Választási szivariáda
Szabadság, 1998. május 26., X. évfolyam, 117. szám
Különös jelenségre figyelhettünk fel a magyarországi választások idején: nyugati hírközlő szervek, és azokon keresztül nyugati politikusok besegítettek a korábbi kormánykoalíciónak. Aki nem hiszi, gondoljon utána, hány olyan hír meg elemzés látott napvilágot tekintélyes nyugati lapokban, hogy óh, mily sikeres volt az elmúlt négy esztendő kormányzása gazdasági, ökológiai, társadalmi, szociális és minden szempontból, ezzel szemben a korábbi ellenzék minden lépését szankcionálták, például azt is, hogy Orbán Viktor felhasznált választási klipjében egy olyan képet, hogy valaki kezet fogott vele.
Külön hangsúlyt kapott a „veszély”, hogy ha nem győz a tiszta bal és a balosabbik liberalizmus, akkor a polgári jobboldal szalonképtelen vegyes házasságra vagy legalább vadházasságra kényszerül szélsőségesnek kikiáltott párttal. Érdekes, hogy ez az aggodalom olyan nyugati közegben fogalmazódott meg, ahol terrorcselekményekre a szélsőséges politikai irányzatok kaphatók, és nem elsősorban olyan keleti és távol-keleti bűnszövetkezetek, amelyek éppen a sikeresnek deklarált kormányzás idején ütötték fel tanyájukat Magyarországon.
Sajnálatos, hogy bizonyos RMDSZ-körökben is késedelem nélkül elhangzott az elhatárolódás az állítólag nagyon jobboldali párttól. Miért kellett annyira sietni? Miért nem lehetett kivárni, hogy a parlamentben hogyan fog viselkedni a MIÉP? Ezzel közvetlenül besegítettek a baloldalnak, erősítve a Nyugattól érkezett ösztökéléseket, hogy tessék az előző parlamenti összképnél maradni, mert akkor ennél roszabb nem lesz.
Pedig mi másfél évvel korábban átestünk ugyanilyen tapasztalaton, és ha akkor a Nyugat besegítése Iliescunak pár százalékkal hatékonyabbra sikeredik, az RMDSZ most nem lenne ebben a kormányban. (Azt nem merjük állítani, hogy egyáltalán nem lenne a kormányban, ugyanis az 1996-os választási kampányban elejtettek olyan megjegyzéseket, hogy mindenképpen elegünk van már az örökös ellenzéki politizálásból.)
Tényleg, gondoljunk csak vissza arra, hogy a romániai baloldaliak is milyen komoly segítséget kaptak a Nyugattól. Csak úgy röpködtek az elismerő vélemények a gazdasági kapcsolatok bővítéséről, az euroatlanti közeledési hajlamról stb. Horn Gyulát is sürgették, hogy most (azaz 1996 szeptemberében, közvetlenül a választások előtt) kell megkötni azt az alapszerződést, amely az Iliescu-féle román diplomácia teljes győzelme a térdre kényszerített magyar külügy és a kiherélt 1201-es ET-határozat fölött. A romániai baloldal megtámogatásakor bezzeg nem merült fel az aggodalom, hogy annak szövetségesei minden kétséget kizáróan szélsőségesek. A Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt korábban nem az utcán, a csúcsforgalom zaját túlharsogva igyekezett felhívni magára a figyelmet, hanem a parlamentben és a kormányban ígérte – és most is ígéri – a romániai magyarok, cigányok és zsidók végleges elintézését.
Szerkesztőségünknek nincsenek olyan oknyomozati lehetőségei, mint némely fővárosi nagymenő lapnak, ahova titokban a legtitkosabb titkosszolgálati jelentések befutnak. Így sohasem fogjuk biztosan megtudni, mi mozgathatja ilyenkor a Nyugatot. Miért szerette volna, ha Nicolae Ceauşescu egykori tanítványa marad hatalmon az évezred végéig, netán további 25 fényéves évig? És most miért bizalmatlankodott olyan magyarországi politikusokkal szemben, akiknek annak idején védelmére kelt a Szabad Európa rádióban? Nemcsak az ’56-osokra gondolunk, hanem a Fidesz alapítóira is, akiket 1988-ban a szocialisták parancsára hallgató rendőrök alaposan helybenhagytak március 15-én a Petőfi-szobornál.
Titkosszolgálati apparátus hiányában csak találgatásokra és a látszólag egymáshoz nem passzoló események illesztgetésére szorítkozhatunk. Itt van például a cigeretta-kabaré. Amelyről kiderült az a közismert tény, hogy már Iliescu idejében is anyagilag felemelő szórakozást biztosított jobb vállalkozóknak határon innen és túl. Amíg a baloldal volt hatalmon, ez a földalatti gazdaság háborgatás nélkül, olajozottan, géppisztolyos őrizet alatt üzemelt. A baloldaliaknak nagy tapasztalatuk van az ilyen ügyletek működtetésében. Megtanulták Ceauşescu alatt, aki fegyverből és más egzotikumból olyan mesés vagyont hozott össze, hogy egykori közeli munkatársai ma is vígan „vállalkoznak” belőle. És nyugati partnereit sem buktatta le. Svájci bankszámláit és az azokból feltárható „elvtársi” kapcsolatait még ma is védi az üzleti titok. De a tapasztalatlan jobboldaliak, ugye, milyen gyorsan engedték kipattanni a szivariádát.
Persze, ez csak egyik lehetséges magyarázat. Ki tudja, hány van még arra a nyugtalanító kérdésre, hogy miért lenne jó a Nyugatnak, ha azokkal a személyekkel építené az „új világrendet”, akikkel korábban hidegháborúzott.
Külön hangsúlyt kapott a „veszély”, hogy ha nem győz a tiszta bal és a balosabbik liberalizmus, akkor a polgári jobboldal szalonképtelen vegyes házasságra vagy legalább vadházasságra kényszerül szélsőségesnek kikiáltott párttal. Érdekes, hogy ez az aggodalom olyan nyugati közegben fogalmazódott meg, ahol terrorcselekményekre a szélsőséges politikai irányzatok kaphatók, és nem elsősorban olyan keleti és távol-keleti bűnszövetkezetek, amelyek éppen a sikeresnek deklarált kormányzás idején ütötték fel tanyájukat Magyarországon.
Sajnálatos, hogy bizonyos RMDSZ-körökben is késedelem nélkül elhangzott az elhatárolódás az állítólag nagyon jobboldali párttól. Miért kellett annyira sietni? Miért nem lehetett kivárni, hogy a parlamentben hogyan fog viselkedni a MIÉP? Ezzel közvetlenül besegítettek a baloldalnak, erősítve a Nyugattól érkezett ösztökéléseket, hogy tessék az előző parlamenti összképnél maradni, mert akkor ennél roszabb nem lesz.
Pedig mi másfél évvel korábban átestünk ugyanilyen tapasztalaton, és ha akkor a Nyugat besegítése Iliescunak pár százalékkal hatékonyabbra sikeredik, az RMDSZ most nem lenne ebben a kormányban. (Azt nem merjük állítani, hogy egyáltalán nem lenne a kormányban, ugyanis az 1996-os választási kampányban elejtettek olyan megjegyzéseket, hogy mindenképpen elegünk van már az örökös ellenzéki politizálásból.)
Tényleg, gondoljunk csak vissza arra, hogy a romániai baloldaliak is milyen komoly segítséget kaptak a Nyugattól. Csak úgy röpködtek az elismerő vélemények a gazdasági kapcsolatok bővítéséről, az euroatlanti közeledési hajlamról stb. Horn Gyulát is sürgették, hogy most (azaz 1996 szeptemberében, közvetlenül a választások előtt) kell megkötni azt az alapszerződést, amely az Iliescu-féle román diplomácia teljes győzelme a térdre kényszerített magyar külügy és a kiherélt 1201-es ET-határozat fölött. A romániai baloldal megtámogatásakor bezzeg nem merült fel az aggodalom, hogy annak szövetségesei minden kétséget kizáróan szélsőségesek. A Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt korábban nem az utcán, a csúcsforgalom zaját túlharsogva igyekezett felhívni magára a figyelmet, hanem a parlamentben és a kormányban ígérte – és most is ígéri – a romániai magyarok, cigányok és zsidók végleges elintézését.
Szerkesztőségünknek nincsenek olyan oknyomozati lehetőségei, mint némely fővárosi nagymenő lapnak, ahova titokban a legtitkosabb titkosszolgálati jelentések befutnak. Így sohasem fogjuk biztosan megtudni, mi mozgathatja ilyenkor a Nyugatot. Miért szerette volna, ha Nicolae Ceauşescu egykori tanítványa marad hatalmon az évezred végéig, netán további 25 fényéves évig? És most miért bizalmatlankodott olyan magyarországi politikusokkal szemben, akiknek annak idején védelmére kelt a Szabad Európa rádióban? Nemcsak az ’56-osokra gondolunk, hanem a Fidesz alapítóira is, akiket 1988-ban a szocialisták parancsára hallgató rendőrök alaposan helybenhagytak március 15-én a Petőfi-szobornál.
Titkosszolgálati apparátus hiányában csak találgatásokra és a látszólag egymáshoz nem passzoló események illesztgetésére szorítkozhatunk. Itt van például a cigeretta-kabaré. Amelyről kiderült az a közismert tény, hogy már Iliescu idejében is anyagilag felemelő szórakozást biztosított jobb vállalkozóknak határon innen és túl. Amíg a baloldal volt hatalmon, ez a földalatti gazdaság háborgatás nélkül, olajozottan, géppisztolyos őrizet alatt üzemelt. A baloldaliaknak nagy tapasztalatuk van az ilyen ügyletek működtetésében. Megtanulták Ceauşescu alatt, aki fegyverből és más egzotikumból olyan mesés vagyont hozott össze, hogy egykori közeli munkatársai ma is vígan „vállalkoznak” belőle. És nyugati partnereit sem buktatta le. Svájci bankszámláit és az azokból feltárható „elvtársi” kapcsolatait még ma is védi az üzleti titok. De a tapasztalatlan jobboldaliak, ugye, milyen gyorsan engedték kipattanni a szivariádát.
Persze, ez csak egyik lehetséges magyarázat. Ki tudja, hány van még arra a nyugtalanító kérdésre, hogy miért lenne jó a Nyugatnak, ha azokkal a személyekkel építené az „új világrendet”, akikkel korábban hidegháborúzott.