Ötlet a kárürömben
Szabadság, 1996. március 12., VIII. évfolyam, 60. szám
Nagy a kárörvendezés az RMDSZ ellendrukkereinek táborában. Végre hat év alatt kibuggyant egy akkora viszály, amekkora jobb családoknál hetente fordul elő. És olyan horribilis összegről szóló számlát kapott a szárnyára a választási év egyik szellőcskéje, amilyent kormánykörökben óránként nyújthatnának be egymásnak a hatalmi csoportok, ha nem szégyellnének bagópénzekkel foglalkozni. Hiszen annyiért, amennyit RMDSZ-hez közel álló berkekben „függőben hagyott pénzeknek” lehet nevezni, egyetlen helikopter beszerzését sem érdemes közvetíteni valamelyik hétköznapi koktélpartin.
A nagy kárörvendezésbe kárüröm is vegyül, mint arra fény derül egyes kormánypárti és ellenzékieskedő sajtótermékekből. Az alkalmat megragadva hangoskodnak, hogy lám, nemcsak a román közéletet fertőzi a korrupció, hanem vírusa ellen a romániai magyarság sem élvez védettséget; követelik, sürgetik a „tolvajok, sikkasztók, csirkefogók” példás kipellengérezését, erkölcsi kicsinálását vagy legalább fővételét. Mintha elsőrendű érdekük és leghőbb vágyuk lenne az RMDSZ és az erdélyi magyarság tisztulása. De kétségbeesnek annak a lehetőségétől, hogy az állítólag elszámolatlan alapítványi pénzek ügyét RMDSZ berkeken belül, a román törvények megkerülésével intézik el.
Ha a romániai magyarság illetékeseinek eddig nem jutott volna eszébe ez a lehetőség, az ellenfél rosszindulatából fakadó ötletet feltétlenül hasznosítani kell. Vagyis ezekben az ügyekben gyakorolni kell az autonóm ügykezelést. Ha erre képtelenek vagyunk, nem is érdemlünk nagyobb autonómiát. Nem érdektelenül próbálják a világág egyik legrészrehajlóbb igazságszolgáltatását bevonni, úgymond, függőben maradt pénzügyeink rendezésébe. Máris fogadásokat köthetünk arra, hogy alapfokon 80 százalékos adókulcsot szabnának ki minden olyan pénzösszegre, amelyhez romániai magyar állampolgár bármilyen úton hozzájutott, ezt a fellebbviteli fokon 95 százalékra emelnék. A pereskedési illetékre nem lenne elegendő a fennmaradó 5 százalék, ezért igényt tartanának a további külföldi adományokra. Semmilyen adakozóval szemben – legyen az távolba szakadt nagynénike, magyarországi adófizető, világmagyarsági alapítvány – nem lenne elegáns gesztus, ha pénzét veszni hagynánk a feneketlen zsákban, miniszterelnöki költségvetésben – borpárlatravalóként.
És különben is, vigyáznunk kell arra a kevésre, amihez hozzájutunk. Maradjon köztünk. Más forrásra egyelőre nem számíthatunk. A román költségvetésbe magyar nemzetiségű állampolgároktól befolyt adóösszegek egy részének visszajuttatásáról a hatalom hallani sem akar. Azzal nem rendelkezhetünk, semmi közünk ahhoz, hogy mennyit juttatnak belőle – például – a magyarországi románoknak, és arra sem lehet rálátásunk, hogy milyen módon számolnak el azokkal a pénzekkel. De egy dologban biztosak lehetünk: a román adófizetők pénzéből még hibakapások idején sem gyarapítják a magyar kincstárt.
A nagy kárörvendezésbe kárüröm is vegyül, mint arra fény derül egyes kormánypárti és ellenzékieskedő sajtótermékekből. Az alkalmat megragadva hangoskodnak, hogy lám, nemcsak a román közéletet fertőzi a korrupció, hanem vírusa ellen a romániai magyarság sem élvez védettséget; követelik, sürgetik a „tolvajok, sikkasztók, csirkefogók” példás kipellengérezését, erkölcsi kicsinálását vagy legalább fővételét. Mintha elsőrendű érdekük és leghőbb vágyuk lenne az RMDSZ és az erdélyi magyarság tisztulása. De kétségbeesnek annak a lehetőségétől, hogy az állítólag elszámolatlan alapítványi pénzek ügyét RMDSZ berkeken belül, a román törvények megkerülésével intézik el.
Ha a romániai magyarság illetékeseinek eddig nem jutott volna eszébe ez a lehetőség, az ellenfél rosszindulatából fakadó ötletet feltétlenül hasznosítani kell. Vagyis ezekben az ügyekben gyakorolni kell az autonóm ügykezelést. Ha erre képtelenek vagyunk, nem is érdemlünk nagyobb autonómiát. Nem érdektelenül próbálják a világág egyik legrészrehajlóbb igazságszolgáltatását bevonni, úgymond, függőben maradt pénzügyeink rendezésébe. Máris fogadásokat köthetünk arra, hogy alapfokon 80 százalékos adókulcsot szabnának ki minden olyan pénzösszegre, amelyhez romániai magyar állampolgár bármilyen úton hozzájutott, ezt a fellebbviteli fokon 95 százalékra emelnék. A pereskedési illetékre nem lenne elegendő a fennmaradó 5 százalék, ezért igényt tartanának a további külföldi adományokra. Semmilyen adakozóval szemben – legyen az távolba szakadt nagynénike, magyarországi adófizető, világmagyarsági alapítvány – nem lenne elegáns gesztus, ha pénzét veszni hagynánk a feneketlen zsákban, miniszterelnöki költségvetésben – borpárlatravalóként.
És különben is, vigyáznunk kell arra a kevésre, amihez hozzájutunk. Maradjon köztünk. Más forrásra egyelőre nem számíthatunk. A román költségvetésbe magyar nemzetiségű állampolgároktól befolyt adóösszegek egy részének visszajuttatásáról a hatalom hallani sem akar. Azzal nem rendelkezhetünk, semmi közünk ahhoz, hogy mennyit juttatnak belőle – például – a magyarországi románoknak, és arra sem lehet rálátásunk, hogy milyen módon számolnak el azokkal a pénzekkel. De egy dologban biztosak lehetünk: a román adófizetők pénzéből még hibakapások idején sem gyarapítják a magyar kincstárt.