Tolongásfóbia
Szabadság, 1999. március 27., XI. évfolyam, 72. szám
Tehát nem lesz kettős állampolgárság. Martonyi János is megmondta.
Nem is kell. Süssék meg…
De ez csak álzúgolódás. Voltaképpen nem vagyunk megsértődve. Belátjuk, ha „nem tartják célravezetőnek”, akkor tényleg „nem szerepelhet napirenden”.
Vajon csak azért viseljük el könnyedén a valóságra ébresztést, mert most a FIDESZ-től jön, és nem az MSZP-től meg az RMDSZ-től?
A politikai vonzalmat félretéve, van némi lényegbevágó különbség az ábrándozásról való lebeszélés módjában. Emlékeztetnénk rá, hogy tavaly ilyenkor, amikor elhangzott az ötlet, milyen gyermeteg ellenérvekkel próbálták azonnal leszerelni. Hol fogunk katonáskodni, adózni, szavazni? Hát hol? Ott ahol a világ sok millió kettős állampolgára katonáskodik, adózik, szavaz: a lakhelyéhez legközelebb eső őrmesterek, adószedők, választási bizottságok megadják a pontos címet. Miért kellene ezért izgulni? Ezzel szemben a mostani magyar kormányzat egy évi tanakodás után sem állítja, hogy, a kettős állampolgárság képtelenség. Tömeges alkalmazásának következményeit még mindig vizsgálja, miközben más megoldásokat is keres. Mennyire más hozzáállás!
Egyébként tavaly ilyenkor senki sem mondta, hogy márpedig azonnal tessék nekünk elintézni a kettős állampolgárságot. Még nem tudhattuk a magyarországi választások kimenetelét, és az MSZP–SZDSZ koalíció újraválasztása esetén esetleg egy újabb jogkorlátozó lábjegyzetre számíthattunk volna az alapszerződéshez. Tavaly tavasszal a kettős állampolgárság ötletgazdái – a nem kívánt kiszivárogtatás után – csak annyit akartak elérni, hogy választásokig ne kezdődjön el a vita, az össznemzeti érdekek felmérésére valamikor a nyáron kerüljön sor. A magyarországi és a hazai (magyar!) ellendrukkerek azonban szüntelenül pufogtatták ostoba kifogásaikat. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megnyugtassák a nagy román nemzeti egységért aggodalmaskodó politikusokat, akik a kettős állampolgárság gondolatától idegrohamot kaptak. Tudták ők jól a hisztéria okát, nekik a titkosszolgálatok jelezték, hogy a hirtelen támadó érdekből hány erdélyi és nem erdélyi román tagadná meg készséggel nemzetiségét. (Az egyáltalán nem biztos, hogy valaki egyszerű névváltoztatással világútlevelet nyerne, de a próbálkozás tömegmérete megkérdőjelezné a hosszas, fáradságos, költséges nacionalista nevelés hatékonyságát.)
A kettős állampolgárság történeti monográfiájának szerkesztői egykor majd elcsemegézhetnek azon is, hogy esetenként milyen furcsa a jelenlegi magyar kormányzat vonatkozó állásfoglalásának tálalása. Például a Szabadság március 22-i lapszámában Martonyi János nem tartja célravezetőnek. A cím szerint. Az interjúban erről szó sincs. Sőt, a magyar külügyminiszter kijelenti: a magyar kormány semmiről sem mondott le, a kettős állampolgárság megszerzésének a lehetősége a jelenlegi magyar jogrend része. Martonyi nem a kettős állampolgárságot tartja jogi képtelenségnek, hanem azt az elképzelést, hogy egyetlen törvénnyel nyilvánítsanak magyarnak mindenkit, aki a Kárpát medencében él és magát magyarnak vallja. Ez tényleg nem vezetne célra, mert mit érne különleges státuszával a Magyarország határain kívül élő magyar, ha nem tudná igazolni. A világ egyetlen hatósága sem elégszik meg szóbeli bemutatkozással. Igazoltatáshoz igazolvány kell. Az igazolványt egyénileg kellene kiváltani, mert a csoportos igazolványképet még nem találták ki. Az igazolványt valamely hivatal bocsátaná ki. Az, amelyet a vonatkozó törvény meghatalmaz. Kérvényt kell benyújtani, amelynek vázlatát ugyanaz a törvény írja elő. Ezt mind-mind tartalmaznia kellene annak a törvénynek, amely a Kárpát-medencében élő magyaroknak lehetőséget adna a kettős állampolgársághoz. De Magyarországon már van ilyen törvény, miért kellene még egy? Szükség esetén a régi módosítható. Könnyíthetőek bizonyos feltételek, mások meg szigoríthatóak, nehogy kárpát-medencei magyarnak képzelhesse magát minden ismeretlen elkövető, akinek a káderlapjában messzire virít a zászlólopás, a főtéri gödörásás és sok más foltocska.
Tehát nem lesz kettős állampolgárság, mert már van. Martonyi János is megmondta, csak hát ilyen a tárgyilagosnak nevezett címszerkesztés: elkeni a bizonyos érdekek szempontjából nem kívánatos lényeget.
A dolog pikantériája, hogy olyanoknak is van már két útlevelük, akik a leghevesebben acsarkodnak ellene. Persze nem azért helytelenítik, hogy tőlük vonják vissza, hanem hogy másoknak ne lehessen. Nem szeretik a tolongást.
Nem is kell. Süssék meg…
De ez csak álzúgolódás. Voltaképpen nem vagyunk megsértődve. Belátjuk, ha „nem tartják célravezetőnek”, akkor tényleg „nem szerepelhet napirenden”.
Vajon csak azért viseljük el könnyedén a valóságra ébresztést, mert most a FIDESZ-től jön, és nem az MSZP-től meg az RMDSZ-től?
A politikai vonzalmat félretéve, van némi lényegbevágó különbség az ábrándozásról való lebeszélés módjában. Emlékeztetnénk rá, hogy tavaly ilyenkor, amikor elhangzott az ötlet, milyen gyermeteg ellenérvekkel próbálták azonnal leszerelni. Hol fogunk katonáskodni, adózni, szavazni? Hát hol? Ott ahol a világ sok millió kettős állampolgára katonáskodik, adózik, szavaz: a lakhelyéhez legközelebb eső őrmesterek, adószedők, választási bizottságok megadják a pontos címet. Miért kellene ezért izgulni? Ezzel szemben a mostani magyar kormányzat egy évi tanakodás után sem állítja, hogy, a kettős állampolgárság képtelenség. Tömeges alkalmazásának következményeit még mindig vizsgálja, miközben más megoldásokat is keres. Mennyire más hozzáállás!
Egyébként tavaly ilyenkor senki sem mondta, hogy márpedig azonnal tessék nekünk elintézni a kettős állampolgárságot. Még nem tudhattuk a magyarországi választások kimenetelét, és az MSZP–SZDSZ koalíció újraválasztása esetén esetleg egy újabb jogkorlátozó lábjegyzetre számíthattunk volna az alapszerződéshez. Tavaly tavasszal a kettős állampolgárság ötletgazdái – a nem kívánt kiszivárogtatás után – csak annyit akartak elérni, hogy választásokig ne kezdődjön el a vita, az össznemzeti érdekek felmérésére valamikor a nyáron kerüljön sor. A magyarországi és a hazai (magyar!) ellendrukkerek azonban szüntelenül pufogtatták ostoba kifogásaikat. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megnyugtassák a nagy román nemzeti egységért aggodalmaskodó politikusokat, akik a kettős állampolgárság gondolatától idegrohamot kaptak. Tudták ők jól a hisztéria okát, nekik a titkosszolgálatok jelezték, hogy a hirtelen támadó érdekből hány erdélyi és nem erdélyi román tagadná meg készséggel nemzetiségét. (Az egyáltalán nem biztos, hogy valaki egyszerű névváltoztatással világútlevelet nyerne, de a próbálkozás tömegmérete megkérdőjelezné a hosszas, fáradságos, költséges nacionalista nevelés hatékonyságát.)
A kettős állampolgárság történeti monográfiájának szerkesztői egykor majd elcsemegézhetnek azon is, hogy esetenként milyen furcsa a jelenlegi magyar kormányzat vonatkozó állásfoglalásának tálalása. Például a Szabadság március 22-i lapszámában Martonyi János nem tartja célravezetőnek. A cím szerint. Az interjúban erről szó sincs. Sőt, a magyar külügyminiszter kijelenti: a magyar kormány semmiről sem mondott le, a kettős állampolgárság megszerzésének a lehetősége a jelenlegi magyar jogrend része. Martonyi nem a kettős állampolgárságot tartja jogi képtelenségnek, hanem azt az elképzelést, hogy egyetlen törvénnyel nyilvánítsanak magyarnak mindenkit, aki a Kárpát medencében él és magát magyarnak vallja. Ez tényleg nem vezetne célra, mert mit érne különleges státuszával a Magyarország határain kívül élő magyar, ha nem tudná igazolni. A világ egyetlen hatósága sem elégszik meg szóbeli bemutatkozással. Igazoltatáshoz igazolvány kell. Az igazolványt egyénileg kellene kiváltani, mert a csoportos igazolványképet még nem találták ki. Az igazolványt valamely hivatal bocsátaná ki. Az, amelyet a vonatkozó törvény meghatalmaz. Kérvényt kell benyújtani, amelynek vázlatát ugyanaz a törvény írja elő. Ezt mind-mind tartalmaznia kellene annak a törvénynek, amely a Kárpát-medencében élő magyaroknak lehetőséget adna a kettős állampolgársághoz. De Magyarországon már van ilyen törvény, miért kellene még egy? Szükség esetén a régi módosítható. Könnyíthetőek bizonyos feltételek, mások meg szigoríthatóak, nehogy kárpát-medencei magyarnak képzelhesse magát minden ismeretlen elkövető, akinek a káderlapjában messzire virít a zászlólopás, a főtéri gödörásás és sok más foltocska.
Tehát nem lesz kettős állampolgárság, mert már van. Martonyi János is megmondta, csak hát ilyen a tárgyilagosnak nevezett címszerkesztés: elkeni a bizonyos érdekek szempontjából nem kívánatos lényeget.
A dolog pikantériája, hogy olyanoknak is van már két útlevelük, akik a leghevesebben acsarkodnak ellene. Persze nem azért helytelenítik, hogy tőlük vonják vissza, hanem hogy másoknak ne lehessen. Nem szeretik a tolongást.