Kockafordultával


Elképesztő köpenyegforgatás történik Romániában ezekben a napokban (is)
Figyeljük csak meg, ki áll a barikád jobb oldalán, pontosabban: a bányászokkal szemben. Például az Adevărul. Vagyis azok a Scânteiások, akik tele pofával élvezkedtek, amikor az első három bányászjárás alkalmával a parasztpártiakon, a liberálisokon, majd az Egyetem téri fiatalokon csattogtak a fütykösök. Most ennek a kimondottan baloldali hagyományokat éltető lapnak az igazgatója a bányászokat hibáztatja amiatt, hogy Románia egy afrikai kormányozhatatlan országhoz kezd hasonlítani.
Lehangoló, hogy a Caţavencu közkedvelt munkatársai a kereskedelmi tévék lapszemléiben újabban az Adevărul messzemenő tárgyilagosságát méltatják. Nem csak bányászügyekben. A megtérő fiúknak kijáró megbocsátással? Meglátjuk, hányszor fognak még ide-oda megtérni ezek a jó fiúk.
Aztán ott vannak a barikádon közvetlenül farkasszemet néző harcosok. Egyfelől a bányászok, másfelől a rendfenntartó erők. Közülük többen az első három bányászjáráskor ugyanazokért a „magasztos” eszmékért harcoltak együtt, ugyanabban az egyenruhában. (Máig talány: honnan szereztek annyi bejáratott bányászruhát Iliescu rendőreinek, testőreinek és szekusainak.) Nem is csoda, ha most a bányászok abban reménykedtek, hogy elég kimondani a varázsszót: Velünk a hadsereg, és ettől az egykori harcostársak a kormány felé fordítják pajzsaikat.
Érdemes továbbá felfigyelni arra, hogy a kormánykoalíció kisebbik, de erősebbik nagyhatalma, a Demokrata Párt miniszterei véletlenül sem céloznának a bányászok első három bukaresti randalírozására. Csak az 1991. szeptemberi bányászjárásért vernék el a port Miron Cozmán, mert akkor futamították meg Petre Románt miniszterelnöki székéből. Korábban – sőt a sors iróniájaként a saját bukásukhoz vezető negyedik balhéhoz is – nemzetmentési frontosokként ők maguk biztosították a bányászoknak a különvonatokat. Most bezzeg a DP-s közlekedési miniszter az egész környék vasúti és közúti forgalmát kész volt megbénítani.
Annak a bizonyos negyedik bányászjárásnak még van egy érdekessége. Amikor a horda a bukaresti Egyetem térre érkezett, hogy nosztalgiával megtekintse korábbi virágültetése eredményeit, a Nemzeti Színházban éppen kongresszusozott a parasztpárt. És az addigi bányászjárások áldozatai üdvrivalgással fogadták a bányászokat, vezérüket a szónoki emelvényhez hívták, szavait megtapsolták. Egy rokonszenves kolozsvári polgárjogi harcos is beszélt hozzájuk, arra szólítva fel őket, hogy Petre Roman után Ion Iliescut is mozdítsák el a helyéből. Nem tudhatta, hogy erre akkor a bányászok nem voltak beprogramozva.
És ha már itt tartunk, ismerjem be őszintén, hogy valamikor magam is a bányászok oldalán álltam. A második bukaresti rendcsinálásuk idején szalonnával, kenyérrel, pálinkával kedveskedtem szegény fiúknak, akik télvíz idején a kormányépület előtti téren dideregtek éjfélkor vékonyka munkaruhájukban. A különös szimpátia oka az volt, hogy pár nappal korábban egy parasztpárti politikus szúrósan nézett a kamerába, és azzal fenyegette az RMDSZ-t, hogy hiába töri magát a szeparatista iskolákért, mert úgyis ők kerülnek hatalomra, és mindent visszacsinálnak. Úgy?! Hát akkor csináljatok magatokra, miközben megfuttatnak a bányászok, mi maradunk a jó Iliescuval, aki 1989 decemberében oly sokat ígért nekünk. Aztán következett az 1990. márciusi hidegzuhany, és legközelebb Iliescunak kellett megvendégelnie a bányászokat – nem pazaroltam rájuk a szalonnámat.
De most mit tegyek? Újra a parasztpárttal (és szövetségeseivel) hadakoznak a bányászok. Azzal a parasztpárttal, amely időközben bebizonyította, hogy előretolt politikusa 1990 januárjában igazat mondott. Vagyis hatalomra kerültek, és mindent „visszacsináltak”. Nem jegyeztem fel a szúrós szemű parasztpárti nevét, lehetett Bruteanu, Fruteanu, Zruteanu – mindegy, Pruteanu és társai előhírnöke volt. Tehát szinte ugyanaz a helyzet, mint kereken kilenc évvel ezelőtt. Szalonnát most mégsem viszek a bányászoknak. Nemcsak azért, hogy kimaradjak a köpenyegforgatás undorító játékából, hanem azért, mert ez a kilenc év ráébresztett arra, hogy az erkölcstelen politizálás roppant kártékony. A mostani bányászháború azoknak is köszönhető, akik a közvéleménnyel elfogadtatták azt az elvet, hogy a politikában még az ördöggel is szóba kell állni, ha az ellenfele az én ellenfelemnek, vagy ha valamilyen haszon származhat ebből a szövetkezésből. Becsületes politikusok soha szóba sem álltak volna Miron Cozmával, és úgy most nem kellett volna zsarolásától tartani, nem kellett volna megnyitni cellaajtóját. Vagy azonnal vissza kellett volna zárni az 1990-es hadjáratáért, még ha ennek emlegetése nem tetszik a Demokrata Pártnak.
Az ördöggel való szövetkezés „bölcsességére” mi különösképpen ráfizettünk. Arra alapozódott a neptunfürdői találkozósorozat, a kompromisszumnak nevezett számtalan lemondás alapvető jogokról, és ennek a filozófiának tulajdoníthatóan a magyar kisebbség helyzete csak a nemzetközi közvéleményben jobb, mint 1989 előtt.
Persze, minden eddigi szomorú tapasztalat ellenére sem vagyok képes mindkét szembenálló fél ellen szurkolni. Ettől a rémálomtól jó volna mielőbb megszabadulni. De volna egy részletkérdés, amiben elvi alapállástól függetlenül könnyű megegyezni. Ki fizesse a bányászháború okozta károkat? (Többek között a megijesztett külföldi befektetők elmaradását, a kiesett hasznot a vasúton, az elpazarolt üzemanyagot, a megrongált rendőrautókat stb., stb.) Szintén a lakosság, valamilyen újabb adófajtából? Ugye, erre a témára nem kellene közvélemény-kutatást szervezni. Tényleg jó volna, ha végre egyszer azok fizetnének, mégpedig a saját zsebükből, akik a kárt közvetlenül vagy közvetve okozták. Akkor soha eszükbe se jutna politikai ördöggel szövetkezni. Ez lenne a jogállam eddigi legnagyobb nyeresége.