Piac- és mozgáskorlátozás
Szabadság, 1999. január 6., XI. évfolyam, 3. szám
Visszavásárolják a Daciagyárat a franciák. Úgy látszik, divattá vált a bere-csere (a csere-bere átmeneti formája), amelyet a rekordideig gyártott autótípus őshazája kezdett el, amikor polgárai visszahozták az egykori KGST-államokból a korábban eladott gépkocsikat. A kereskedelmi árrés abban jelentkezett, hogy a kocsikat új állapotban elszámolási rubelért adták el, majd alaposan bejáratva dollárért vásárolták vissza.
A franciák látszólag ennél okosabbak: feltételekhez kötik a visszavásárt. Többek között megkövetelik, hogy Romániában teljesen tiltsák be a használtautó-importot.
Ki hitte volna, hogy ennyire tájékozatlanok? Băsescu más autógyárak óhajának megfelelően már rég betiltotta, pontosabban értelmetlenné tette Romániában a nemzetközi autóószert. Ki bolond kétéves, vagyis teljesen új használt gépkocsit vásárolni? (Mellesleg: aki összekuporgatott ezer márkának megfelelő összeget, hogy barkácsszenvedélyét kiélje egy kopott, de csinos VW-en, vajon nekiáll-e a romló lejmilliók gyűjtésének, hogy öregségére megszerezze az özvegyasszony-fenekű Cielót?)
A használt autók importjának mostani korlátozását szeméremből nem is az újak forgalmának fellendítésével indokolták, hanem a közlekedésbiztonsággal és a környezetvédelemmel. Statisztikai zsonglőrködéssel bizonygatták, hogy milyen közveszélyesek a Nyugaton úgymond lehurbolt autók. Ezekbe az érvekbe rendszeres időközönként belerondítanak magas rangú titkos- vagy forgalmi rendőrök vadonatúj gépkocsikkal okozott tömegmészárlásai. Aki pedig a környezetet Romániában, a füstokádó kamionok, buszok, gyárak, szeméthegyek országában a kis kapacitású személygépkocsiktól félti, az egyszerűen nevetséges.
Ezzel szemben a francia kívánság kifejezett célja az új Daciák forgalmának növelése. Hát ilyen a piacgazdaság? Amíg ki nem sepernek a piacról egy kiszemelt konkurenst, nincs adás-vétel? Még jó, hogy nem követelik meg a rágógumi-árusítás betiltását, hogy már most mindenki a jövő évezred Daciájára kuporgassa a pénzét (azt, ami megmarad a munkanélküli segélytől a végkielégítésig).
A franciák feltétele azért is különös, mert úgy tesznek, mintha semmit sem tudnának a világpiac összefüggéseiről. Mit mond például egy átlag svéd autótulajdonos? Eladná 4–5–6 éves Renault-ját, hogy vegyen egy új francia autót (azért nem álmodozik Volvóról, mert átlag). Körülnéz a piacon, és talán éppen az a francia autó tetszik meg neki, amit a Dacia-gyárban állítanak majd elő. De régi autóját nem veszi át a megszokott áron a használtautó-kereskedő. Azt mondja, éppen most tiltottak be egy ószert valahol a világpiac peremén, távolabb kell próbálkoznia. Mire az átlag svéd elhalasztja az autó kicserélését. A francia Dacia-cég elesik egy vevőtől – végérvényesen vagy csak átmenetileg, az szinte mellékes. Valódi piacgazdaságban nem szokás elfekvő készletet halmozni, mert azzal felgyűl az adósság, amit követ a sok kellemetlenség a fizetésképtelenségi láncolattal, a gyár bezárásával, a végkielégítéssel stb. Bár az itteni tizenkét havi fizetés kevesebb, mint Franciaországban az egy havi átlagbér, azért a sok kicsi veszteség sokra megy. Fölöttébb gyanús, miért rontják a franciák saját forgalmazási lehetőségüket.
Vajon nem Bukarestben súgták nekik ezt az ötletet? Az itteni forgalomkorlátozási törekvéseknek ugyanis van egy komoly hátsó oka. Az úthálózat áteresztőképessége még ehhez a gépkocsisűrűséghez sem elegendő, amely távol áll az európai átlagtól. A meglévő útfelületre pedig igényt tartanak az újgazdagok, újpolitikusok – vagyis azok, akik régen a lezárt útszakaszokon furikázhattak a diktátor nyomában, valamint azok, akik irigykedtek rájuk, a helyükre pályáztak. A világon kevés olyan ország van, ahol ennyi arrogáns, pimasz úrvezető furikázik az országutakon a törvényes sebességhatár kétszeresével, mindenkit félreseperve útjukból. Egyetlen politikusnak, Ion Diaconescunak jutott eszébe, hogy neki megfelelne egy szerény Dacia hivatali kocsinak, a többi mind rohanni akar. Pedig minél hamarabb célba érnek, annál nagyobb kárt okoznak. Persze, a parasztpárti vezért is sietve lebeszélték szándékáról, nemhogy utánozták volna. Az ösvényszerűen keskeny utakon pedig csak úgy lehet száguldozni, ha tiszta a pálya, ezért nyomorítják az átlagautóst piacszűkítéssel, adónöveléssel, műszaki igényeskedéssel, mindennel, ami csak eszükbe jut.
A szocialista diktatúrát többek között azért gyűlölte meg a nép, mert korlátozta mozgásszabadságát. A nyugati kapitalizmusra azért tekintett reménységgel, mert élni engedi a kisembert is. Hova tekintsünk ezután, látva, hogy a Balkánon minden eltorzul?
A franciák látszólag ennél okosabbak: feltételekhez kötik a visszavásárt. Többek között megkövetelik, hogy Romániában teljesen tiltsák be a használtautó-importot.
Ki hitte volna, hogy ennyire tájékozatlanok? Băsescu más autógyárak óhajának megfelelően már rég betiltotta, pontosabban értelmetlenné tette Romániában a nemzetközi autóószert. Ki bolond kétéves, vagyis teljesen új használt gépkocsit vásárolni? (Mellesleg: aki összekuporgatott ezer márkának megfelelő összeget, hogy barkácsszenvedélyét kiélje egy kopott, de csinos VW-en, vajon nekiáll-e a romló lejmilliók gyűjtésének, hogy öregségére megszerezze az özvegyasszony-fenekű Cielót?)
A használt autók importjának mostani korlátozását szeméremből nem is az újak forgalmának fellendítésével indokolták, hanem a közlekedésbiztonsággal és a környezetvédelemmel. Statisztikai zsonglőrködéssel bizonygatták, hogy milyen közveszélyesek a Nyugaton úgymond lehurbolt autók. Ezekbe az érvekbe rendszeres időközönként belerondítanak magas rangú titkos- vagy forgalmi rendőrök vadonatúj gépkocsikkal okozott tömegmészárlásai. Aki pedig a környezetet Romániában, a füstokádó kamionok, buszok, gyárak, szeméthegyek országában a kis kapacitású személygépkocsiktól félti, az egyszerűen nevetséges.
Ezzel szemben a francia kívánság kifejezett célja az új Daciák forgalmának növelése. Hát ilyen a piacgazdaság? Amíg ki nem sepernek a piacról egy kiszemelt konkurenst, nincs adás-vétel? Még jó, hogy nem követelik meg a rágógumi-árusítás betiltását, hogy már most mindenki a jövő évezred Daciájára kuporgassa a pénzét (azt, ami megmarad a munkanélküli segélytől a végkielégítésig).
A franciák feltétele azért is különös, mert úgy tesznek, mintha semmit sem tudnának a világpiac összefüggéseiről. Mit mond például egy átlag svéd autótulajdonos? Eladná 4–5–6 éves Renault-ját, hogy vegyen egy új francia autót (azért nem álmodozik Volvóról, mert átlag). Körülnéz a piacon, és talán éppen az a francia autó tetszik meg neki, amit a Dacia-gyárban állítanak majd elő. De régi autóját nem veszi át a megszokott áron a használtautó-kereskedő. Azt mondja, éppen most tiltottak be egy ószert valahol a világpiac peremén, távolabb kell próbálkoznia. Mire az átlag svéd elhalasztja az autó kicserélését. A francia Dacia-cég elesik egy vevőtől – végérvényesen vagy csak átmenetileg, az szinte mellékes. Valódi piacgazdaságban nem szokás elfekvő készletet halmozni, mert azzal felgyűl az adósság, amit követ a sok kellemetlenség a fizetésképtelenségi láncolattal, a gyár bezárásával, a végkielégítéssel stb. Bár az itteni tizenkét havi fizetés kevesebb, mint Franciaországban az egy havi átlagbér, azért a sok kicsi veszteség sokra megy. Fölöttébb gyanús, miért rontják a franciák saját forgalmazási lehetőségüket.
Vajon nem Bukarestben súgták nekik ezt az ötletet? Az itteni forgalomkorlátozási törekvéseknek ugyanis van egy komoly hátsó oka. Az úthálózat áteresztőképessége még ehhez a gépkocsisűrűséghez sem elegendő, amely távol áll az európai átlagtól. A meglévő útfelületre pedig igényt tartanak az újgazdagok, újpolitikusok – vagyis azok, akik régen a lezárt útszakaszokon furikázhattak a diktátor nyomában, valamint azok, akik irigykedtek rájuk, a helyükre pályáztak. A világon kevés olyan ország van, ahol ennyi arrogáns, pimasz úrvezető furikázik az országutakon a törvényes sebességhatár kétszeresével, mindenkit félreseperve útjukból. Egyetlen politikusnak, Ion Diaconescunak jutott eszébe, hogy neki megfelelne egy szerény Dacia hivatali kocsinak, a többi mind rohanni akar. Pedig minél hamarabb célba érnek, annál nagyobb kárt okoznak. Persze, a parasztpárti vezért is sietve lebeszélték szándékáról, nemhogy utánozták volna. Az ösvényszerűen keskeny utakon pedig csak úgy lehet száguldozni, ha tiszta a pálya, ezért nyomorítják az átlagautóst piacszűkítéssel, adónöveléssel, műszaki igényeskedéssel, mindennel, ami csak eszükbe jut.
A szocialista diktatúrát többek között azért gyűlölte meg a nép, mert korlátozta mozgásszabadságát. A nyugati kapitalizmusra azért tekintett reménységgel, mert élni engedi a kisembert is. Hova tekintsünk ezután, látva, hogy a Balkánon minden eltorzul?