Előhangköltők


Voltaképpen nem volna szabad haragudnunk Emil Constantinescu elnökre, hogy nem akarja vagy nem meri vállalni a Bolyai Egyetem ügyét. Némi megértéssel viszonyulva hozzá, úgy vélekedhetnénk, hogy mandátumi félidőben nem tehet másként, inkább elveszít egymillió magyar és ezzel megnyer kétmillió román szavazatot, minthogy két szék között a pad alatt maradjon. Úgyszintén elnézőbben kellene értékelnünk Radu Vasile miniszterelnök legújabb kijelentéseit, hiszen ő is a piacról él, és ráadásul családi káderproblémák miatt (magyar feleség) kétszeresen bizonyítania kell, hogy lelke mélyén ugyanúgy érez, mint szomszédja, C. V. Tudor, vagy több más nemzettársa, mint Gh. Funar, A. Marga stb.
Tulajdonképpen a tényleges román hatalom nem tesz mást, mint... – de előbb tisztáznunk kell, hogy mi az a tényleges hatalom. Létezik tényleges és formai hatalom. Az egyik diktál, a másik van. Ott székel az is a bukaresti Victoria téri palotában, hogy lássa a világ. A tényleges hatalom nyíltan vagy burkoltan éppúgy rákényszeríti akaratát az országra, mint korábban Ceauşescu, miközben a hatalom formai része a nemzetközi fórumok felé olyan jelzéseket küld, hogy a romániai modell (RMDSZ-szel a kormányban) úgy megoldott mindent, hogy itt már nemzetközi megfigyelésnek nincs értelme. A nyílt diktátumra példa A. Marga tanügyminiszter ellenszegülése a Bolyai Egyetem ügyében, a burkolt parancsuralmi formát jelezte G. Pruteanu úgymond váratlan felbukkanása a tanügyi törvény elszabotálásakor. Hasonló eset a Demokrata Párt ragaszkodása a szocialista erdőgazdaságokhoz. A mesterkélten kusza politikai helyzetben úgy tűnik, mintha erdőügyekben a parasztpárt válna a hatalom formai részesévé, holott a valóság az, hogy az egész diktatúrát ugyanaz a nómenklatúrás és szekus mag irányítja, amely hízik és gazdagszik, mert hagyják.
Tehát ott tartottunk, hogy tulajdonképpen a tényleges román hatalom mit tesz. Nem tesz mást, mint a másfél évvel korábban elhangzott magyar véleményeket idézi. Hogy miért nem jelöli meg a forrást? Ezen érdemes elgondolkozni. Mert milyen egyszerű volna az elnöknek, a miniszterelnöknek, Funárnak, Margának és a többinek arra hivatkoznia, hogy hiszen ti mondtátok és írtátok 1997 januárjában, ti mutattátok ki közvélemény-kutatásban, hogy csak a forrófejű kolozsvári értelmiségiek ábrándja az önálló egyetem, ennél sokkalta jobb a multikulturális. A tényleges román hatalmi részről egy utalás sincs azokra a véleményekre, amelyek a kongresszusi határozatokat semmibe véve elfújták a Bolyai Egyetem nótáját 1997 elején. Ebben az előjátékban képviseltette magát az RMDSZ kormánystábja, éppen a tanügyi államtitkár révén, és hallatta hangját a Horn-féle magyar kormány a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetője révén, akinek éppen akkor jutott eszébe cikket írni a kolozsvári Bolyai Egyetem fölöttébb túlzott igényéről.
Tehát ne a tényleges román hatalomra haragudjunk elsősorban.
Ha ugyan a haragnak van egyáltalán értelme.
Inkább vonjuk le higgadtan a tanulságot. A jövőben arra kell törekednünk, hogy a lemondás előhangköltői semmilyen szinten se képviselhessék a romániai magyarságot. Sem bentről, sem kintről. A magyarság külső képviselőit nem mi választjuk. Esetleg elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el őket. Szerencsénkre az idei magyarországi választások nyomán négy évig nem kell arra számítanunk, hogy valaki éppen onnan rántja ki alólunk a szőnyeget, ahonnan a legkevésbé vártuk. Ottani eddigi gondviselőink a jelek szerint valós érdemeik elismerésével távoznak a politikai döntéshozatal közeléből, így a végkielégítésüket megtakaríthatja az adófizető. A többi rajtunk múlik. Saját vezetőink helyes megválasztása sem éppen könnyű, mert egyesek már jól kitanulták a lobbizást, de a képviseltek is fejlődtek valamicskét. A veszteségeken, az elpocsékolt idő árán okulva.