulajdona nem szerb föld, megtagadnák önmagukat. Márpedig ilyen hajlamra senki sem nevelte őket 1848-tól errefelé, hanem inkább olyanra, hogy egyaránt ragaszkodjanak a régi és a szerzett területekhez. Hallga: szomszédos és baráti NATO-országban lakó képviselőik telesírják a Kossuth rádiót, hogy őseik Koszovóból, az őshazából menekültek Magyarországra a törökök elől. Így most már ez is, az is ősi föld… Ilyen történelmi érveket fogadtak el – persze, csak bizonyos esetekben – századunk ún. béketeremtői. Ha ezt a rendezési elvet általánossá tennék, Magyarország határos lehetne Borneóval és Celebesszel.
Romániai polgárháború lehetőségétől nem kell tartani, ezért bátran rámutathatnánk a székelyföldi és a koszovói helyzet közötti hasonlóságokra is. Itt van például a Hargita és Kovászna megyéből elüldözött románok szövetsége, amely éppen városunkban székel. Belgrádban is van egy ilyen típusú szövetség. Tagjai között szerepelnek szép számmal olyanok, akik Tito korábbi betelepítési elképzelését voltak hivatottak teljesíteni, de belefáradtak, könnyen (kultúrzónás kiutalásra) szerzett házukat, ingóságaikat eladták albánoknak (valutáért, mert a koszovói albánok régóta vendégdolgoznak Nyugaton), az Adriai-tenger partján vásároltak mutatós villákat, majd siettek jelentkezni az elüldözöttek szervezetében Belgrádban.
Egy másik hasonlóság a csendőrlaktanyák telepítése. A Székelyföldön is szükségleten felül állomásoztatnak karhatalmistákat. Itt a legalacsonyabb a bűnözési arány – bár némely „kereskedelmi” tévé napestig mutogatja az ellenpéldákat –, mégis ide összpontosítják a legnagyobb rendfenntartó erőket. Mintha ugyanarra készülődnének, mint fegyvertársaik Koszovóban. Pedig a titkosszolgálatok mindenkinél pontosabban tudják, hogy a puliszka nem robban. A Timok-völgyében és a Székelyföldön sem. A puliszkaszindróma ragályos. Úgyszintén a Székelyföldön egyre nagyobb a görögkeleti püspökök és a görög katolikus apácák egy főre eső aránya. Mintha a pápalátogatást a hittérítés tervének túlteljesítésével szeretnék köszönteni.
Milosevicsék kétségbeesett kapkodása el nem fogadható, de érthető. Ellenben miért a sietség a Székelyföldön? Ott, ahol magától is megy a lélekszámcsökkenés? Miért piszkálják a néphangulatot? Bizonyítani akarják a rokon vonásokat a baráti szerb néppel? Meg akarják mutatni a világnak, hogy képesek a provokációra ott is, ahol ennek semmi értelme és haszna?
A sors fintora mutatkozott meg Gavril Dejeu belügyminiszter levitézlésében. Ha nem a székelyföldi csendőrállomány további felduzzasztásával foglalkozik, hanem a Zsil-völgyében építtet csendőrlaktanyát, az állam biztonságát valóban veszélyeztető terrorista előtt nem kellett volna fél országon át hátrálni. Ki tudja, milyen bumeránghatása lehet még annak az igyekezetnek, hogy a Székelyföldet Koszovó képére próbálják formázni? A lakosságból kiválthatják az ellenszegülést: megugrik a népszaporulat, lecsökken az öngyilkosság, megnövekszik a hazavándorlás stb., vagyis bekövetkezik az, amitől állítólag most éjt nappallá téve féltik az országot. A mazochizmust nem tiltja törvény és vallás?