Szomorú epilógus
Szabadság, 1998. november 17., X. évfolyam, 267. szám
Szilágyi N. Sándor vitairatában (Szomorú történelem – és még szomorúbb folytatása, Szabadság, november 13.) csípős megjegyzéssel feltételezi, hogy Kiss Jenőt nem foglalkoztatta Petőfi halálának egyik lehetséges módozata, az csak veszélyes fantáziálásom szüleménye. Azt sugallja, hogy az olvasó pillanatig se vegyen komolyan, nem vagyok beszámítható.
Be vagyok kerítve – gondolhatta Szilágyi N. Sándor. Kiss Jenő már nem igazolhat, nem semlegesítheti a hitelrontást, a költő egykori bizalmasabb pályatársai pedig, akiknek bizonyára beszélt feltételezéséről, hallgatni fognak. Kényelmességből vagy más megfontolásból – ezt ne firtassuk. Kényes kérdésekben sokan hallgatnak mostanában. Sz. N. S. is egy idő óta mindent szó nélkül hagy. Akkor sem ragadott tollat például, amikor elsinkófálták az önálló egyetem újraindításának legkedvezőbb lehetőségét, és besétáltattak a multikulturális zsákutcába. Pedig véleményét sok kolozsvári kíváncsian várta. (Csak most nem bírta ki, és szállt síkra a „sok-sok szegény magyar és román emberért, akik” egyformán szenvedtek. Úgy hát. Nemzetiségi különbség nélkül.)
Sz. N. S. mégis melléfogott. Van tanúm. Kiss Jenő fia, a Svédországban élő Kiss Zoltán élénken emlékezik apja elméletére. Arra is, hogy a költő hevesen lázadozott Petőfi maradványainak Ukrajnában való keresése ellen, holott itt kellene kutatni, a Segesvár melletti erdőben, amiről ő tudhatott valamit.
A vitacikk többi része beállítottság dolga. Ha Sz. N. S. olvasatában a dokumentumgyűjteményből az derül ki, hogy a sajnálatos események során mindkét félnek egyformán voltak veszteségei, mert „a bécsi udvar fondorlatai következtében” nem tehettek mást, mint egymással szembemenni – lelke rajta. Én fikarcnyi jelzést sem találtam a könyvben arra, hogy
Nagyenyed félrevezetett lakossága megrohamozta volna az Erdélyi Szigethegységet. Ha azt olvasom ki a könyvből, hogy mindkét félnek teljesen egyforma a vétke, senkinek sem ajánlom. Akkor inkább olvassuk újra az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti különbizottságának jelentését, amely az elsimítás, a többségi bűnpártolás díszpéldánya, és amelyre egyébként az RMDSZ egyes vezetői ma is büszkék. Ugye, ismerős: mindkét félnek egyformán megvoltak a maga vétkesei és áldozatai, sőt, ugyanolyan fajsúlyú szélsőségesei. Vagyis az egyik csendesen tüntetett, míg a másikat felfegyverezte a titkosrendőrség – a mérkőzés állása döntetlen. Az egyiknek hat halottja van, a másiknak hatvan előléptetett szekusa – a mérkőzés csak azért is döntetlen. Az egyik mérték nélkül kapta a börtönéveket, a másiktól gépkocsivezetői jogosítványát sem vették el, pedig teherautóval gyilkolt – még mindig 1–1. Ha a jövő században kapunyi réztábla jelenik meg a marosvásárhelyi Central Szálloda falán, hogy ezen az ősi román földön a véletlenül itt ténfergő gaz magyarok lemészároltak 40 000 békés románt, és ezt a világ majd elhiszi, magunkra is vessünk, mert megállapodtunk a döntetlenben.
„Mi az igazság harcát az igazság fegyvereivel harcoljuk ki” – fejezi be idézettel cikkét Sz. N. S. Bármilyen szögből olvasom ezt a mondatot, nem azt szűröm ki belőle, hogy az igazság elhallgatásával, döntetlenekben való hallgatólagos megegyezéssel valaha zöld ágra vergődhetünk. Azzal megint oda jutnánk, ahol Ceauşescu idején voltunk: a román nacionalizmus minden alkalmat megragadva emlékeztetett Ippre és Ördögkútra, mi pedig szemérmesen hallgattunk – mert befogták a szánkat – Szárazajtáról, Csíkszentdomokosról, Gyantáról, Magyarremetéről, Kishalmágyról, Egeresről. Ez a szembeállítás nem rálicitálás, hanem történelmi tény. Mohácsot sem azért szoktuk emlegetni, mert nem akarunk történelmi megbékéltségben együttműködni a törökökkel a NATO-ban. (Fel sem tételezzük, hogy egyszer Törökország valamely parlamenti pártjának elnöke, később csak polgármester, emléktáblát állít az ősi török földön a mohácsi események idején idegen jöttmentek által lemészárolt törököknek, sőt kártérítést is követel a magyar államtól. Bár sohasem lehet tudni, mit hoz a múlt.)
Most kimondhatjuk sérelmeinket, miért hallgassunk? Miért engedjük terjeszteni világszerte azt a tévhitet, hogy a vad, nomád, ázsiai jöttmentek vérszomjasságától őrizni kell a térség nyugalmát? Sz. N. S. szerint a konfliktusmegelőzési stratégia oltárán érdemes bármely áldozatot meghozni. De van-e itt egyáltalán konfliktushelyzet? Jó pár éve a magyarság csendes felszívódással, iskolái, templomai, sőt szülőföldje elhagyásával válaszol a kormánypártok és az ellenzék együttes csapásaira. (Jaj, csak azt ne mondja valaki, hogy magyart és románt egyaránt sújtanának a multikulturális cirkuszok vagy a Nagyrománia Párt törvényjavaslatai, például a nemzeti gárdáról.) Számunkra sokkal indokoltabb volna egy megalázkodás-megelőzési stratégia.
Szilágyi N. Sándor azt is kifejti, hogy képzelgéseimnek van egy holtbiztosan ellenőrizhető, a könyvvel összevethető vonatkozása. Szerinte a kötetből megsaccolni sem lehet az 1848–1849-ben szembenálló felek veszteségeit. Nem? Hogy ne nyújtsam a választ, mindössze két idézetre hivatkozom: „Gyulafehérvár fölégetése, földúlása... a zalatnai magyarok... meggyilkolása...”, „... Enyed, az ebek és varjak által felemésztett, irtózatosan elferdített számtalan holttestekkel tele utcáin...” Ezzel szemben a császárhű kéztől származó dokumentum „több román faluk” felperzseléséről adnak hírt, a városok közül csak Szászrégen megtámadását sérelmezik. Szászrégen azért volt szász Régen, mert szászok lakták. Az is köztudomású, hogy a magyar városokban a népsűrűség sokkal nagyobb volt, mint a hegyvidéki román falvakban, amelyek zömében egyik háztól a másikig akkortájt is órákban mérték a távolságot. A megtámadott települések lakosságának menekülési esélyegyenlősége sem egyforma, a városok hátrányos helyzete kétségtelen, hiszen a lapályon nehéz volt menekülni, vagy elrejtőzni, a hegyekbe csak az öngyilkos szaladt, mivel onnan jöttek a támadók. Aki ennyiből nem tud saccolni, az nem akar eljutni a végeredményhez.
Be vagyok kerítve – gondolhatta Szilágyi N. Sándor. Kiss Jenő már nem igazolhat, nem semlegesítheti a hitelrontást, a költő egykori bizalmasabb pályatársai pedig, akiknek bizonyára beszélt feltételezéséről, hallgatni fognak. Kényelmességből vagy más megfontolásból – ezt ne firtassuk. Kényes kérdésekben sokan hallgatnak mostanában. Sz. N. S. is egy idő óta mindent szó nélkül hagy. Akkor sem ragadott tollat például, amikor elsinkófálták az önálló egyetem újraindításának legkedvezőbb lehetőségét, és besétáltattak a multikulturális zsákutcába. Pedig véleményét sok kolozsvári kíváncsian várta. (Csak most nem bírta ki, és szállt síkra a „sok-sok szegény magyar és román emberért, akik” egyformán szenvedtek. Úgy hát. Nemzetiségi különbség nélkül.)
Sz. N. S. mégis melléfogott. Van tanúm. Kiss Jenő fia, a Svédországban élő Kiss Zoltán élénken emlékezik apja elméletére. Arra is, hogy a költő hevesen lázadozott Petőfi maradványainak Ukrajnában való keresése ellen, holott itt kellene kutatni, a Segesvár melletti erdőben, amiről ő tudhatott valamit.
A vitacikk többi része beállítottság dolga. Ha Sz. N. S. olvasatában a dokumentumgyűjteményből az derül ki, hogy a sajnálatos események során mindkét félnek egyformán voltak veszteségei, mert „a bécsi udvar fondorlatai következtében” nem tehettek mást, mint egymással szembemenni – lelke rajta. Én fikarcnyi jelzést sem találtam a könyvben arra, hogy
Nagyenyed félrevezetett lakossága megrohamozta volna az Erdélyi Szigethegységet. Ha azt olvasom ki a könyvből, hogy mindkét félnek teljesen egyforma a vétke, senkinek sem ajánlom. Akkor inkább olvassuk újra az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti különbizottságának jelentését, amely az elsimítás, a többségi bűnpártolás díszpéldánya, és amelyre egyébként az RMDSZ egyes vezetői ma is büszkék. Ugye, ismerős: mindkét félnek egyformán megvoltak a maga vétkesei és áldozatai, sőt, ugyanolyan fajsúlyú szélsőségesei. Vagyis az egyik csendesen tüntetett, míg a másikat felfegyverezte a titkosrendőrség – a mérkőzés állása döntetlen. Az egyiknek hat halottja van, a másiknak hatvan előléptetett szekusa – a mérkőzés csak azért is döntetlen. Az egyik mérték nélkül kapta a börtönéveket, a másiktól gépkocsivezetői jogosítványát sem vették el, pedig teherautóval gyilkolt – még mindig 1–1. Ha a jövő században kapunyi réztábla jelenik meg a marosvásárhelyi Central Szálloda falán, hogy ezen az ősi román földön a véletlenül itt ténfergő gaz magyarok lemészároltak 40 000 békés románt, és ezt a világ majd elhiszi, magunkra is vessünk, mert megállapodtunk a döntetlenben.
„Mi az igazság harcát az igazság fegyvereivel harcoljuk ki” – fejezi be idézettel cikkét Sz. N. S. Bármilyen szögből olvasom ezt a mondatot, nem azt szűröm ki belőle, hogy az igazság elhallgatásával, döntetlenekben való hallgatólagos megegyezéssel valaha zöld ágra vergődhetünk. Azzal megint oda jutnánk, ahol Ceauşescu idején voltunk: a román nacionalizmus minden alkalmat megragadva emlékeztetett Ippre és Ördögkútra, mi pedig szemérmesen hallgattunk – mert befogták a szánkat – Szárazajtáról, Csíkszentdomokosról, Gyantáról, Magyarremetéről, Kishalmágyról, Egeresről. Ez a szembeállítás nem rálicitálás, hanem történelmi tény. Mohácsot sem azért szoktuk emlegetni, mert nem akarunk történelmi megbékéltségben együttműködni a törökökkel a NATO-ban. (Fel sem tételezzük, hogy egyszer Törökország valamely parlamenti pártjának elnöke, később csak polgármester, emléktáblát állít az ősi török földön a mohácsi események idején idegen jöttmentek által lemészárolt törököknek, sőt kártérítést is követel a magyar államtól. Bár sohasem lehet tudni, mit hoz a múlt.)
Most kimondhatjuk sérelmeinket, miért hallgassunk? Miért engedjük terjeszteni világszerte azt a tévhitet, hogy a vad, nomád, ázsiai jöttmentek vérszomjasságától őrizni kell a térség nyugalmát? Sz. N. S. szerint a konfliktusmegelőzési stratégia oltárán érdemes bármely áldozatot meghozni. De van-e itt egyáltalán konfliktushelyzet? Jó pár éve a magyarság csendes felszívódással, iskolái, templomai, sőt szülőföldje elhagyásával válaszol a kormánypártok és az ellenzék együttes csapásaira. (Jaj, csak azt ne mondja valaki, hogy magyart és románt egyaránt sújtanának a multikulturális cirkuszok vagy a Nagyrománia Párt törvényjavaslatai, például a nemzeti gárdáról.) Számunkra sokkal indokoltabb volna egy megalázkodás-megelőzési stratégia.
Szilágyi N. Sándor azt is kifejti, hogy képzelgéseimnek van egy holtbiztosan ellenőrizhető, a könyvvel összevethető vonatkozása. Szerinte a kötetből megsaccolni sem lehet az 1848–1849-ben szembenálló felek veszteségeit. Nem? Hogy ne nyújtsam a választ, mindössze két idézetre hivatkozom: „Gyulafehérvár fölégetése, földúlása... a zalatnai magyarok... meggyilkolása...”, „... Enyed, az ebek és varjak által felemésztett, irtózatosan elferdített számtalan holttestekkel tele utcáin...” Ezzel szemben a császárhű kéztől származó dokumentum „több román faluk” felperzseléséről adnak hírt, a városok közül csak Szászrégen megtámadását sérelmezik. Szászrégen azért volt szász Régen, mert szászok lakták. Az is köztudomású, hogy a magyar városokban a népsűrűség sokkal nagyobb volt, mint a hegyvidéki román falvakban, amelyek zömében egyik háztól a másikig akkortájt is órákban mérték a távolságot. A megtámadott települések lakosságának menekülési esélyegyenlősége sem egyforma, a városok hátrányos helyzete kétségtelen, hiszen a lapályon nehéz volt menekülni, vagy elrejtőzni, a hegyekbe csak az öngyilkos szaladt, mivel onnan jöttek a támadók. Aki ennyiből nem tud saccolni, az nem akar eljutni a végeredményhez.