Egy szállóige alkonya
Szabadság, 1998. május 11., X. évfolyam, 104. szám
Kis emberek nagy mondásai között tartja számon a történelem a következő szállóigét: akinek egy hazája van, az hazafi, akinek több, az kozmopolita, akinek kettő, az hazaáruló.
Az ilyen logikának valamikor volt értéke. Valóban, nehezen mondhatta volna Napóleon alattvalója, hogy ő Angliát is hazájának tekinti, hiszen abban az időben ezeknek az országoknak a polgárai éppen egymás belét ontották ki a kor divatjának megfelelő hosszú szuronyokkal. Később, a szocialista nemzeti bezárkózás idején még fizettek is a dísztáviratok szónoki fodorbugyraiba pompásan illeszkedő szállóigére. Roppant tetszett Ceauşescu népes családjának. Népének nem igazán. Aki csak tehette, a kozmopolita bélyeget vállalta a sokoldalú nyomor helyett (hogy aztán az úgymond hazaáruláshoz folyamodva két haza polgáraként idehaza visszaszerezze szökésekor vagy törvényes kivándorlásakor elkobzott házát, lakását, más vagyontárgyát).
De mára gyökeresen megváltozott a helyzet, és a két hazával rendelkezők elítélése méltatlanul sért bizonyos rétegeket, sőt nemzeteket. Például a románságot, amelynek nemzetközileg elismert két hazája van. Igaz, különleges történelmi okokból és sokak reménye szerint csak átmenetileg állt elő ez a helyzet, de a körülmények a lényegen nem változtatnak. Márpedig egész nemzetet hazaárulónak bélyegezni olyan képtelenség, amilyenre csak Hitler volt képes, amikor hirtelen a németnél különb nemzetre kezdett vágyakozni.
Továbbmenve: ha valakinek nem lehet két hazája a főbenjáró bűnbeesés nélkül, akkor két nemzete sem lehet anélkül, hogy nemzetárulóvá válna. Így a szállóige szörnyű kétségekbe kergetheti a tiszteletre méltó és önérzetes vegyesházastársakat, akik gyermekeiket mindkét nemzet nyelvének és kultúrájának elsajátítására ösztönzik. Mondják azt csemetéiknek, hogy utolsó gazemberek, ha nem felejtik el azonnal vagy az apjuk, vagy az anyjuk nyelvét, hogy ezáltal váljanak jó nemzetfiúkká? Vagyis olyanokká, amilyenek a vegyes házasságokban nevelkedő utódok zöme?
Persze ezek érzelmi ellenérvek, amelyek napjaink sértegetésektől hemzsegő közéletében nem sokat nyomnak a latban. A duplahazások elítélése azonban ütközik a kor európai divatjával. Ma nem lehet jó keletnémet az, aki nem tudja elképzelni hazájának Franciaországot. Az ősellenségek megbékélési modelljébe annak is be kell illeszkednie, aki nemrég azt tanulta az iskolában, hogy hazaáruló, ha a dolgozók első német államának polgáraként Nyugat-Németországot is hazájaként tiszteli.
(Ennél a példánál muszáj kitérőt tenni, jelezve, hogy vannak okosabb nemzetek is a világon. A megosztottság legsötétebb korszakában a két német állam az országhatárt bizonyos szempontokból belső, közigazgatási zónahatárként kezelte, és vámmentességet biztosított egymásnak. No nem az egészségromboló cigaretta, alkohol és kábítószer, hanem termelőeszközök forgalmazásához. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Németország keleti része nem züllött le a keleti tömb átlagára.)
Aki a kor társadalomszervezési divatjával szembeszegül, az anyagilag is ráfizet. A munkaerő és a tőke szabad vándorlását nem hobbiból találták ki, hanem a globális termelékenység fokozására. Aki az Egyesült Európában az egyhazás bezárkózást választja, szegény marad vagy elszegényedik.
Ezek egyébként olyan nyilvánvaló dolgok, hogy felsorolásuk eszünkbe sem jutott volna, ha a kettős állampolgárság dilettáns, indulatos ellenvetései között el nem hangzott volna olyasmi is, hogy az erdélyi magyarságnak csak egy hazája van, és az Románia. Ez jól csengett a Más Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának szónoki emelvényén, de hol van már ez a „nem kormányszintű” intézmény? (Csak el ne kiabáljuk.)
Az ilyen logikának valamikor volt értéke. Valóban, nehezen mondhatta volna Napóleon alattvalója, hogy ő Angliát is hazájának tekinti, hiszen abban az időben ezeknek az országoknak a polgárai éppen egymás belét ontották ki a kor divatjának megfelelő hosszú szuronyokkal. Később, a szocialista nemzeti bezárkózás idején még fizettek is a dísztáviratok szónoki fodorbugyraiba pompásan illeszkedő szállóigére. Roppant tetszett Ceauşescu népes családjának. Népének nem igazán. Aki csak tehette, a kozmopolita bélyeget vállalta a sokoldalú nyomor helyett (hogy aztán az úgymond hazaáruláshoz folyamodva két haza polgáraként idehaza visszaszerezze szökésekor vagy törvényes kivándorlásakor elkobzott házát, lakását, más vagyontárgyát).
De mára gyökeresen megváltozott a helyzet, és a két hazával rendelkezők elítélése méltatlanul sért bizonyos rétegeket, sőt nemzeteket. Például a románságot, amelynek nemzetközileg elismert két hazája van. Igaz, különleges történelmi okokból és sokak reménye szerint csak átmenetileg állt elő ez a helyzet, de a körülmények a lényegen nem változtatnak. Márpedig egész nemzetet hazaárulónak bélyegezni olyan képtelenség, amilyenre csak Hitler volt képes, amikor hirtelen a németnél különb nemzetre kezdett vágyakozni.
Továbbmenve: ha valakinek nem lehet két hazája a főbenjáró bűnbeesés nélkül, akkor két nemzete sem lehet anélkül, hogy nemzetárulóvá válna. Így a szállóige szörnyű kétségekbe kergetheti a tiszteletre méltó és önérzetes vegyesházastársakat, akik gyermekeiket mindkét nemzet nyelvének és kultúrájának elsajátítására ösztönzik. Mondják azt csemetéiknek, hogy utolsó gazemberek, ha nem felejtik el azonnal vagy az apjuk, vagy az anyjuk nyelvét, hogy ezáltal váljanak jó nemzetfiúkká? Vagyis olyanokká, amilyenek a vegyes házasságokban nevelkedő utódok zöme?
Persze ezek érzelmi ellenérvek, amelyek napjaink sértegetésektől hemzsegő közéletében nem sokat nyomnak a latban. A duplahazások elítélése azonban ütközik a kor európai divatjával. Ma nem lehet jó keletnémet az, aki nem tudja elképzelni hazájának Franciaországot. Az ősellenségek megbékélési modelljébe annak is be kell illeszkednie, aki nemrég azt tanulta az iskolában, hogy hazaáruló, ha a dolgozók első német államának polgáraként Nyugat-Németországot is hazájaként tiszteli.
(Ennél a példánál muszáj kitérőt tenni, jelezve, hogy vannak okosabb nemzetek is a világon. A megosztottság legsötétebb korszakában a két német állam az országhatárt bizonyos szempontokból belső, közigazgatási zónahatárként kezelte, és vámmentességet biztosított egymásnak. No nem az egészségromboló cigaretta, alkohol és kábítószer, hanem termelőeszközök forgalmazásához. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Németország keleti része nem züllött le a keleti tömb átlagára.)
Aki a kor társadalomszervezési divatjával szembeszegül, az anyagilag is ráfizet. A munkaerő és a tőke szabad vándorlását nem hobbiból találták ki, hanem a globális termelékenység fokozására. Aki az Egyesült Európában az egyhazás bezárkózást választja, szegény marad vagy elszegényedik.
Ezek egyébként olyan nyilvánvaló dolgok, hogy felsorolásuk eszünkbe sem jutott volna, ha a kettős állampolgárság dilettáns, indulatos ellenvetései között el nem hangzott volna olyasmi is, hogy az erdélyi magyarságnak csak egy hazája van, és az Románia. Ez jól csengett a Más Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának szónoki emelvényén, de hol van már ez a „nem kormányszintű” intézmény? (Csak el ne kiabáljuk.)