Jólneveltségi leltárhiány
Szabadság, 1998. július 15., X. évfolyam, 160. szám
Smaranda Enache nem jó nagykövetnek, mert védelmezi a romániai magyar kisebbséget – erre a következtetésre jutott a parlamenti külügyi bizottság, amelyben többségben vannak a magukat demokratának nevező és az RMDSZ-szel szövetségben kormányzó pártok képviselői.
Ez a kóreset olyan súlyos nevelésbeli fogyatékosságot jelez, hogy a NATO és az Európai Unió diplomatái – ha van egy kis sütnivalójuk – a továbbiakban szóba sem állnak az integrációról, amíg a romániai politikai kaszt nem teszi le érettségi pótvizsgáját legalább olyan szigorított körülmények között, ahogyan az idén vágták halomra a végzősöket.
Mivel azonban napjainkban tömegesen politizálnak – úgy lehet könnyen meggazdagodni –, korlátozott kapacitású oktatási intézményekben nem valósítható meg a politikusok átnevelése. Népnevelői eszközökhöz kell hát folyamodni. Például az újságokhoz. A legfontosabb szerep az Adevărulnak juthatna, amely előéletében gazdag tapasztalatra tett szert az új ember formálása terén. Éppen ezt a tudományát használta fel eddig is, hogy elnevelje a népet és annak képviselőit. Ugyanazt a munkát kellene folytatnia, csak ellenkező előjellel. Amikor például kolozsvári munkatársával felfedeztetnek egy románellenes röpcédulát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem faliújságján, akkor az ne tegye magát hülyének, ne higgye el, hogy a primitív mocskolódást magyarok írták, ne igyekezzen ebből is olyan interetnikai szikrát csiholni, mint amilyen lapjának a marosvásárhelyi gyógyszertárról fabrikált 1990-es tömeglázító kacsája volt, hanem kitartó sajtókampánnyal verje ki saját eddigi nevelésének eredményeit a multikulturalizmus fanatikusainak fejéből.
A román sajtó vezérhajóját az 1989 előtti gyakorlathoz hasonlóan követhetné a többi sajtókiadvány, amely az utóbbi időben mintha megint a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága sajtóosztályának útmutatásaitól hagyná vezéreltetni magát. Például a România liberă is úgy tördeli a magyarellenes anyagait, ahogy a Scânteia-ház toronyszárnyában székelő szomszédja. Régen is átlestek a tördelők a „nagy” fivérhez, mert a Scânteia első kézből kapta a pártfeladatokat, tudta, mitől döglik a légy.
A tömeges átnevelés gyors sikere – ha az egész nacionalista és azzá vált sajtó összefogna – garantált lenne. Erre már volt ellentétes példa közvetlenül az 1989-es események után. Ion Iliescu jelére, aki 1990 januárjában elsőnek nevezte szeparatistáknak a romániai magyarokat, megindult a gyűlöletszítás sajtókampánya, amely a szeku háttérből táplált diverziójával két hónap alatt – pontosabban március 19-ig, a marosvásárhelyi pogromig – szertefoszlatta a történelem eddigi legőszintébb román–magyar egyetértését. Persze, az újjáépítéshez valamivel több idő szükséges, mint a romboláshoz, éppen ezért kellene gyorsan elkezdeni, még mielőtt Smaranda Enache boszorkányperére felfigyelne a világ.
Ez a kóreset olyan súlyos nevelésbeli fogyatékosságot jelez, hogy a NATO és az Európai Unió diplomatái – ha van egy kis sütnivalójuk – a továbbiakban szóba sem állnak az integrációról, amíg a romániai politikai kaszt nem teszi le érettségi pótvizsgáját legalább olyan szigorított körülmények között, ahogyan az idén vágták halomra a végzősöket.
Mivel azonban napjainkban tömegesen politizálnak – úgy lehet könnyen meggazdagodni –, korlátozott kapacitású oktatási intézményekben nem valósítható meg a politikusok átnevelése. Népnevelői eszközökhöz kell hát folyamodni. Például az újságokhoz. A legfontosabb szerep az Adevărulnak juthatna, amely előéletében gazdag tapasztalatra tett szert az új ember formálása terén. Éppen ezt a tudományát használta fel eddig is, hogy elnevelje a népet és annak képviselőit. Ugyanazt a munkát kellene folytatnia, csak ellenkező előjellel. Amikor például kolozsvári munkatársával felfedeztetnek egy románellenes röpcédulát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem faliújságján, akkor az ne tegye magát hülyének, ne higgye el, hogy a primitív mocskolódást magyarok írták, ne igyekezzen ebből is olyan interetnikai szikrát csiholni, mint amilyen lapjának a marosvásárhelyi gyógyszertárról fabrikált 1990-es tömeglázító kacsája volt, hanem kitartó sajtókampánnyal verje ki saját eddigi nevelésének eredményeit a multikulturalizmus fanatikusainak fejéből.
A román sajtó vezérhajóját az 1989 előtti gyakorlathoz hasonlóan követhetné a többi sajtókiadvány, amely az utóbbi időben mintha megint a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága sajtóosztályának útmutatásaitól hagyná vezéreltetni magát. Például a România liberă is úgy tördeli a magyarellenes anyagait, ahogy a Scânteia-ház toronyszárnyában székelő szomszédja. Régen is átlestek a tördelők a „nagy” fivérhez, mert a Scânteia első kézből kapta a pártfeladatokat, tudta, mitől döglik a légy.
A tömeges átnevelés gyors sikere – ha az egész nacionalista és azzá vált sajtó összefogna – garantált lenne. Erre már volt ellentétes példa közvetlenül az 1989-es események után. Ion Iliescu jelére, aki 1990 januárjában elsőnek nevezte szeparatistáknak a romániai magyarokat, megindult a gyűlöletszítás sajtókampánya, amely a szeku háttérből táplált diverziójával két hónap alatt – pontosabban március 19-ig, a marosvásárhelyi pogromig – szertefoszlatta a történelem eddigi legőszintébb román–magyar egyetértését. Persze, az újjáépítéshez valamivel több idő szükséges, mint a romboláshoz, éppen ezért kellene gyorsan elkezdeni, még mielőtt Smaranda Enache boszorkányperére felfigyelne a világ.