Hoci, nesze
Szabadság, 1999. február 11., XI. évfolyam, 34. szám
Budapestre érkezésekor Radu Vasile azt mondta, hogy ezután Magyarországnak még világosabban jeleznie kell támogatási készségét Romániával szemben.
Vajon miért? Miből adódik ez a kötelezettség? Próbáljuk meg kitalálni.
Talán a jólneveltség szabályaiból? Lehet benne valami. A parti szemlélő elemi kötelessége bedobni egy mentőövet a fuldoklónak. Vagy: a csúcshoz közeledő hegymászó képéről az illemtanzsebkönyvek szerint lesülhet a bőr, ha nem lök vissza egy hágcsót annak, aki a szakadékban ragadt. Ilyenkor nem illik firtatni a bajba jutás okait. Általában. De mit mond az illemszabály arra az esetre, ha valaki főleg azért csöppent saját zavarosába vagy csúszott hullámvölgyébe, mert a nagy lehetőségek évtizedében több energiát fordított a mások elleni áskálódásra, mint saját felemelkedésére? Az áskálódás alatt éppen a magyarellenességet értjük, kezdve azzal, hogy 1989 decemberében a magyar segélycsomagokban fegyvereket véltek látni, majd a legképtelenebb alkalommal a magyar irredentizmus veszélyével ijesztgették a románságot, egészen addig, hogy új módszerekkel folytatták a Székelyföld kolonizálását. Az is a képletbe tartozik, hogy Kolozsváron gátlástalanul kibontakozhatott egy aknamunkás, és a Mátyás-szobor előtti futóárkot két év alatt a demokratikusnak nevezett hatalom sem tömte be.
A Magyarországra vonatkozó kötelezettség másik forrása a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség lehet. Magyarán: ha a magyar kormány jót akar nekünk, ne kukoricázzon. Ez is lehet egy előre megfontolt hátsó gondolat. És már nem is olyan sértő. Nem először érezzük magunkat túszoknak, belefásultunk a szerepbe.
Azt éppen nem állíthatjuk, hogy számunkra teljesen közömbös a budapesti kormány reagálása a román kormányfő felszólítására. Gondoljuk meg, hogy a váltságdíj kerek perec megtagadását rendszerint a túszok azonnali kivégezése követi, míg ellenkező esetben van némi esély a helyzet jobbra fordulására. Általában. De a romániai magyar túszok sorsát a csíkszeredai jégkorongozók példája szemlélteti, akik akkor is megkapják a bukaresti közönség ultrasovén üvöltözését, ha nyernek, és akkor is, ha veszítenek. A 80 évnyi kisebbségi létben többször bebizonyosodott, hogy amikor Magyarország barátságtalan gesztust tett Romániával szemben, akkor a magyar kisebbség szorongatása erősödött, amikor pedig a magyar kormány udvariaskodott, a szorítás akkor sem csökkent.
A magyar–román kapcsolat, pontosabban a Magyarország–Románia kapcsolat az utóbbi időben különösképpen kedvezően alakul, ezt világszerte elismerik, mérvadó román politikusok sem tagadják, és a romániai magyar kisebbség körüli hurok ebben a rendkívüli helyzetben sem lazult. Sőt, a cinizmus láncszemei tarkítják. Ilyennek tekinthetjük Radu Vasile budapesti kijelentését, hogy a Petőfi–Schiller kitalálmány akár 24 óra alatt létrejöhetne, ha háromnyelvű lenne. Miért? Szükség van egy újabb román rektori székre? Ahonnan egy újabb Marga-karrier elindulhat? Nincs elég? Akkor az egyetemet nevezzék el egy harmadik nagy költőről, például Păunescuról. A Petőfi–Schiller amúgy is csak ürügy volt a kormányban maradásra, azt a szerepet eljátszotta, hagyják békén elszenderedni. Ha a román kormány – benne az RMDSZ-szel – bizonyítani akarja, hogy Magyarországnak érdemes támogatnia Románia euroatlanti betagolódását, akkor állítsa helyre a Bolyai-egyetemet. (Hogy a lakossági hangulat ezt nem teszi lehetővé? Ugyan! A lakosság hangulatát a politikusok hangolják.)
Hosszas tapasztalat bizonyítja, hogy a román politika olyan, mint a szélhámos kofa: elveszi a megalkudott árat, aztán úgy tesz, mintha a portéka is őt illetné meg. Így járt vele az RMDSZ is, amikor belépett a kormányba. Igaz, naivságból vagy makacsságból elkövette azt a könnyelműséget, hogy nem is alkudozott, hanem kedvező nemzetközi hírverést, monitorizálási mentességet és minden tőle telhetőt megelőlegezett, aztán várta az ellenszolgáltatást. Megkapta. Többek között a 17-esnek nevezett vagyon-visszaszolgáltatási kormányhatározat formájában, amelynek egyik pontja az ingatlanbitorlók jóindulatától teszi függővé az igazságtételt. Vagyis nesze semmi, fogd meg jól. Állítólag e kitétel nélkül a kormányban nem szavazták volna meg a határozatot. De ezzel a megkötéssel miért kellett elfogadtatni? Csak hogy lássa a világ, milyen fontos tényezők vagyunk a kormányban? Vagy látszódjon, hogy valamit dolgozunk a kormányban?
A magyar kormányt természetesen nem befolyásolhatják ezek a keserű tapasztalatok, hanem a legjobb belátása szerint fog válaszolni a román miniszterelnök felszólítására. A diplomáciában nem lehet ilyen kemény szavakat használni, mint kofa, szakadék, áskálódás, meg Petőfi–Schiller-ürügy. Olyan nagyon magas szinteken furfangot is értékelhetnek magasztosan nemes szándékból fakadó közeledési gesztusnak, méltathatják az RMDSZ kormányszereplését, elnézően felülkerekedhetnek a 17-es vagyonlistába bepottyantott kakukktojáson. De ebben a nyakatekert nyelvezetben is van megfelelője annak a piaci kifejezésnek, hogy hoci, nesze. (Szószedet román tolmácsok számára: adă si na.) Egyik kézzel már fogni kell a Bolyai-egyetem újraalapítási oklevelét, a romániai magyar közösségi vagyon visszaszolgáltatásának fondorlatmentes határozatát, a másikkal pedig az euroatlanti betagolódási támogatást. De erősen ám, mert a rászedés veszélye az utolsó pillanatig fennáll.
Vajon miért? Miből adódik ez a kötelezettség? Próbáljuk meg kitalálni.
Talán a jólneveltség szabályaiból? Lehet benne valami. A parti szemlélő elemi kötelessége bedobni egy mentőövet a fuldoklónak. Vagy: a csúcshoz közeledő hegymászó képéről az illemtanzsebkönyvek szerint lesülhet a bőr, ha nem lök vissza egy hágcsót annak, aki a szakadékban ragadt. Ilyenkor nem illik firtatni a bajba jutás okait. Általában. De mit mond az illemszabály arra az esetre, ha valaki főleg azért csöppent saját zavarosába vagy csúszott hullámvölgyébe, mert a nagy lehetőségek évtizedében több energiát fordított a mások elleni áskálódásra, mint saját felemelkedésére? Az áskálódás alatt éppen a magyarellenességet értjük, kezdve azzal, hogy 1989 decemberében a magyar segélycsomagokban fegyvereket véltek látni, majd a legképtelenebb alkalommal a magyar irredentizmus veszélyével ijesztgették a románságot, egészen addig, hogy új módszerekkel folytatták a Székelyföld kolonizálását. Az is a képletbe tartozik, hogy Kolozsváron gátlástalanul kibontakozhatott egy aknamunkás, és a Mátyás-szobor előtti futóárkot két év alatt a demokratikusnak nevezett hatalom sem tömte be.
A Magyarországra vonatkozó kötelezettség másik forrása a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség lehet. Magyarán: ha a magyar kormány jót akar nekünk, ne kukoricázzon. Ez is lehet egy előre megfontolt hátsó gondolat. És már nem is olyan sértő. Nem először érezzük magunkat túszoknak, belefásultunk a szerepbe.
Azt éppen nem állíthatjuk, hogy számunkra teljesen közömbös a budapesti kormány reagálása a román kormányfő felszólítására. Gondoljuk meg, hogy a váltságdíj kerek perec megtagadását rendszerint a túszok azonnali kivégezése követi, míg ellenkező esetben van némi esély a helyzet jobbra fordulására. Általában. De a romániai magyar túszok sorsát a csíkszeredai jégkorongozók példája szemlélteti, akik akkor is megkapják a bukaresti közönség ultrasovén üvöltözését, ha nyernek, és akkor is, ha veszítenek. A 80 évnyi kisebbségi létben többször bebizonyosodott, hogy amikor Magyarország barátságtalan gesztust tett Romániával szemben, akkor a magyar kisebbség szorongatása erősödött, amikor pedig a magyar kormány udvariaskodott, a szorítás akkor sem csökkent.
A magyar–román kapcsolat, pontosabban a Magyarország–Románia kapcsolat az utóbbi időben különösképpen kedvezően alakul, ezt világszerte elismerik, mérvadó román politikusok sem tagadják, és a romániai magyar kisebbség körüli hurok ebben a rendkívüli helyzetben sem lazult. Sőt, a cinizmus láncszemei tarkítják. Ilyennek tekinthetjük Radu Vasile budapesti kijelentését, hogy a Petőfi–Schiller kitalálmány akár 24 óra alatt létrejöhetne, ha háromnyelvű lenne. Miért? Szükség van egy újabb román rektori székre? Ahonnan egy újabb Marga-karrier elindulhat? Nincs elég? Akkor az egyetemet nevezzék el egy harmadik nagy költőről, például Păunescuról. A Petőfi–Schiller amúgy is csak ürügy volt a kormányban maradásra, azt a szerepet eljátszotta, hagyják békén elszenderedni. Ha a román kormány – benne az RMDSZ-szel – bizonyítani akarja, hogy Magyarországnak érdemes támogatnia Románia euroatlanti betagolódását, akkor állítsa helyre a Bolyai-egyetemet. (Hogy a lakossági hangulat ezt nem teszi lehetővé? Ugyan! A lakosság hangulatát a politikusok hangolják.)
Hosszas tapasztalat bizonyítja, hogy a román politika olyan, mint a szélhámos kofa: elveszi a megalkudott árat, aztán úgy tesz, mintha a portéka is őt illetné meg. Így járt vele az RMDSZ is, amikor belépett a kormányba. Igaz, naivságból vagy makacsságból elkövette azt a könnyelműséget, hogy nem is alkudozott, hanem kedvező nemzetközi hírverést, monitorizálási mentességet és minden tőle telhetőt megelőlegezett, aztán várta az ellenszolgáltatást. Megkapta. Többek között a 17-esnek nevezett vagyon-visszaszolgáltatási kormányhatározat formájában, amelynek egyik pontja az ingatlanbitorlók jóindulatától teszi függővé az igazságtételt. Vagyis nesze semmi, fogd meg jól. Állítólag e kitétel nélkül a kormányban nem szavazták volna meg a határozatot. De ezzel a megkötéssel miért kellett elfogadtatni? Csak hogy lássa a világ, milyen fontos tényezők vagyunk a kormányban? Vagy látszódjon, hogy valamit dolgozunk a kormányban?
A magyar kormányt természetesen nem befolyásolhatják ezek a keserű tapasztalatok, hanem a legjobb belátása szerint fog válaszolni a román miniszterelnök felszólítására. A diplomáciában nem lehet ilyen kemény szavakat használni, mint kofa, szakadék, áskálódás, meg Petőfi–Schiller-ürügy. Olyan nagyon magas szinteken furfangot is értékelhetnek magasztosan nemes szándékból fakadó közeledési gesztusnak, méltathatják az RMDSZ kormányszereplését, elnézően felülkerekedhetnek a 17-es vagyonlistába bepottyantott kakukktojáson. De ebben a nyakatekert nyelvezetben is van megfelelője annak a piaci kifejezésnek, hogy hoci, nesze. (Szószedet román tolmácsok számára: adă si na.) Egyik kézzel már fogni kell a Bolyai-egyetem újraalapítási oklevelét, a romániai magyar közösségi vagyon visszaszolgáltatásának fondorlatmentes határozatát, a másikkal pedig az euroatlanti betagolódási támogatást. De erősen ám, mert a rászedés veszélye az utolsó pillanatig fennáll.