Hoci, nesze


Budapestre érkezésekor Radu Vasile azt mondta, hogy ezután Magyarországnak még világosabban jeleznie kell támogatási készségét Romániával szemben.
Vajon miért? Miből adódik ez a kötelezettség? Próbáljuk meg kitalálni.
Talán a jólneveltség szabályaiból? Lehet benne valami. A parti szemlélő elemi kötelessége bedobni egy mentőövet a fuldoklónak. Vagy: a csúcshoz közeledő hegymászó képéről az illemtanzsebkönyvek szerint lesülhet a bőr, ha nem lök vissza egy hágcsót annak, aki a szakadékban ragadt. Ilyenkor nem illik firtatni a bajba jutás okait. Általában. De mit mond az illemszabály arra az esetre, ha valaki főleg azért csöppent saját zavarosába vagy csúszott hullámvölgyébe, mert a nagy lehetőségek évtizedében több energiát fordított a mások elleni áskálódásra, mint saját felemelkedésére? Az áskálódás alatt éppen a magyarellenességet értjük, kezdve azzal, hogy 1989 decemberében a magyar segélycsomagokban fegyvereket véltek látni, majd a legképtelenebb alkalommal a magyar irredentizmus veszélyével ijesztgették a románságot, egészen addig, hogy új módszerekkel folytatták a Székelyföld kolonizálását. Az is a képletbe tartozik, hogy Kolozsváron gátlástalanul kibontakozhatott egy aknamunkás, és a Mátyás-szobor előtti futóárkot két év alatt a demokratikusnak nevezett hatalom sem tömte be.
A Magyarországra vonatkozó kötelezettség másik forrása a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség lehet. Magyarán: ha a magyar kormány jót akar nekünk, ne kukoricázzon. Ez is lehet egy előre megfontolt hátsó gondolat. És már nem is olyan sértő. Nem először érezzük magunkat túszoknak, belefásultunk a szerepbe.
Azt éppen nem állíthatjuk, hogy számunkra teljesen közömbös a budapesti kormány reagálása a román kormányfő felszólítására. Gondoljuk meg, hogy a váltságdíj kerek perec megtagadását rendszerint a túszok azonnali kivégezése követi, míg ellenkező esetben van némi esély a helyzet jobbra fordulására. Általában. De a romániai magyar túszok sorsát a csíkszeredai jégkorongozók példája szemlélteti, akik akkor is megkapják a bukaresti közönség ultrasovén üvöltözését, ha nyernek, és akkor is, ha veszítenek. A 80 évnyi kisebbségi létben többször bebizonyosodott, hogy amikor Magyarország barátságtalan gesztust tett Romániával szemben, akkor a magyar kisebbség szorongatása erősödött, amikor pedig a magyar kormány udvariaskodott, a szorítás akkor sem csökkent.
A magyar–román kapcsolat, pontosabban a Magyarország–Románia kapcsolat az utóbbi időben különösképpen kedvezően alakul, ezt világszerte elismerik, mérvadó román politikusok sem tagadják, és a romániai magyar kisebbség körüli hurok ebben a rendkívüli helyzetben sem lazult. Sőt, a cinizmus láncszemei tarkítják. Ilyennek tekinthetjük Radu Vasile budapesti kijelentését, hogy a Petőfi–Schiller kitalálmány akár 24 óra alatt létrejöhetne, ha háromnyelvű lenne. Miért? Szükség van egy újabb román rektori székre? Ahonnan egy újabb Marga-karrier elindulhat? Nincs elég? Akkor az egyetemet nevezzék el egy harmadik nagy költőről, például Păunescuról. A Petőfi–Schiller amúgy is csak ürügy volt a kormányban maradásra, azt a szerepet eljátszotta, hagyják békén elszenderedni. Ha a román kormány – benne az RMDSZ-szel – bizonyítani akarja, hogy Magyarországnak érdemes támogatnia Románia euroatlanti betagolódását, akkor állítsa helyre a Bolyai-egyetemet. (Hogy a lakossági hangulat ezt nem teszi lehetővé? Ugyan! A lakosság hangulatát a politikusok hangolják.)
Hosszas tapasztalat bizonyítja, hogy a román politika olyan, mint a szélhámos kofa: elveszi a megalkudott árat, aztán úgy tesz, mintha a portéka is őt illetné meg. Így járt vele az RMDSZ is, amikor belépett a kormányba. Igaz, naivságból vagy makacsságból elkövette azt a könnyelműséget, hogy nem is alkudozott, hanem kedvező nemzetközi hírverést, monitorizálási mentességet és minden tőle telhetőt megelőlegezett, aztán várta az ellenszolgáltatást. Megkapta. Többek között a 17-esnek nevezett vagyon-visszaszolgáltatási kormányhatározat formájában, amelynek egyik pontja az ingatlanbitorlók jóindulatától teszi függővé az igazságtételt. Vagyis nesze semmi, fogd meg jól. Állítólag e kitétel nélkül a kormányban nem szavazták volna meg a határozatot. De ezzel a megkötéssel miért kellett elfogadtatni? Csak hogy lássa a világ, milyen fontos tényezők vagyunk a kormányban? Vagy látszódjon, hogy valamit dolgozunk a kormányban?
A magyar kormányt természetesen nem befolyásolhatják ezek a keserű tapasztalatok, hanem a legjobb belátása szerint fog válaszolni a román miniszterelnök felszólítására. A diplomáciában nem lehet ilyen kemény szavakat használni, mint kofa, szakadék, áskálódás, meg Petőfi–Schiller-ürügy. Olyan nagyon magas szinteken furfangot is értékelhetnek magasztosan nemes szándékból fakadó közeledési gesztusnak, méltathatják az RMDSZ kormányszereplését, elnézően felülkerekedhetnek a 17-es vagyonlistába bepottyantott kakukktojáson. De ebben a nyakatekert nyelvezetben is van megfelelője annak a piaci kifejezésnek, hogy hoci, nesze. (Szószedet román tolmácsok számára: adă si na.) Egyik kézzel már fogni kell a Bolyai-egyetem újraalapítási oklevelét, a romániai magyar közösségi vagyon visszaszolgáltatásának fondorlatmentes határozatát, a másikkal pedig az euroatlanti betagolódási támogatást. De erősen ám, mert a rászedés veszélye az utolsó pillanatig fennáll.