Kritikus tömeg
Szabadság, 1999. február 10., XI. évfolyam, 33. szám
Létszámukat tekintve a nemzeti kisebbségek kétféle kritikus értéket vehetnek fel. Az egyik a minimális kritikus érték, amely olyankor fordul elő, ha körbeudvarolható területen az adott kisebbségből mindössze egy fordul elő. Akkor sincs szaporulat, ha kettő vagy több van belőle, de mind egyneműek. Vagy nem éppen egyneműek, de mást szeretnek. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, hanem például arra az egyre divatosabb esetre, hogy a lányok lányokhoz, a fiúk pedig fiúkhoz vonzódnak. Ennek a kisebbségnek hamarosan nem lesz hivatalból kiszemelt és kinevezett parlamenti képviselője.
A maximális kritikus érték az, amikor egy nemzeti kisebbség létszáma olyan nagy, hogy a hozzá tartozó személyek állandóan szem előtt és láb alatt vannak, vagyis többségi érzéki csalódás szerint akadályozzák a haladást. Ez még akkor is szerfelett bosszantó, ha a többség éppen hátrafelé akar haladni, tovább a szakadékba.
A két kritikus érték közötti kisebbségek akár a világ végezetéig háborítatlanul elélhetnek, kivéve ha nem túlságosan hajlamosak a meggazdagodásra vagy a műszaki találékonyságra. Akkor éppen olyan soknak látszanak, mintha maximális kritikus tömegűek lennének, ezért első adandó alkalommal megszabadulnak tőlük. Például eladják őket. A kis létszámú és szerény kisebbségek Romániában is évszázadokon keresztül észrevétlenül meghúzhatták magukat. Az 1918 előtti Romániáról a legtárgyilagosabb történészek és néprajzosok nemrég még úgy tudták, hogy teljesen homogén román lakossága volt, csak nemrég derült ki, hogy 17 nemzetiség egyhuzamban része volt a fejedelemségeknek. Nekik létszámukból adódóan könnyű volt bújócskázni, ráadásul még furfangoskodtak is. A Bukaresttől délre fekvő szerb nevű falvak lakosai például egymás között bolgárul beszéltek, ha idegen kérdezte nemzetiségüket, akkor magától értetődően vágták rá, hogy románok, falujuk nevének firtatására pedig azt mondták, hogy Szerbiából származtak el valamikor nagyon régen. A Romániában maradt bolgárok jól tudták, hogy a többségi lakosság időnként háborúzott Bulgáriával, de Szerbiával nem, hát a falunevet villámhárítónak találták ki.
A történelem során megszámlálhatatlan példa van arra, hogy a maximális kritikus tömegű vagy annak látszó kisebbség jelentős részét javaiból kiforgatták, meglincselték, elhurcolták, de arra alig akad példa, hogy egy szocialista káderes vagy kapitalista vállalkozó megtagadta volna egy munkára jelentkező alkalmazását, mert az ilyen vagy olyan kisebb nemzetiséghez tartozik.
Mostanában a maximális kritikus tömegű kisebbségre még inkább rájár a rúd. Eltűnt a gondoskodó állam, amely mindenkinek biztosította a munkahelyhez való jogát. Ez ugyan néha tréfás formát öltött, például ha a magyar–orosz szakos végzettet Botosani-ba helyezte ki, ahol nem tanítottak magyart. Oroszt meg azért sem! De legalább az illető nem került az iskolapadból egyenesen az utcára. Sőt, ha maga választotta a munkanélküliséget, még meg is büntették. Most viszont egyre gyakrabban lehet hallani olyan eseteket, hogy a munkára jelentkező magyaros neve láttán abbamarad a kérdezősködés. Képességeire nem kíváncsiak. Aki itteni életre neveli csemetéjét, gondolkodóba esik: vajon érdemes-e magyar iskolába járatni a gyermeket? Vajon nem fest előnyösebben a jelentkező, ha román iskola bizonyítványát lobogtatja? Ezzel nem akarjuk felmenteni azokat, akik kishitűségből, reménytelenségből hátat fordítanak a kisebbségi intézményeknek, de ez a szomorú valóság: a 90 évnyi kisebbségi lét során még nem volt ilyen öncsonkító évtized, mint a mostani. Ezalatt számolódott fel egyik erdélyi megyében az utolsó magyar osztály, ezalatt vált divattá a magyar gyerekek ingáztatása szomszédos román falvak iskolájába. Egyházi nyilvántartási adatok szerint a kapitalizmus újjáépítésének kezdetétől jóval többen menekülnek a vegyes házasság spanyolfala mögé. Régebben is volt ilyen tendencia, de az érdekházasságnak ezt a formáját inkább a magasabb beosztásúak gyakorolták, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy lojalitásukkal kérkedjenek. Most már a segédmunkás is szükségét érzi bebiztosításának.
A szerb nevű falvakban élő, magukat románoknak valló bolgárok, akik Bukarest piacain egymás között csak akkor beszéltek anyanyelvükön, ha legalább tízméteres körzetben nem láttak többségi vásárlót, 1989 után az elsők között kezdték újra vállalni nemzetiségüket. Viszont a szem előtt és láb alatt lévő nemzeti kisebbségből menekülő egyedek rendszerint véglegesen szakítanak múltjukkal, családfájukkal. Elfelejtik Petőfit, hogy hitelesebben fújják Eminescut, nehogy hanglejtésükről következtetni lehessen származásukra.
A maximális kritikus tömegben élő kisebbség egyedeinek menekülési ösztöne, magyarán önfeladása, eddig is működött, de most ijesztően felerősödött. Ebben jelentős része van az évtizednyi steril politizálásnak, amelynek jellemzője a legkisebb ellenállás útvonalának kiválasztása a legnagyobb lehetőségek sokaságából. Ennek a stratégiának tulajdoníthatóan – és magyarországi MSZP–SZDSZ segédlettel – pattant ki a „tudományos szociologikus” felismerés, hogy a Bolyai-egyetem nem is kell. Akkor mi szükség lenne középfokú oktatásra? Hogy zsákutcába juttassa fiataljainkat? A felvételizőknek frászuk van attól a „világon egyedülálló jogtól”, hogy anyanyelven vizsgázhatnak. Úgy érzik, a dolgozatokat fordító tanárok lepontozzák őket. Ha így van, ez a jelenség is a maximális kritikus tömegű kisebbség egyedének sajátos viselkedéstanát szemlélteti. (És lehet benne valami, ha az egyetemeken lakossági arányszám alatti a magyar hallgatók aránya.) Ha már itt tartunk, azt is érdekes lenne felmérni, hány magyart alkalmaznak a magyar vállalkozók. Vajon nem esnek át a ló biztonságosabbik oldalára azért, hogy a hely- és adóhatóságok jobb szemmel nézzék őket?
Hogy mi lesz ennek a végeredménye? A kritikus tömeg lemorzsolódásával megszűnik a fájdalmas folyamat. Majd ha a romániai magyarok annyian maradnak, mint a parlamenti „egykézők” (kivéve a romákat, akik csupán szervezési okokból képtelenek kritikus tömegként szavazni), akkor nyugodtan eléldegélhetnek a világ végezetéig. Őket sem fogja háborgatni senki, egyke-képviselőjüket szakértőnek kijáró tisztelet övezi majd, esetleg mint Vosganiant, a behízelgés nagymesterét, aki a törökországi örmények érdekét is semmibe véve hadakozik a kollektív jogok ellen. Az átváltozók, a renegátok lelki sérülésének következményeit pedig a társadalom majd csak kiheveri. Kibírt ez az ország már sokkal nagyobb megrázkódtatásokat.
Van, persze, van más megoldás is. Kimondottan a maximális kritikus tömegű kisebbségnek találták ki, és úgy hívják, hogy autonómia. Nálunkfelé sem újdonság, csak bizonyos dokumentumokról, programokról le kellene törülni a port. Amíg még megvan a kellően nagy tömeg, amelynek létbiztonságot lehet alapozni vele.
A maximális kritikus érték az, amikor egy nemzeti kisebbség létszáma olyan nagy, hogy a hozzá tartozó személyek állandóan szem előtt és láb alatt vannak, vagyis többségi érzéki csalódás szerint akadályozzák a haladást. Ez még akkor is szerfelett bosszantó, ha a többség éppen hátrafelé akar haladni, tovább a szakadékba.
A két kritikus érték közötti kisebbségek akár a világ végezetéig háborítatlanul elélhetnek, kivéve ha nem túlságosan hajlamosak a meggazdagodásra vagy a műszaki találékonyságra. Akkor éppen olyan soknak látszanak, mintha maximális kritikus tömegűek lennének, ezért első adandó alkalommal megszabadulnak tőlük. Például eladják őket. A kis létszámú és szerény kisebbségek Romániában is évszázadokon keresztül észrevétlenül meghúzhatták magukat. Az 1918 előtti Romániáról a legtárgyilagosabb történészek és néprajzosok nemrég még úgy tudták, hogy teljesen homogén román lakossága volt, csak nemrég derült ki, hogy 17 nemzetiség egyhuzamban része volt a fejedelemségeknek. Nekik létszámukból adódóan könnyű volt bújócskázni, ráadásul még furfangoskodtak is. A Bukaresttől délre fekvő szerb nevű falvak lakosai például egymás között bolgárul beszéltek, ha idegen kérdezte nemzetiségüket, akkor magától értetődően vágták rá, hogy románok, falujuk nevének firtatására pedig azt mondták, hogy Szerbiából származtak el valamikor nagyon régen. A Romániában maradt bolgárok jól tudták, hogy a többségi lakosság időnként háborúzott Bulgáriával, de Szerbiával nem, hát a falunevet villámhárítónak találták ki.
A történelem során megszámlálhatatlan példa van arra, hogy a maximális kritikus tömegű vagy annak látszó kisebbség jelentős részét javaiból kiforgatták, meglincselték, elhurcolták, de arra alig akad példa, hogy egy szocialista káderes vagy kapitalista vállalkozó megtagadta volna egy munkára jelentkező alkalmazását, mert az ilyen vagy olyan kisebb nemzetiséghez tartozik.
Mostanában a maximális kritikus tömegű kisebbségre még inkább rájár a rúd. Eltűnt a gondoskodó állam, amely mindenkinek biztosította a munkahelyhez való jogát. Ez ugyan néha tréfás formát öltött, például ha a magyar–orosz szakos végzettet Botosani-ba helyezte ki, ahol nem tanítottak magyart. Oroszt meg azért sem! De legalább az illető nem került az iskolapadból egyenesen az utcára. Sőt, ha maga választotta a munkanélküliséget, még meg is büntették. Most viszont egyre gyakrabban lehet hallani olyan eseteket, hogy a munkára jelentkező magyaros neve láttán abbamarad a kérdezősködés. Képességeire nem kíváncsiak. Aki itteni életre neveli csemetéjét, gondolkodóba esik: vajon érdemes-e magyar iskolába járatni a gyermeket? Vajon nem fest előnyösebben a jelentkező, ha román iskola bizonyítványát lobogtatja? Ezzel nem akarjuk felmenteni azokat, akik kishitűségből, reménytelenségből hátat fordítanak a kisebbségi intézményeknek, de ez a szomorú valóság: a 90 évnyi kisebbségi lét során még nem volt ilyen öncsonkító évtized, mint a mostani. Ezalatt számolódott fel egyik erdélyi megyében az utolsó magyar osztály, ezalatt vált divattá a magyar gyerekek ingáztatása szomszédos román falvak iskolájába. Egyházi nyilvántartási adatok szerint a kapitalizmus újjáépítésének kezdetétől jóval többen menekülnek a vegyes házasság spanyolfala mögé. Régebben is volt ilyen tendencia, de az érdekházasságnak ezt a formáját inkább a magasabb beosztásúak gyakorolták, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy lojalitásukkal kérkedjenek. Most már a segédmunkás is szükségét érzi bebiztosításának.
A szerb nevű falvakban élő, magukat románoknak valló bolgárok, akik Bukarest piacain egymás között csak akkor beszéltek anyanyelvükön, ha legalább tízméteres körzetben nem láttak többségi vásárlót, 1989 után az elsők között kezdték újra vállalni nemzetiségüket. Viszont a szem előtt és láb alatt lévő nemzeti kisebbségből menekülő egyedek rendszerint véglegesen szakítanak múltjukkal, családfájukkal. Elfelejtik Petőfit, hogy hitelesebben fújják Eminescut, nehogy hanglejtésükről következtetni lehessen származásukra.
A maximális kritikus tömegben élő kisebbség egyedeinek menekülési ösztöne, magyarán önfeladása, eddig is működött, de most ijesztően felerősödött. Ebben jelentős része van az évtizednyi steril politizálásnak, amelynek jellemzője a legkisebb ellenállás útvonalának kiválasztása a legnagyobb lehetőségek sokaságából. Ennek a stratégiának tulajdoníthatóan – és magyarországi MSZP–SZDSZ segédlettel – pattant ki a „tudományos szociologikus” felismerés, hogy a Bolyai-egyetem nem is kell. Akkor mi szükség lenne középfokú oktatásra? Hogy zsákutcába juttassa fiataljainkat? A felvételizőknek frászuk van attól a „világon egyedülálló jogtól”, hogy anyanyelven vizsgázhatnak. Úgy érzik, a dolgozatokat fordító tanárok lepontozzák őket. Ha így van, ez a jelenség is a maximális kritikus tömegű kisebbség egyedének sajátos viselkedéstanát szemlélteti. (És lehet benne valami, ha az egyetemeken lakossági arányszám alatti a magyar hallgatók aránya.) Ha már itt tartunk, azt is érdekes lenne felmérni, hány magyart alkalmaznak a magyar vállalkozók. Vajon nem esnek át a ló biztonságosabbik oldalára azért, hogy a hely- és adóhatóságok jobb szemmel nézzék őket?
Hogy mi lesz ennek a végeredménye? A kritikus tömeg lemorzsolódásával megszűnik a fájdalmas folyamat. Majd ha a romániai magyarok annyian maradnak, mint a parlamenti „egykézők” (kivéve a romákat, akik csupán szervezési okokból képtelenek kritikus tömegként szavazni), akkor nyugodtan eléldegélhetnek a világ végezetéig. Őket sem fogja háborgatni senki, egyke-képviselőjüket szakértőnek kijáró tisztelet övezi majd, esetleg mint Vosganiant, a behízelgés nagymesterét, aki a törökországi örmények érdekét is semmibe véve hadakozik a kollektív jogok ellen. Az átváltozók, a renegátok lelki sérülésének következményeit pedig a társadalom majd csak kiheveri. Kibírt ez az ország már sokkal nagyobb megrázkódtatásokat.
Van, persze, van más megoldás is. Kimondottan a maximális kritikus tömegű kisebbségnek találták ki, és úgy hívják, hogy autonómia. Nálunkfelé sem újdonság, csak bizonyos dokumentumokról, programokról le kellene törülni a port. Amíg még megvan a kellően nagy tömeg, amelynek létbiztonságot lehet alapozni vele.