Adóéhség
Szabadság, 1998. december 16., X. évfolyam, 291. szám
Régebbi szebb időkben, amikor a Bolyai-egyetem újralétesítése legalább vita tárgyát képezte, gyakran elhangzott az érv, hogy a romániai magyar állampolgároktól befolyt adóból juthatna az anyanyelvi főiskola működtetésére.
Mennyire naivak vagyunk!
Hiszen az adót nem azért vasalják be, hogy abból az adóalanyoknak visszajuttassanak valamennyit. A törökök sem azért róttak ki adókat a leigázott népekre, hogy a magas Portának begyűjtött aranyakból fedezzék a régiók autonóm fejlődését, a nemzeti, helyesebben, korabeli szóhasználattal: népi kisebbségek anyanyelvi oktatását. Amit elvittek, annak sok esetben a Balkánon túl is bottal üthették a nyomát, mert útközben felfalta a korrupció. Azért kellett újabb adófajtákat kitalálni, hogy fedezzék a szállítási veszteségeket. Ha a szultánsági hivatal visszatérít bizonyos összeget az adózó területekre, tovább növekednek az adóügyintézési veszteségek, amelyeket csak újabb adókból lehetett volna fedezni. Tehát, ha úgy vesszük, az adóvégrehajtó hatalom még humánus is volt, hogy mindent megtartott magának.
Bizonyos adóbehajtási és -elkezelési mechanizmusok azóta sem változtak. Azért, hogy jusson a méltányosabb újraelosztásra, és még több maradhasson azoknak, akik közel férkőztek a húsos fazékhoz, az újabb adóötletek széles skálájával ismerkednénk meg hamarosan. Băsescu útadója – amiből az autósok inkább csak az ostoba táblácskákat látják viszont, mert az utakat többnyire külföldi segélyekből javítják –, szóval az útadó enyhe szalontréfának számítana. A hatóságok adóéhsége különben sem ismer illemszabályokat. Egyesek már most arról ábrándoznak, hogy bevezetik a szekér- és a bicikliadót. Ehhez rendszámtábla is járna, ami fellendítené a közlekedésrendészethez közel álló vállalkozók jövedelmét, tehát az újabb népnyúzási eszköz ugyanoda ömlesztené a pénzt. Bizonyára kötelező felelősségbiztosítást is kirónának a kerékpárosokra és a fogatosokra. Városunkban is szüntelenül történnek próbálkozások újabb adófajták kivetésére, hogy a befolyt pénzekből aztán bizonyos személyhez – nem ugrik be a neve – közel álló vállalkozók felesleges dolgokat valósítanak meg szép haszon fejében. Jó is, hogy a veszély elmúlt.
Az ún. multikulturális egyetemre nem kell visszakunyerálni az adónak legalább szemernyi részét. Arra adnak szívesen. Amíg van multi, addig nincs Bolyai, ugye. Ez még a hülyének is bármennyit megér.
A Petőfi–Schiller-féle egyetemhez nem kértünk adóvisszatérítést. Bár lehet, hogy valakinek (akinek bizonyos okokból nagy szüksége volt erre a csalétekpótlékra) eszébe jutott ez a korábbi érv, de ideje sem volt kimondani, máris kifütyülték a sebtiben megszerkesztett kormányhatározatot. Így nem kell attól tartanunk, hogy egy diverzióra igényelt adórész miatt találnak ki újabb adónemet. Ettől a miniszterelnök is igyekezett megóvni a lakosságot, amikor sietve kijelentette, hogy lám, milyen csodálatos a hatalmi ágak függetlensége: amit a kormány fogcsikorgatva elhatároz, azt a törvényszék röhögve elveti.
Különben hálával tartozunk a Román Nemzeti Egységpárt vezetőinek is, hogy elindították a Petőfi–Schiller-egyetem megtorpedózását. Megalakulása óta hajtogatja ez a párt, hogy ha a romániai magyar kisebbség jót akar, hozzá forduljon, ne az RMDSZ-hez. Lám, most is mi történt: ha létrejön az újabb multi-egyetem, tovább távolodunk a Bolyai-egyetemtől. Attól, amelyik az erdélyi magyaroké volt, és amelytől éppen úgy fosztottak meg, mint bármely más kisajátított közösségi vagyontárgytól. Egy patinás palota helyett örvendezzünk egy meg sem tervezett közös blokk-konyhának? A Bolyai történelmünk része, azt nem alapjaitól kellene felépíteni, míg a Petőfi–Schillerhez legfennebb annyi közünk van, mint egy szalmaszálhoz, amely segített bennmaradni az ingoványban (értsd: kormányban). Ebből a rémálomból ébresztettek fel az egységpártosok és törvényszéki bírák. Akikről tudjuk, amit tudunk. Például azt, hogy milyen káderlappal lehetett 1989 előtt a jogra felvételizni. És mégis harcolnak érdekeinkért. Vagy véletlenül ezúttal sem tudták, mit cselekszenek.
Mennyire naivak vagyunk!
Hiszen az adót nem azért vasalják be, hogy abból az adóalanyoknak visszajuttassanak valamennyit. A törökök sem azért róttak ki adókat a leigázott népekre, hogy a magas Portának begyűjtött aranyakból fedezzék a régiók autonóm fejlődését, a nemzeti, helyesebben, korabeli szóhasználattal: népi kisebbségek anyanyelvi oktatását. Amit elvittek, annak sok esetben a Balkánon túl is bottal üthették a nyomát, mert útközben felfalta a korrupció. Azért kellett újabb adófajtákat kitalálni, hogy fedezzék a szállítási veszteségeket. Ha a szultánsági hivatal visszatérít bizonyos összeget az adózó területekre, tovább növekednek az adóügyintézési veszteségek, amelyeket csak újabb adókból lehetett volna fedezni. Tehát, ha úgy vesszük, az adóvégrehajtó hatalom még humánus is volt, hogy mindent megtartott magának.
Bizonyos adóbehajtási és -elkezelési mechanizmusok azóta sem változtak. Azért, hogy jusson a méltányosabb újraelosztásra, és még több maradhasson azoknak, akik közel férkőztek a húsos fazékhoz, az újabb adóötletek széles skálájával ismerkednénk meg hamarosan. Băsescu útadója – amiből az autósok inkább csak az ostoba táblácskákat látják viszont, mert az utakat többnyire külföldi segélyekből javítják –, szóval az útadó enyhe szalontréfának számítana. A hatóságok adóéhsége különben sem ismer illemszabályokat. Egyesek már most arról ábrándoznak, hogy bevezetik a szekér- és a bicikliadót. Ehhez rendszámtábla is járna, ami fellendítené a közlekedésrendészethez közel álló vállalkozók jövedelmét, tehát az újabb népnyúzási eszköz ugyanoda ömlesztené a pénzt. Bizonyára kötelező felelősségbiztosítást is kirónának a kerékpárosokra és a fogatosokra. Városunkban is szüntelenül történnek próbálkozások újabb adófajták kivetésére, hogy a befolyt pénzekből aztán bizonyos személyhez – nem ugrik be a neve – közel álló vállalkozók felesleges dolgokat valósítanak meg szép haszon fejében. Jó is, hogy a veszély elmúlt.
Az ún. multikulturális egyetemre nem kell visszakunyerálni az adónak legalább szemernyi részét. Arra adnak szívesen. Amíg van multi, addig nincs Bolyai, ugye. Ez még a hülyének is bármennyit megér.
A Petőfi–Schiller-féle egyetemhez nem kértünk adóvisszatérítést. Bár lehet, hogy valakinek (akinek bizonyos okokból nagy szüksége volt erre a csalétekpótlékra) eszébe jutott ez a korábbi érv, de ideje sem volt kimondani, máris kifütyülték a sebtiben megszerkesztett kormányhatározatot. Így nem kell attól tartanunk, hogy egy diverzióra igényelt adórész miatt találnak ki újabb adónemet. Ettől a miniszterelnök is igyekezett megóvni a lakosságot, amikor sietve kijelentette, hogy lám, milyen csodálatos a hatalmi ágak függetlensége: amit a kormány fogcsikorgatva elhatároz, azt a törvényszék röhögve elveti.
Különben hálával tartozunk a Román Nemzeti Egységpárt vezetőinek is, hogy elindították a Petőfi–Schiller-egyetem megtorpedózását. Megalakulása óta hajtogatja ez a párt, hogy ha a romániai magyar kisebbség jót akar, hozzá forduljon, ne az RMDSZ-hez. Lám, most is mi történt: ha létrejön az újabb multi-egyetem, tovább távolodunk a Bolyai-egyetemtől. Attól, amelyik az erdélyi magyaroké volt, és amelytől éppen úgy fosztottak meg, mint bármely más kisajátított közösségi vagyontárgytól. Egy patinás palota helyett örvendezzünk egy meg sem tervezett közös blokk-konyhának? A Bolyai történelmünk része, azt nem alapjaitól kellene felépíteni, míg a Petőfi–Schillerhez legfennebb annyi közünk van, mint egy szalmaszálhoz, amely segített bennmaradni az ingoványban (értsd: kormányban). Ebből a rémálomból ébresztettek fel az egységpártosok és törvényszéki bírák. Akikről tudjuk, amit tudunk. Például azt, hogy milyen káderlappal lehetett 1989 előtt a jogra felvételizni. És mégis harcolnak érdekeinkért. Vagy véletlenül ezúttal sem tudták, mit cselekszenek.