Ellencsernátoni forgatókönyv


Bámulatosan megegyezett a román bal- és jobboldali politika a csernátoni polgári fórum megítélésében. Ez egyébként pillanatig sem furcsállható, ha számításba vesszük, hogy a szélsőbaloldalos Pruteanu jobboldali pártban aktivál, a szélsőjobbos Tudor pedig a balos egységért prédikál, és a kisebbségi jogok tekintetében mindketten azonos véleményen vannak a multikulturális Margával. Jól megkevertek itt mindent.
De az fölöttébb különös, hogy a román bal és jobb a Csernáton-értékelésben tökéletesen egyetértett a magyar ballal. Alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió a Népszabadságtól kölcsönözte a tudósítást, az embernek az volt az érzése, hogy az Adevărul lapszemléjét hallja. Csak úgy röpködtek a radikális jelzők a csernátoni politikusi csoportról. Pedig az átlagosnál értelmesebb óvodásgyerek is tudja, mert hallja a hírekben, hogy radikális politikusokkal csak az írek, a palesztinok, az albánok stb. vághatnak fel. Mi nem. Akik több mint nyolcvan éve kizárólag törvényes eszközökkel próbálnak elérni némi emberi jogot, és a legnagyobb kilátástalanságban sem nyúltak fegyverhez, azok éppen csak szélsőségeseknek nem nevezhetők.
Az is érdekes, hogy Csernátonról mind a román balnak és jobbnak, mind pedig a magyar balnak az egységvédelem szükségessége jutott eszébe. Az egyik rögtön az ország autonóm tartományokra való felosztásától kezdte félteni a világot, mégpedig olyan nagyon, hogy az osztrák hatóságok figyelmét is felhívta Eva Maria Barki úgymond alkotmányellenes véleményére. A másik az RMDSZ föderalizálásával ijesztgette és még mostanában is ijesztgeti a közvéleményt.
Mi lehet a közös rosszallás oka? Kétségkívül az, hogy a csernátoni összejövetel kifejezte elégedetlenségét az RMDSZ kormányzati szereplésével. Ez nem tetszik a román politikai kaszt tagjainak, akik kevés kivételtől eltekintve ugyanazt tartják az RMDSZ-ről, amit Iliescu: szükségtelen rossz, amelyet végső felszámolásáig sanyargatni kell, ellenszolgáltatás nélkül ki kell használni. A magyar bal pedig azon a Horn Gyula-féle minimalista állásponton van, hogy aki a semmit nem becsüli, a keveset sem érdemli. Kényelmes, ugye. És akkor jönnek ezek az igényeskedő csernátoniak...
De akik szerint olyan nyilvánvalóan nem volt igazuk a csernátoni szónokoknak, miért nem szerveznek egy ellencsernátont? Ez egy olyan polgári fórum lehetne, amely kifejezné teljes egyetértését az RMDSZ bel- és külpolitikájával, és az összejövetel végén a jelenlévők a teljes elkötelezettség és leírhatatlan lelkesedés jegyében dísztáviratot küldenének pártunknak és kormányunknak.
Az ellencsernátoni szónokoknak természetesen valamivel ki kellene tölteniük az időt, ezért megelégedettségük alátámasztására felsorakoztatnák az utóbbi két év kimagasló megvalósításait. Azokat, amelyekre Frunda György az SZKT szünetében utalt, vagyis amiket elvesztenénk, ha kilépnénk a kormányból. Ezekből a vívmányokból talán telne egy negyedperces megnyitó beszéd bevezetőjére, de aztán valami egyébhez kellene folyamodni.
Például altatómeséket lehetne előadni. Olyat, hogy volt egyszer, hol nem volt, Kolozsváron 1997 januárjában (amikor ütni lehetett volna a vasat egyetemügyben), volt egy tanakodás arról, hogy kell-e nekünk egyetem. Mindent beleadtak, amit csak kívánt a román jobb- és baloldal, valamint az akkori baloldali magyar kormány: bemutattak multikulturális rögeszmét igazoló közvélemény-kutatást, jelenlétével adott súlyt az önálló egyetemről való lemondásnak az RMDSZ által kinevezett tanügyi államtitkár, terjedelmes újságcikk fejtegette, hogy a Bolyai-egyetem csak néhány kolozsvári könyvmoly kívánsága. Ez utóbbi Törzsök Erika aláírásával a budapesti Magyar Hírlapban és a kolozsvári Szabadságban egy időben jelent meg a Határon Túli Magyarok Hivatala akkori főnökének határozott felkérésére. Az ellencsernátoni szónok ezzel a kolozsvári Bolyai-ellenes rendezvénnyel kapcsolatban részletesen ecsetelné, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter erélyesen elhatárolódott Törzsök Erika véleményétől, minek eredményeként ma már annyi egyetemre való ígéretünk van, hogy pagodaszerűen kell kiképeznünk a padlást.
A többi vívmányról is ilyen mozaikokból lehetne összeállítani a szónoklatokat, hátha valaki nem veszi észre, hogy minden szó igaz ugyan, csak éppen nem úgy, ahogyan tálalják. Tokay György tényleg elhatárolódott Törzsök Erikától, de egy kicsit később. Az egykori HTMH-elnök lefegyverző útmutatása után másfél évvel, miután kibukott a hatalomból, megmutatta, hogy ő is tud gondolkozni, ha már úgysincs vesztenivalója, és azt találta mondani, hogy ha az RMDSZ képtelen eredményeket elérni a kormányban, akkor kár tovább erőlködnie. Hivatalának veszélyeztetésétől szívta fel a vizet Tokay, nem a Bolyai-egyetem ügyének elpackázásától.
Továbbá azt is fel kellene tételezni, hogy a több padlásnyi ígéret haszontalanságát sem veszik észre az emberek. Csakis így, vagyis ha az RMDSZ-tagságot gátlástalanul hülyének néznék, lehetne lebonyolítani egy ellencsernátoni fórumot, de akkor is fel kellene tenni a kérdést: mire lenne jó? A teljes önkielégültség kifejezése után Radu Vasile miniszterelnök pecsétgyűrűs ujjával megvakarná a füle tövét, és azt kérdezné Markó Bélától: mit akartok még, hiszen a népetek is úgy érzi, hogy Romániában teljesen megoldottuk a nemzetiségi kérdést.
*
Ui.: Hétfőn a bukaresti magyar tévéműsorban megismételtek egy lerágott és megaszalódott témáról, a rendkívüli SZKT-ülés előtti csodavárásról készült beszélgetést. A címe az is lehetett volna, hogy emlékek a jövőből. Még az sem jelentett meglepetést, hogy Verestóy a legelső alkalmat megragadva rárontott Kónyára. Ugye, Kónya ott volt Csernátonban, hát ütni kell, ahol érik. A sokadik letorkollási kísérlet ürügye azonban meghökkentett. Kiderült, hogy felsőbb körökben elítélik a kolozsvári szervezet kezdeményezéseit, mert állítólag éppen azok miatt állunk ilyen rosszul az egyetem ügyében. Súlyos tévedés. Nem a kolozsvári szervezet polgári fórumai buzdítottak tétlenkedésre a kormányalakítás utáni első napokban, hetekben, amikor az új kormánynak késedelem nélkül meg kellett volna tennie a legnehezebb lépéseket. Nem a kolozsvári szervezet rendezte meg a felméréssel és a Törzsök-cikkel egybekötött tanakodást arról, hogy semmi sem kell nekünk. Ezeket a politikai hibákat vagy vétségeket mások követték el. A kolozsvári szervezet a késlekedést és tévelygést látva csak kötelességükre próbálta figyelmeztetni kormánytisztviselőinket.
A kolozsváriak elégedetlenségén egyébként nem kellene csodálkozni. Itt érződik a legkevésbé az RMDSZ kormányszerepe. Tovább tátong, sőt mélyül a főtéri gödör, újabb történelemhamisító táblácskákkal, műemlékeink veszélyeztetésével folytatódik az uszítás, sértegetésünk, és a kormányzó illetékeseink képességeiből visszhangosabb tiltakozásokra sem telik.