Áldozatszámlálás
Szabadság, 1998. július 23., X. évfolyam, 167. szám
Hogy lehet Koszovó szerb föld, ha lakosságának túlnyomó többsége albán? Úgy, hogy a határrajzolgató nagyhatalmak így akarták. Szerbia az első világháborúban véletlenül a győztes hatalmak közé sodródott, és bajtársai azért is megkülönböztetett előzékenységgel teljesítették kívánságait, mert az emlékezetes merénylettel megteremtette a lehetőséget az európai átrendezéshez.
Különben Koszovó valamikor tényleg szerb föld volt. De aztán jöttek a törökök, és Lázár szerb fejedelem 1389-ben Rigómezőnél – Koszovó Polienál – vereséget szenvedett. Rigómező Szerbia Mohácsa. A szerbek a napjainkban Koszovónak nevezett térségből elmenekültek, és a népességi űrt albánok töltötték be. A török sarcbeszedőknek mindegy volt, milyen nyelven beszélnek alattvalóik, ezért a XIX. század közepéig senki sem firtathatta, hogy kik lakják a ma hevesen vitatott tartományt. Így megmaradt annyira masszívan albán többségűnek, hogy a nyolcvan évnyi szerb betelepítési kísérlet kudarcot vallott. Nagy-Jugoszlávia szétesése után még kevesebb szerb polgár vállalta az előretolt összetételjavító szerepét, és nehogy a veszett fejsze nyele is odavesszen, a szerb nacionalisták elszánt lépésre vetemedtek: felszámolták a tartomány autonóm státusát. Hátha így megőrizhetik szerb földnek.
Koszovó esetében tehát a történelmi érv döntött a Párizs környéki béketárgyalásokon. Tudunk olyan eseteket is, hogy a történelmi szempontot teljesen félretették, és kizárólag a népek önrendelkezésének elvét vették figyelembe. Mohácsra a rigómezői vésznél 137 évvel később került sor, bizonyos Kárpát-medencei területek hovatartozásának elbírálásánál mégsem vették figyelembe, hogy azok 1526-ig milyen nemzetiségű földek voltak. Meg aztán volt úgy is, hogy bizonyos elképzeléseknek sem a történelmi, sem az etnikai érv nem felelt meg, ilyenkor mindkettőt félretették és elővették a stratégiait: itt lesz a határ és punktum, mert itt van egy vasútvonal, vagy egy folyó, vagy egy hegygerinc (Partium, Csallóköz, Dél-Tirol).
Természetesen az integráció századvégének Európájában terméketlen dolog a század eleji diplomaták gaztettein elmélkedni. Azokat földi hatalom amúgy is képtelen helyrehozni. De a békekötések nemcsak az új határokat rögzítették, hanem bizonyos feltételeket szabtak meg, amelyek betartásának ellenőrzését az utókorra bízták. Ilyenek voltak például a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretek. Mint saját bőrünkön is tapasztaltuk, azokat a békeszerződések aláírása utáni első napokban a győztes nagy- és kishatalmak hallgatólagosan semmisnek nyilvánították, és csak olyankor tartották be, amikor valamilyen nemzetközi nyomásnak engedniük kellett. Ilyen volt például a Gyulafehérvári Határozatban leszögezett jog a magyarság saját oktatási hálózatához, amelyet csak Észak-Erdély visszanyerése céljából valósítottak meg ideiglenesen a Bolyai-egyetem létrehozásával. Azelőtt és azután különféle multikulturális pótlékok helyettesítik a békeszerződésben vállalt kötelezettségeket – szép sikerrel, ugyanis a nagyhatalmak diplomatái nem akarják észrevenni, hogy nem erről volt szó.
Ez a szemhunyás mindenkor súlyos áldozatokkal jár. Bűnrészese volt a második világháborúnak, mert nem lett volna akkora tömegalapja a határrevíziós hisztériának, ha a győztesek féken tartják pökhendiségüket. A háború után megszámlálták az áldozatok millióit. Minden totális és részleges békeszerződési kudarc után ennyi bölcsességre tellett: megszámlálták az áldozatokat. Valahol számon tartják a Bolyai-egyetem felszámolásával öngyilkosságba kergetett vagy szekus pincékbe zárt áldozatokat is, de az nem jut a nagyhatalmak eszébe, hogy a mostani, nyolc éve újra vajúdó problémát a nyolcvanéves szerződések tiszteletben tartásával pillanat alatt meg lehetne oldani.
Koszovóban is számolják az áldozatokat. A változatosság kedvéért külön nyilvántartást vezetnek a különös kegyetlenséggel kivégzett albánokról.
Háborús bűnök üldözésére már van nemzetközi bíróság (hatékonyságát most ne feszegessük). Nem ártana egy olyan nemzetközi bíróságot is létrehozni, amely a háborús bűnök előidézését üldözi. Érdekes volna kihallgatni a szemhunyókat, mit hoznak fel mentségükre.
Különben Koszovó valamikor tényleg szerb föld volt. De aztán jöttek a törökök, és Lázár szerb fejedelem 1389-ben Rigómezőnél – Koszovó Polienál – vereséget szenvedett. Rigómező Szerbia Mohácsa. A szerbek a napjainkban Koszovónak nevezett térségből elmenekültek, és a népességi űrt albánok töltötték be. A török sarcbeszedőknek mindegy volt, milyen nyelven beszélnek alattvalóik, ezért a XIX. század közepéig senki sem firtathatta, hogy kik lakják a ma hevesen vitatott tartományt. Így megmaradt annyira masszívan albán többségűnek, hogy a nyolcvan évnyi szerb betelepítési kísérlet kudarcot vallott. Nagy-Jugoszlávia szétesése után még kevesebb szerb polgár vállalta az előretolt összetételjavító szerepét, és nehogy a veszett fejsze nyele is odavesszen, a szerb nacionalisták elszánt lépésre vetemedtek: felszámolták a tartomány autonóm státusát. Hátha így megőrizhetik szerb földnek.
Koszovó esetében tehát a történelmi érv döntött a Párizs környéki béketárgyalásokon. Tudunk olyan eseteket is, hogy a történelmi szempontot teljesen félretették, és kizárólag a népek önrendelkezésének elvét vették figyelembe. Mohácsra a rigómezői vésznél 137 évvel később került sor, bizonyos Kárpát-medencei területek hovatartozásának elbírálásánál mégsem vették figyelembe, hogy azok 1526-ig milyen nemzetiségű földek voltak. Meg aztán volt úgy is, hogy bizonyos elképzeléseknek sem a történelmi, sem az etnikai érv nem felelt meg, ilyenkor mindkettőt félretették és elővették a stratégiait: itt lesz a határ és punktum, mert itt van egy vasútvonal, vagy egy folyó, vagy egy hegygerinc (Partium, Csallóköz, Dél-Tirol).
Természetesen az integráció századvégének Európájában terméketlen dolog a század eleji diplomaták gaztettein elmélkedni. Azokat földi hatalom amúgy is képtelen helyrehozni. De a békekötések nemcsak az új határokat rögzítették, hanem bizonyos feltételeket szabtak meg, amelyek betartásának ellenőrzését az utókorra bízták. Ilyenek voltak például a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretek. Mint saját bőrünkön is tapasztaltuk, azokat a békeszerződések aláírása utáni első napokban a győztes nagy- és kishatalmak hallgatólagosan semmisnek nyilvánították, és csak olyankor tartották be, amikor valamilyen nemzetközi nyomásnak engedniük kellett. Ilyen volt például a Gyulafehérvári Határozatban leszögezett jog a magyarság saját oktatási hálózatához, amelyet csak Észak-Erdély visszanyerése céljából valósítottak meg ideiglenesen a Bolyai-egyetem létrehozásával. Azelőtt és azután különféle multikulturális pótlékok helyettesítik a békeszerződésben vállalt kötelezettségeket – szép sikerrel, ugyanis a nagyhatalmak diplomatái nem akarják észrevenni, hogy nem erről volt szó.
Ez a szemhunyás mindenkor súlyos áldozatokkal jár. Bűnrészese volt a második világháborúnak, mert nem lett volna akkora tömegalapja a határrevíziós hisztériának, ha a győztesek féken tartják pökhendiségüket. A háború után megszámlálták az áldozatok millióit. Minden totális és részleges békeszerződési kudarc után ennyi bölcsességre tellett: megszámlálták az áldozatokat. Valahol számon tartják a Bolyai-egyetem felszámolásával öngyilkosságba kergetett vagy szekus pincékbe zárt áldozatokat is, de az nem jut a nagyhatalmak eszébe, hogy a mostani, nyolc éve újra vajúdó problémát a nyolcvanéves szerződések tiszteletben tartásával pillanat alatt meg lehetne oldani.
Koszovóban is számolják az áldozatokat. A változatosság kedvéért külön nyilvántartást vezetnek a különös kegyetlenséggel kivégzett albánokról.
Háborús bűnök üldözésére már van nemzetközi bíróság (hatékonyságát most ne feszegessük). Nem ártana egy olyan nemzetközi bíróságot is létrehozni, amely a háborús bűnök előidézését üldözi. Érdekes volna kihallgatni a szemhunyókat, mit hoznak fel mentségükre.