Üvegszemű nagynénike
Szabadság, 1998. október 3., X. évfolyam, 229. szám
Bukarestben működik egy rádióadó, amely időnként átadja a hangot a hallgatóknak, hogy vicceket mondjanak. A műsor valóságos oázis az ultrarövid hullámsáv monoton, dobpergetős divatzenéjében, amelyről sohasem lehet tudni, mikor fűzik be fordítva a magnószalagot. Persze, jobb volna igazi zenét közvetítő rádió, mint a magyarországi Bartók vagy a Clasic M, de ne legyünk maximalisták. A kolozsvári URH-sáv színvonalához képest a bukaresti így is előrelépés.
A viccmondók angyalian erőlködnek, hogy jópofák legyenek, nemcsak válogatott élcekkel igyekeznek elnyerni a napi helyezéseket, hanem előadóképességüket is csillogtatják. Ez a törekvés gyakorta a vicc elnyújtásához vezet, de a műsorvezető nem türelmetlenkedik, nem fojtja senkibe a szót. Tapasztalata szerint a hosszú lére eresztett mesének is lehet jó poénja. Mint például annak a viccnek, amely nemrégiben dobogós helyezést ért el.
A viccmondó figyelmeztette hallgatóságát, hogy pályaművének kerete a nemzetek közötti vetélkedés, ennek közhely szaga van, de érdemes kivárni a végét. Mint a séma előírja, előbb egy amerikai polgár dicsekszik az űrkutatásban elért kiemelkedő sikerekkel, aztán jön az orosz lefitymálóan, hogy az semmi orvostudományukhoz képest, és elmondja a távoli Szibériában élő nagynénikéjének az esetét, aki rőzsegyűjtés közben elvesztette ép fél szemét, mire a frissen kihelyezett körorvos olyan üvegszemet épített be neki, amellyel kielégítően tudja olvasni a Pravdát. Ekkor szól közbe a román és mondja, hogy az is semmi ahhoz képest, hogy Romániában olyan magas szintre emelkedett a gazdaságirányítás, hogy egy gyárat nyereséggel adtak el. Nahát, ki látott már ilyet? – hűledezik az orosz, mire a román azt mondja: – Nagynénikéd az üvegszemével.
Erre a modellre számos viccet lehetne fabrikálni. Például így: Amerikai polgár azzal dicsekszik, hogy elnöküknek van a világ legnagyobb szexbotránya, mire az orosz...
Nem jó. Az orosz elnök legapróbb szexbotránya az amerikai orvostudomány legújabb vívmánya, a Viagra nélkül is szívstoppal érne véget. Különben minek a távoli Szibériába kalandozni? Vannak vetélkedésre kész közelebbi nemzetek is.
Például mit mondana a magyar polgár? Most? Hát most kivételesen a magyar viccalany nem nagyon kelhet versenyre az amerikai szexrétes nyújtásában. (Hála a jó Istennek!) Most ugyanis, ha a magyar elnök... jobban mondva a miniszterelnök félrelépéséről szednének elő bizonyítékokat, akkor nem folyna hónapokon át az ízléstelenkedés arról, hogy voltaképpen mi is a nemi örömszerzés, hanem minden különösebb teketória nélkül kitakarítanák a magyar közéletből azokat a kövületeket, akik régi titkosrendőrségi kapcsolatukat kihasználva magánügyekben vájkálnak.
És mit mondhatna a román polgár? Most? Most is, éppen úgy, mint korábban, ha itt kirobbanna egy magas szintű szexbotrány, akkor létrehoznának egy parlamenti kivizsgáló bizottságot vagy egy központi antiszex bizottságot (az antikorrupciós testület mintájára), és ezzel az ügy úgy el lenne ásva, hogy az elnök simán túlélné hivatalában második mandátumát is, és Bulának sem volna mivel dicsekednie.
Ebben a témában bizony nincs poénlehetőség.
Ha mégis viccelni van kedvünk, hát térjünk vissza a bukaresti alapötlethez. Vetélkedjen az amerikai, az orosz és a romániai magyar polgár. A vicc eleje lehetne ugyanaz. A romániai magyar alany a végén azzal szállna be, hogy a (még) kormányban lévő RMDSZ úgy rúgatta ki a kolozsvári házasságkötő tisztviselőt, akinek a füle nem képes elviselni a magyar igen-t, hogy a lába sem érte a földet, mire az orosz hüledezne: – Ugyan, ki látta azt a látványos kirúgást?
Na ki? Természetesen csak a szibériai nagynénike, az üvegszemével.
A viccmondók angyalian erőlködnek, hogy jópofák legyenek, nemcsak válogatott élcekkel igyekeznek elnyerni a napi helyezéseket, hanem előadóképességüket is csillogtatják. Ez a törekvés gyakorta a vicc elnyújtásához vezet, de a műsorvezető nem türelmetlenkedik, nem fojtja senkibe a szót. Tapasztalata szerint a hosszú lére eresztett mesének is lehet jó poénja. Mint például annak a viccnek, amely nemrégiben dobogós helyezést ért el.
A viccmondó figyelmeztette hallgatóságát, hogy pályaművének kerete a nemzetek közötti vetélkedés, ennek közhely szaga van, de érdemes kivárni a végét. Mint a séma előírja, előbb egy amerikai polgár dicsekszik az űrkutatásban elért kiemelkedő sikerekkel, aztán jön az orosz lefitymálóan, hogy az semmi orvostudományukhoz képest, és elmondja a távoli Szibériában élő nagynénikéjének az esetét, aki rőzsegyűjtés közben elvesztette ép fél szemét, mire a frissen kihelyezett körorvos olyan üvegszemet épített be neki, amellyel kielégítően tudja olvasni a Pravdát. Ekkor szól közbe a román és mondja, hogy az is semmi ahhoz képest, hogy Romániában olyan magas szintre emelkedett a gazdaságirányítás, hogy egy gyárat nyereséggel adtak el. Nahát, ki látott már ilyet? – hűledezik az orosz, mire a román azt mondja: – Nagynénikéd az üvegszemével.
Erre a modellre számos viccet lehetne fabrikálni. Például így: Amerikai polgár azzal dicsekszik, hogy elnöküknek van a világ legnagyobb szexbotránya, mire az orosz...
Nem jó. Az orosz elnök legapróbb szexbotránya az amerikai orvostudomány legújabb vívmánya, a Viagra nélkül is szívstoppal érne véget. Különben minek a távoli Szibériába kalandozni? Vannak vetélkedésre kész közelebbi nemzetek is.
Például mit mondana a magyar polgár? Most? Hát most kivételesen a magyar viccalany nem nagyon kelhet versenyre az amerikai szexrétes nyújtásában. (Hála a jó Istennek!) Most ugyanis, ha a magyar elnök... jobban mondva a miniszterelnök félrelépéséről szednének elő bizonyítékokat, akkor nem folyna hónapokon át az ízléstelenkedés arról, hogy voltaképpen mi is a nemi örömszerzés, hanem minden különösebb teketória nélkül kitakarítanák a magyar közéletből azokat a kövületeket, akik régi titkosrendőrségi kapcsolatukat kihasználva magánügyekben vájkálnak.
És mit mondhatna a román polgár? Most? Most is, éppen úgy, mint korábban, ha itt kirobbanna egy magas szintű szexbotrány, akkor létrehoznának egy parlamenti kivizsgáló bizottságot vagy egy központi antiszex bizottságot (az antikorrupciós testület mintájára), és ezzel az ügy úgy el lenne ásva, hogy az elnök simán túlélné hivatalában második mandátumát is, és Bulának sem volna mivel dicsekednie.
Ebben a témában bizony nincs poénlehetőség.
Ha mégis viccelni van kedvünk, hát térjünk vissza a bukaresti alapötlethez. Vetélkedjen az amerikai, az orosz és a romániai magyar polgár. A vicc eleje lehetne ugyanaz. A romániai magyar alany a végén azzal szállna be, hogy a (még) kormányban lévő RMDSZ úgy rúgatta ki a kolozsvári házasságkötő tisztviselőt, akinek a füle nem képes elviselni a magyar igen-t, hogy a lába sem érte a földet, mire az orosz hüledezne: – Ugyan, ki látta azt a látványos kirúgást?
Na ki? Természetesen csak a szibériai nagynénike, az üvegszemével.