Nits Árpád

Egyik történelmi jelentőségű politikai-ideológiai kampány lecsengése után Huszár Sándor, A Hét egykori főszerkesztője nyilvános helyen (a Központi Bizottság, ma szenátus épületében) felsóhajtott: végre azzal foglalkozhat, ami a lap profiljába vág, vagyis művelődéssel, tudománnyal, satöbbivel. Természetesen kinevették, hogy ne legyen ilyen naiv, késedelem nélkül lásson hozzá lapjának a következő kampányban való részvétele akciótervének kidolgozásához.
A Hét vezető szerkesztőinek kampányoktól való irtózását nem nézték el sokáig. Éppen egy őrjöngésig felfokozott december 1-jei évfordulóban állítottak neki csapdát, és Huszár Sándort Horváth Andorral együtt menesztették egy olyan technikai apróságért, amelyért ma a legráérősebb nyugdíjas sem fárasztaná magát telefonálással: fejre állt egy klisé. Hogy véletlenül vagy sem, arra talán egyszer választ ad a titkosrendőrség, ha éppen nem lesz elfoglalva valamely történelmi jelentőségű kampányával.
A kampányoknak társadalom-tudományosan megalapozott eszmerendszere volt. A néptömegeket állandóan lelkesedésben és izgalomban kellett tartani, hogy cselekvőbben vegyenek részt a tudatos társadalomépítésben. (Feltételezték, hogy a néptömegeknek egyéb dolguk sincs, mint arra figyelni, miért kell izgulniuk vagy lelkesedniük.) Ezt a törekvést egy korabeli élc is kifejezte. A diktátor két egeret tartott egy hálóban, amelyet egész nap hol jobbra, hol balra lengetett. Világhírűen okos felesége megkérdezte, miért nem hagyja nyugton szegény állatokat, mire a nagy gondolkodó megmagyarázta: mert akkor szervezkednének és kirágnák a hálót.
Úgy látszik, ez a propagandafogás most is nagy becsben van. Manapság ugyan nincsenek olyan bugyuta okok, amilyenekre régen politikai-ideológiai kampányokat építettek, például születésnapok, amelyek Păunescu és hasonló agymanek szerint nem véletlenül voltak egyidősek a nagy országegyesítéssel. A mezőgazdasági kampányok optimális időszakban való befejezésével sem tudják izgatni az egész népet, mert a szocialista tulajdonforma monopóliumának megbontásával bekövetkezett a fél évszázados vágyálom: a többlettermelési válság. De ha jól megfigyeltük, 1989. december 22-től, Ceauşescu elrepülésétől egyetlen napot sem értünk meg valamilyen kampány nélkül. Felsorolásukkal meg sem próbálkozunk, mert az eseményeket csak gyorsolvasással követő olvasó is felszisszenne: miért éppen egyik vagy másik pogromot, bányászjárást, vagy más szexuálpolitikai zaklatást felejtettünk ki. Csupán a jelenlegi kormánykoalíció idején, ugye, felíveltették a Demokrata Párt fejeseinek villabotrányát, majd következett a kormányválság, aztán a cigarettacsempészek ügye, amelyet felváltott a szekus-dossziék kampánya.
Ezeknek a kampányoknak körülbelül ugyanakkora a hatékonysága, mint Ceauşescu idején. Akkor is úgy teljesült négy és fél év alatt valamelyik ötéves terv, hogy az elkészült termék eladatlan maradt. Most is, ugye, Petre Romanék megígérték, hogy kiköltöznek, ha kapnak megfelelő lakást. Mai napig sem találtak. Ha ők, a nagy befolyásukkal nem jutnak hozzá megfelelő lakáshoz, mit szóljanak a hajléktalanok? A cigarettacsempészek ügyében is jól megütötte a bokáját néhány kapus, és a dossziébotrányban sem a szekusokat érte utol többszörösen kiérdemelt sorsuk.
És mit szól mindehhez a sorsával megáldott nép? Ugyanazt mondja, mint 1989 előtt: izéljétek meg, nem érdekel. Egyre többen fordulnak el a politikától, mert belefáradtak a kampányok mű-izgalmába. Nagy lesz a döbbenet a legközelebbi választásokon a közömbösség miatt.
Persze a kampányok eredménytelensége csak látszólagos. Akik kifundálják azokat, nem ma léptek le a falvédőről. A diverzió nagymesterei ők, akik a régebbi ostobán és a mai rafináltabban pingált léggömböket jól megfontolt hátsó szándékkal eregetik. Ki gondolta volna, hogy amikor a külföldi adóssághalmaz törlesztéséért éheztették a lakosságot, a rendszer kampánymestereinek volt merszük óriási magánvagyonokat is felhalmozni? Nemcsak Ceauşescu gyűjtött dollármilliárdokat svájci bankokban, hanem közeli munkatársai is úgy megszedték magukat, hogy ők lehettek a legprimitívebb kapitalizmus legelső építői – persze az Iliescu-féle, úgynevezett forradalmár nómenklatúra cinkos támogatásával. Éppen a kampányok füstje segítette tőkefelhalmozásukat a vegytiszta szocializmusban.
Manapság sokkal mohóbban, szemérmetlenebbül folyik a sok disznóság. Ebben is megmutatkozik a ravaszság: a közvélemény kifárasztásával elérték, hogy egetverő aljasságot sem követ társadalmi felzúdulás. És ez nem csak a kétes vagyonszerzésre vonatkozik. Régen a szocialista iparosítással leplezték a Székelyföld etnikai felhígítási kísérletét, most ez a „projekt” egy olyan kormány hozzájárulásával folytatódik, amelynek a magyar érdekképviseleti szervezet is tagja. És a népi fásultság már ott tart, hogy akadnak, akik a kisebbségvédelmi miniszterrel az élen azt tartják, hogy ez a probléma nem egyéb, mint néhány apáca lakásproblémája.
Ezért volna jó, ha kialakulna valamilyen ellentétes reflex. Például ha lebuktatnak egy magas rangú állami tisztviselőt, mert elfogadott tízezer dollárt, észre se vegyük ezt a banális ügyet (valóban az, ahhoz képest, hogy mások mekkora összegeket tépnek fel), hanem éppen ellentétes irányban gyanítsunk valami nagyobb furfangot. Például olyasmit, hogy fel akarják számoltatni a NATO-t. Azért, hogy ha nem lehetnek benne, inkább ne is legyen. Vagy megszokásból. Akik ugyanis a háttérből mozgatják a bábukat, valamikor síkraszálltak a nyugati katonai tömb feloszlatásáért. Igaz, hogy ezt a Varsói Szerződéssel egy időben képzelték el, de szerintük később is jobb, mint soha.