Morzsahullatások
Szabadság, 1998. július 1., X. évfolyam, 148. szám
Most már világos, hogy ha az RMDSZ el akar valamit érni, legalább hetente kellene hogy tartson SZKT-ülést és havonta kongresszust. Ilyen alkalmakra a mindenkori kormányzat leejt némi morzsát az asztalról, hogy helyén maradjon a mindenkori mérsékelt vezetőség.
Így volt ez Domokos idejében is, és a jelenség felfokozottan érvényesül napjainkban, amikor a kormánykoalíció egyetlen dologban ért egyet maradéktalanul, abban, hogy el kell némítani az RMDSZ-ben a zúgolódásokat. Ilyenkor még a Demokrata Párt is méreteit és jelentőségét felülmúlva igyekszik lecsillapítani a magyar elégedetlenkedőket, nehogy kövessék a Demokrata Párt példáját. (Szinte azt írtuk, hogy paradox módon, holott éppen az lenne fonákság, ha Petre Romanék jogosnak ismernének el olyan taktikai húzást, amelyet éppen ők maguk próbáltak ki, amikor a kormányból kilépve a parlamentből támogatták Victor Ciorbeát éppen úgy, mint addig, vagyis sehogy. Ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a kormányból kilépő párt tényleg segítné bentmaradt partnereit.) A múlt heti SZKT-ülés előtti morzsahullatásban volt egy pillanat, amikor a Demokrata Párt előbb túllicitált, majd észbekapott: az RMDSZ életének következő döntő jelentőségű mozzanatához nem lenne ütőkártyája, ezért gyorsan visszavonta az önálló állami magyar egyetemmel kapcsolatos ígéretelőlegeit.
A heti SZKT-ülések és havi kongresszusok előestéjén készülő gyorsmérlegek egy picit kedvezőbb színben tüntetnék fel a romániai magyarság helyzetét. A mindenkori kisebbségvédelmi miniszter, vagy kormánykívüliség esetén a tárca várományosa szerényen hárítaná a rendkívüli jelentőségűnek értékelt morzsák – más politikai értékrend szerint: kis lépések – elérésében kifejtett tevékenységéért járó dicséreteket.
A gyakori sikerélmény ugyanakkor a Nyugatra is nyugtatólag hatna, hogy lám, Romániában tényleg egyszer s mindenkorra megoldották a nemzeti kisebbségi kérdést, működik a falvédőre írott házi áldás az RMDSZ kormányszerep-vállalására vonatkozólag.
Ám viccen kívül! Ezek a morzsák összeadódhatnak. Egyszerű hármasszabállyal számítsuk ki: ha másfél évi kormányzás alatt hat SZKT-üléssel és egy kongresszussal visszakerült jogos tulajdonosához nyolc ingatlan, akkor két hónap alatt nyolc SZKT-üléssel és két kongresszussal vissza lehetne szerezni legalább tizenhat épületet. Ilyen ütemben már volna némi remény arra, hogy az ezredfordulóig a magyar közösségek visszakapják elkobzott ingatlanjaiknak majdnem a kisebbik felét.
Ugyanezzel az algoritmussal kiszámíthatjuk, hogy gyakoribb testületi összejövetelekkel körülbelül melyik évben jutnánk el oda, hogy minden romániai magyar állampolgár valamely paritásos alapon összeállított Bolyai-egyetem előkészítő bizottság tagjává váljon. És akkor végleg megoldódna a probléma: minden tanárnak, illetve diáknak való romániai magyart lefoglalna a bizottsági munka.
És ez még csak mindössze két probléma. A hármasszabály segítségével azt is megtudhatjuk, hogy a sűrűbb SZKT-ülésekkel és kongresszusokkal melyik évszázadban érnénk el a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvény alkalmazását úgy, hogy amit ad félkézzel a kormány, azt ne festhesse át két kézzel az alkotmánybíróság. Hasonlóképpen ütemtervet lehetne készíteni a korábbi RMDSZ-kongresszusokon megállapított egyéb célok elérésére is.
Csak egy apró szervezési dologra kellene jobban ügyelni: annak eldöntésére, hogy a heti SZKT-ülés vagy a havi kongresszus újságírók számára nyitott, avagy zárt lesz. Mert ha nem lesz nyitott, kár felszerelni a fordítógépezetet és fizetni a fordítókat. A gyakori összejöveteleknél a sok kicsi sokra fog menni.
Így volt ez Domokos idejében is, és a jelenség felfokozottan érvényesül napjainkban, amikor a kormánykoalíció egyetlen dologban ért egyet maradéktalanul, abban, hogy el kell némítani az RMDSZ-ben a zúgolódásokat. Ilyenkor még a Demokrata Párt is méreteit és jelentőségét felülmúlva igyekszik lecsillapítani a magyar elégedetlenkedőket, nehogy kövessék a Demokrata Párt példáját. (Szinte azt írtuk, hogy paradox módon, holott éppen az lenne fonákság, ha Petre Romanék jogosnak ismernének el olyan taktikai húzást, amelyet éppen ők maguk próbáltak ki, amikor a kormányból kilépve a parlamentből támogatták Victor Ciorbeát éppen úgy, mint addig, vagyis sehogy. Ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a kormányból kilépő párt tényleg segítné bentmaradt partnereit.) A múlt heti SZKT-ülés előtti morzsahullatásban volt egy pillanat, amikor a Demokrata Párt előbb túllicitált, majd észbekapott: az RMDSZ életének következő döntő jelentőségű mozzanatához nem lenne ütőkártyája, ezért gyorsan visszavonta az önálló állami magyar egyetemmel kapcsolatos ígéretelőlegeit.
A heti SZKT-ülések és havi kongresszusok előestéjén készülő gyorsmérlegek egy picit kedvezőbb színben tüntetnék fel a romániai magyarság helyzetét. A mindenkori kisebbségvédelmi miniszter, vagy kormánykívüliség esetén a tárca várományosa szerényen hárítaná a rendkívüli jelentőségűnek értékelt morzsák – más politikai értékrend szerint: kis lépések – elérésében kifejtett tevékenységéért járó dicséreteket.
A gyakori sikerélmény ugyanakkor a Nyugatra is nyugtatólag hatna, hogy lám, Romániában tényleg egyszer s mindenkorra megoldották a nemzeti kisebbségi kérdést, működik a falvédőre írott házi áldás az RMDSZ kormányszerep-vállalására vonatkozólag.
Ám viccen kívül! Ezek a morzsák összeadódhatnak. Egyszerű hármasszabállyal számítsuk ki: ha másfél évi kormányzás alatt hat SZKT-üléssel és egy kongresszussal visszakerült jogos tulajdonosához nyolc ingatlan, akkor két hónap alatt nyolc SZKT-üléssel és két kongresszussal vissza lehetne szerezni legalább tizenhat épületet. Ilyen ütemben már volna némi remény arra, hogy az ezredfordulóig a magyar közösségek visszakapják elkobzott ingatlanjaiknak majdnem a kisebbik felét.
Ugyanezzel az algoritmussal kiszámíthatjuk, hogy gyakoribb testületi összejövetelekkel körülbelül melyik évben jutnánk el oda, hogy minden romániai magyar állampolgár valamely paritásos alapon összeállított Bolyai-egyetem előkészítő bizottság tagjává váljon. És akkor végleg megoldódna a probléma: minden tanárnak, illetve diáknak való romániai magyart lefoglalna a bizottsági munka.
És ez még csak mindössze két probléma. A hármasszabály segítségével azt is megtudhatjuk, hogy a sűrűbb SZKT-ülésekkel és kongresszusokkal melyik évszázadban érnénk el a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvény alkalmazását úgy, hogy amit ad félkézzel a kormány, azt ne festhesse át két kézzel az alkotmánybíróság. Hasonlóképpen ütemtervet lehetne készíteni a korábbi RMDSZ-kongresszusokon megállapított egyéb célok elérésére is.
Csak egy apró szervezési dologra kellene jobban ügyelni: annak eldöntésére, hogy a heti SZKT-ülés vagy a havi kongresszus újságírók számára nyitott, avagy zárt lesz. Mert ha nem lesz nyitott, kár felszerelni a fordítógépezetet és fizetni a fordítókat. A gyakori összejöveteleknél a sok kicsi sokra fog menni.