Nits Árpád

Legutóbb szamosújvári olvasótalálkozón mondták, hogy a szerkesztőség választási kampányokban ne adjon teret a sárdobáláshoz, mocskolódáshoz, civakodáshoz, személyeskedéshez. Szamosújvári olvasóink azt is megmondták, miért van elegük a vagdalkozásból. Egyszerűen: undorodnak tőle.
Ez az undor nagyon erős lehet, ha két választási kampány közötti félidőben is irtóznak a gondolattól, hogy bármikor újra elkezdődhet a politikusok balhéja. Ezért nehéz helyzetben van az, aki megpróbálja megmagyarázni, hogy a politikusok vetélkedése a lehető legtermészetesebb jelenség. Ha nem püfölnék egymást, nem tudnánk meg, melyik a jobbik, erősebbik, melyikre érdemes szavazni. Ökölvívóktól sem várhatjuk el, hogy csak simogassák egymás képét. Legfennebb azt tanácsolhatjuk, hogy a gyengébb idegzetűek ne nézzenek bokszmérkőzést színes tévén. Vagy fehér-feketén sem.
Ilyen az élet demokráciában. Látványos. Diktatúrában alattomos eszközökkel billentik ki egymást egyensúlyukból a politikusok. Iliescu például húsz éven át sóvárgott Ceauşescu pozíciójára, míg mások kikaparták neki a gesztenyét. Akkor bátran kijelentette, hogy kezdettől fogva mindenben a kommunista diktatúra belső ellenzéke volt. (Kivéve egy problémát: a Bolyai-egyetem felszámolását. Abban most is multikulturális.) Addig kuksolt az irigyelt, állítólag általa is megvetett személytől elfogadott megyei, vízügyi, könyvkiadói kiskirályi beosztásban, a kocka fordulása után azonban bátran megmondta a magáét: elődje bemocskolta a szocializmus szent eszméjét. És ezért kivégeztette.
Egyezzünk meg: ennél sokkal emberarcúbb a többpártrendszer nyilvános politikai balhéja.
Persze, az is elképzelhető, hogy – miként az ökölvívásban szabályok védik az őv alatti testrészeket – a felsőbb rendű létért folyó küzdelemben (strugle for high life) a nézők megkövetelhetik az jóízlés elemi követelményeinek betartását. Amerikában például a közvélemény nyomására levehetnék végre napirendről holmi luxusledérek bugyiügyeinek teregetését, mi több, éppen azokat tilthatnák ki a politikai életből, akiknek a fantáziája nem jut el az ővön felüli régiókig.
Szerencsére mi ettől még távol állunk. RMDSZ-politikust – legalábbis ismereteink szerint – hormonális problémák alapján nem kezdtek ki. Balhé-szabályok felállítására azonban az eddigi választási kampányaink tapasztalatai alapján is szükség volna. A választótestületi undor korántsem alaptalan. Az előző választáskor (amely a demokratikus ellenzéket hatalomra, az RMDSZ-t pedig a kormányba segítette, tehát kiváltotta a századvég legnagyobb politikai csalódását) különös hangsúlyt kaptak a piszkos anyagiak. Kezdődött valami elgurult forintok számonkérésével, majd a szocialista platform egyes tagjai zendítettek rá a gyanúsítgatásokra, hogy ezzel jobb pozíciót szerezzenek saját jelöltjüknek. Az eredmény Kolozsváron több ezer szavazat elvesztésében tükröződött, mivel sokan arra a következtetésre jutottak: ha néhányan akkora összegeket lophattak, akkor mások sem lehetnek jobbak a Deákné vásznánál, tehát nem érdemlik meg a bizalmat. A bumeráng kétszer ütött vissza. A helyhatósági választáskor a sárdobálás a nagy csinnadrattával közvetve mozgósította a magyarellenes erőket, hogy újraválasszák legotrombább megtestesítőjüket, a saját választótestület egy részét pedig távol tartotta az urnáktól, megfosztva döntő szavazatoktól a parasztpárti polgármesterjelöltet (az más kérdés, hogy tőle vajon mit kaptunk volna). Parlamenti választáskor pedig ugrott egy képviselői mandátum.
Megérte? Még szomorúbb, hogy – mint várható volt – a választási kampány után a pénzügyi vádaskodások hirtelen lecsendesültek. Tehát vagy alaptalanok voltak, vagy hangoztatóik nem tartják kifizetődőnek a végső tisztázást.
Ilyen pofozkodásnak valóban nem szabad teret engedni a sajtóban. A lapszerkesztő különben sem osztogathat igazságot pénzügyi kérdésekben, ehhez nincs megfelelő felkészültsége, eszköztára. Ma már a vagyoni helyzetre is érvényesek a személyiségvédelmi jogszabályok, tehát az újságíró nem juthat hozzá perdöntő információkhoz. (Esetleg csak akkor, ha valamely titkosabb szolgálat legkedveltebb sajtókiadványánál dolgozik. Akkor még az orra elé is visznek bizonyos politikusokat kompromittáló adatokat.)
Ezzel szemben politikai programvitáknak mindenkor teret kell biztosítani, akár közel, akár távol vagyunk képviselőink megmérettetésétől. Az ellenzék hangja – legyen az külső vagy belső – csakis serkentőleg hathat mind a jelentős stratégiai ügyek, mind pedig a kisebb napi gondok kezelésében. Akik napjainkban azon bosszankodnak, hogy tulajdonjegyük fabatkát sem ér, tudni szeretnék, hogy másoknak milyen befektetési elképzeléseik voltak vagy lennének egy hasonló akció lebonyolításában. A Bolyai-egyetem tavalyi újralétesítése lehetőségének elszúrását bíráló hangoknak sem kell kivárniuk a legközelebbi választást. Azt is érdemes tudni, hogy a kettős állampolgárság ötletéből melyik politikusunk képes valamilyen előnyt kovácsolni az erdélyi magyarság számára, azokkal szemben, akik még most is csak a levitézlett Kovács László véleményét képesek visszhangozni ebben a kérdésben.
Az SZKT valóban színtere lehetne az állandó programvitának, de, sajnos, az a sokat hangoztatott döntő többség már nagyon megközelíti a központi bizottság körüli sziklaszilárd egység látványát. A 80 százalékot meghaladó véleményazonosság, különösképpen egy korántsem sikeres politizálás esetében, nem egészséges. Az SZKT tagjai – néhány kivételtől eltekintve – mintha túlságosan összeszoktak volna, túlzottan politikusan foglalnak állást, nehogy sértsék egymás véleményét, esetleg érdekeit. Ezért volt jogos a kolozsvári szervezet többszöri tanácskozása a Bolyai- egyetemről és a kettős állampolgárságról. És ezért vált időszerűvé az alsócsernátoni polgári fórum. A hivatalosnak, legitimnek tekintett állásponttól eltérő véleményeket a 80 százalékot meghaladó többséggel le lehet szavaztatni, el lehet ítéltetni, azoktól el lehet határolódni, de a képviseltek tömegének joga van tudni, vannak-e más elképzelések, és azokat kik jelenítik meg.