Szomorú történelem


Rendkívül értékes könyvvel gyarapodtunk ebben a jubileumi évben a Kriterion jóvoltából: 1848–1949 dokumentumainak szelekciójával.
Szomorú könyv. Szilágyi N. Zsuzsa szerkesztő úgy válogatta össze a forradalom és szabadságharc eseménykrónikáit, kimagasló személyiségeinek leveleit, hogy azok minden kétséget kizáróan bizonyítják: az egymásnak feszített együtt élő két nép közül a magyarnak volt nagyobb a vesztesége az erdélyi polgárháborúban, mert akkor a románság már számottevő többséget tett ki. Aki ezt a könyvet serdülőként elolvassa, felnőttként kínos csalódásoktól mentesül.
Mert mi tagadás, számos családban az iskolai hazug történelemoktatást ellensúlyozó hamis kép alakult ki az erdélyi magyar múltról és annak keretében 1848-ról. Úgy tudjuk, hogy ha a korabeli nemzetközi csendőr, az orosz cár nem kontárkodik bele dolgunkba, az európai népek hajnala nálunkfelé virágesős diadalmenet lett volna.
Szülők, nagyszülők nem elsősorban a többségi ostobaságok, történelemtudományi giccsek kiváltotta dacból táplálják utódaikban a megszépített magyar múltat. Hanem forráshiányból. Ami régebb ilyen tárgykörben megjelenhetett, az számunkra nem lehetett hiteles. A cenzúra teremtett táptalajt a legendaszövéshez. És a családban gyermekfejjel hallott legendák roppant erősen rögzülnek. Álljon itt ennek bizonyítására egy saját élmény.
A néhai Kiss Jenő fiának baráti társasága egy alkalommal megütközve hallgatta a költő fejtegetését arról, hogy Petőfi a fehéregyházi csatában nem halt meg, csak megsebesült, és később, amikor a csatazaj elült, a közelben lesben álló románok gyilkolták meg, akik összeszedték az elesett katonáknál található értékeket. Kiss Jenőre mi, a frissen érettségizett fiatalok kivétel nélkül felnéztünk, hiszen kötelező olvasmány volt, a könyvesboltokban előkelő helyen virított a neve, rokonaink, ismerőseink elismerően nyilatkoztak róla. Egyszóval személyiség, tekintély volt számunkra. És mégis kételkedtünk szavában. A korábban rögzült Erdély-képbe sehogyan sem fért annyi román, hogy akár utólag is beleszóljon a fehéregyházi csata kimenetelébe.
Próbáljuk meg kiszámítani: ha mától kezdve jeles román személyiségek megkezdenék a történelmi legendák leépítését, hány évtized kellene ahhoz, hogy a román fiatalok rádöbbenjenek félrevezetettségükre? És milyen távol állunk ettől a kezdeti lépéstől! Hiszen egyelőre tekintélyes román személyiségek csak késő éjszakai tévévitákon merik kétségbe vonni a konjunktúra-meséket. Napközben a román fiatalokat nemcsak a család, a szűkebb környezet tartja tévhitben, hanem szinte az egész társadalom, kezdve az utcától, a nagyiparilag termelt falnyi emléktáblákkal, egészen a parlamentig, az oktatási törvénybe is belekényszerített nemzeti kizárólagossággal. Miközben az Academia Caþavencu munkatársain kívül nagyon kevesen veszik észre, hogy bizonyos történelmi ferdítések felérnek a nemzetgyalázással. Mert mi más lenne annak bizonygatása, hogy ezer évig a túlnyomó többség hagyta magát elnyomni a jelentéktelen kisebbségtől?
Az európai integráció érdekében is hasznos lenne a Kriterion dokumentumgyűjteményének megjelentetése románul, és beiktatása a nemzeti tanrendbe. Ezt követhetné az egykori Biasini Szálloda falán éktelenkedő tábla eltávolítása, amely azt a rémhírt terjeszti, hogy a bécsi udvar által mozgósított és felfegyverzett többségi lakosság hagyta magát lemészárolni. Hiszen a tárgyilagos történelemoktatást az Európa Tanács is elvárja. No persze mi, akik itt élünk, ismerjük azt a dalt, hogy várhatsz babám, elvárhatsz.