Alkupozíció
Szabadság, 1998. május 5., X. évfolyam, 99. szám
Volt egyszer, a kétnyelvű táblaháború kezdetekor, egy gyergyószentmiklósi állomásfőnök, aki a monda szerint üllő és kalapács közé került. Felettes szervei ráparancsoltak, hogy azonnal távolítsa el a vasútállomás közeléből a magyar nyelvű városjelző táblát, de a parancs teljesítését elhárította, hogy fél városkája népének haragjától. Amikor pedig a város lakossága kifogásolta, hogy miért helyezte a vasúti pályatesttől kissé távolabb a táblát, akkor a felettes szerv szigorára hivatkozott. Így aztán a kecske és a káposzta megmaradási elve, valamint az állomásfőnök köz- és főnöktisztelete sem csorbult.
A mese tanulsága: városkája népének kiállása nélkül az állomásfőnök tétovázás nélkül eltávolította volna a táblát, mire meghasonlás és önszembeköpés következik. Ezért szép a mese. Mert a mesehősök ügyesen elkerülik a tragédiát.
Ellenben a valóság számos olyan példát szolgáltat, amikor az állomásfőnök csendre inti a városka lakosságát. Valahogy ilyenképpen: ne lázongjatok, ne követelőzzetek, ne álljatok elő nekem túlzottan szélsőséges és radikális igényekkel éppen most, amikor központi inspekció van a nyakamon. Ezután menetrend- és értelemszerűen bekövetkezik az állomásfőnök holtvágányra állítása, és a központi felügyelők elégedetten dörzsölik kezüket.
Számtalanszor bebizonyosodott, hogy képviselőink önmaguk ellen (is) cselekednek, ha csitítgatják a népet, és mégis, az RMDSZ egész történetét átszövi az a különös elvárás, hogy most, éppen most, a mindenkori kényes pillanatban lehetőleg pisszenés se legyen. Még a határokon túlra is átpisszegtek egyesek, egészen a kezdetben, amikor túlérzékeny füleket féltettek Barki Éva szavaitól, amelyek egyébként Nyugat-Európában a mérsékeltség skálájára illenek. Újabban pedig egyenesen kérkedünk azzal, hogy a kormányban nehezen elfogadtató elvárások megszólaltatói olyan elhanyagolható kisebbségbe kerülnek az RMDSZ fórumain, hogy akár ki is lehet adni az útjukat.
Ebben a tekintetben sem tanulunk a többségi nemzettől. Az bezzeg átmenetileg, kényes világtörténeti meg euroatlanti csatlakozási pillanatokban sem fogja be azok száját, akik nemzetközi szalonokban letiltott kifejezésekkel fejezik ki legmélyebb érzéseiket. Emlékeztetnénk arra a jelszóra, amely 1990 márciusában született, illetve újjászületett: „Mi vagyunk a nép, ti pedig a szemét”, meg „Vissza Ázsiába”. Ion Iliescu vagy Petre Roman el-ment-e akkor Marosvásárhelyre pisszegni? Vagy legalább üzenetet küldött-e, hogy most ne tessenek ilyesmit követelni? Erről nincsenek feljegyzések, ellenben állami tulajdonban lévő autóbuszok rendszámát rögzítette a történelem, amelyek részt vettek az enyhén szólva különlegesen eltúlzott többségi követelések teljesítését célzó pogromkísérletben.
Napjaink demokratikusabb színezetű gyakorlatából sem tűnt el a harsány hangok megtűrése, sőt álcázott védelme. Különben minek vélnénk Pruteanu, az állítólag kirúgott párttag gyakori részvételét a parasztpárti vezetőség megbeszélésein?
Tetszik, nem tetszik, el kell ismerni, hogy a mindenkori román hatalom eljárása érthető. Nem nyesegeti a vadhajtásokat, hogy ezzel is szilárdítsa alkupozícióját, mondván, hogy jobb, ha vele bocsátkoznak tárgyalásokba, így csak az autonómiáról, a Bolyai-egyetemről és még néhány apróságról kellene lemondanunk (a kettős állampolgárságról nem, arról lemondunk magunktól), viszont nem kellene visszamennünk Ázsiába. Nyugat felé is jól fog egy Pruteanu, egy C. V. Tudor, egy Funar vagy Funar-pótlék és a mögöttük felsorakozó néptömeg. Azt mondhatja a mindenkori hatóság, hogy lám, meg van kötve a keze, ilyen tömegközegben még az is szép tőle, ha részben (inkább látszólag) teljesíti nemzetközi kötelezettségeit. Ennek a spanyolfalnak a használatához persze az is szükséges, hogy a Nyugat tegye magát butának, mintha nem tudná, hogy a népnevelés eredményéért a mindenkori hatalom a felelős. Sovinisztának született nép ugyanis nincs, csak sovinisztának nevelt nép van.
El sem tudjuk képzelni, mivel érvelnének az RMDSZ csúcsvezetői egy kormánykoalíciós egyeztető tárgyaláson, ha kívánságuk teljesülne, és beállna a tökéletes igénycsend. Most például mindenki lélekszakadva várakozna a tanügyi kormányhatározat parlamenti vitájára, és egy mukkot sem szólna az önálló egyetemről. A koalíciós partnerek nagyon elcsodálkoznának: miért kavarja az RMDSZ a hangulatot éppen most, amikor választóinak körében teljes az elégedettség? Hiszen a Demokrata Párt sem okozhatott volna kormányválságot, ha a tagsága részéről nem olyan erős a tömegnyomás...
A mesebeli állomásfőnök városkája népének nevében nem nyilatkozhatunk, de amit a magunk részéről megtehetünk, azt nem mulasztjuk el. Amíg sajtószabadság van, szavunkat az állítólagos legkényesebb pillanatokban sem halkítjuk le, mondjuk a magunkét, soroljuk a romániai magyarság jogos, elvárható, normális országokban hüledezést nem kiváltó elvárásait. Ha aztán illetékeseink úgy tesznek, mintha meg sem hallanák, sőt tárgyalópartnereik fülét is bedugják, akkor magukra vessenek.
A mese tanulsága: városkája népének kiállása nélkül az állomásfőnök tétovázás nélkül eltávolította volna a táblát, mire meghasonlás és önszembeköpés következik. Ezért szép a mese. Mert a mesehősök ügyesen elkerülik a tragédiát.
Ellenben a valóság számos olyan példát szolgáltat, amikor az állomásfőnök csendre inti a városka lakosságát. Valahogy ilyenképpen: ne lázongjatok, ne követelőzzetek, ne álljatok elő nekem túlzottan szélsőséges és radikális igényekkel éppen most, amikor központi inspekció van a nyakamon. Ezután menetrend- és értelemszerűen bekövetkezik az állomásfőnök holtvágányra állítása, és a központi felügyelők elégedetten dörzsölik kezüket.
Számtalanszor bebizonyosodott, hogy képviselőink önmaguk ellen (is) cselekednek, ha csitítgatják a népet, és mégis, az RMDSZ egész történetét átszövi az a különös elvárás, hogy most, éppen most, a mindenkori kényes pillanatban lehetőleg pisszenés se legyen. Még a határokon túlra is átpisszegtek egyesek, egészen a kezdetben, amikor túlérzékeny füleket féltettek Barki Éva szavaitól, amelyek egyébként Nyugat-Európában a mérsékeltség skálájára illenek. Újabban pedig egyenesen kérkedünk azzal, hogy a kormányban nehezen elfogadtató elvárások megszólaltatói olyan elhanyagolható kisebbségbe kerülnek az RMDSZ fórumain, hogy akár ki is lehet adni az útjukat.
Ebben a tekintetben sem tanulunk a többségi nemzettől. Az bezzeg átmenetileg, kényes világtörténeti meg euroatlanti csatlakozási pillanatokban sem fogja be azok száját, akik nemzetközi szalonokban letiltott kifejezésekkel fejezik ki legmélyebb érzéseiket. Emlékeztetnénk arra a jelszóra, amely 1990 márciusában született, illetve újjászületett: „Mi vagyunk a nép, ti pedig a szemét”, meg „Vissza Ázsiába”. Ion Iliescu vagy Petre Roman el-ment-e akkor Marosvásárhelyre pisszegni? Vagy legalább üzenetet küldött-e, hogy most ne tessenek ilyesmit követelni? Erről nincsenek feljegyzések, ellenben állami tulajdonban lévő autóbuszok rendszámát rögzítette a történelem, amelyek részt vettek az enyhén szólva különlegesen eltúlzott többségi követelések teljesítését célzó pogromkísérletben.
Napjaink demokratikusabb színezetű gyakorlatából sem tűnt el a harsány hangok megtűrése, sőt álcázott védelme. Különben minek vélnénk Pruteanu, az állítólag kirúgott párttag gyakori részvételét a parasztpárti vezetőség megbeszélésein?
Tetszik, nem tetszik, el kell ismerni, hogy a mindenkori román hatalom eljárása érthető. Nem nyesegeti a vadhajtásokat, hogy ezzel is szilárdítsa alkupozícióját, mondván, hogy jobb, ha vele bocsátkoznak tárgyalásokba, így csak az autonómiáról, a Bolyai-egyetemről és még néhány apróságról kellene lemondanunk (a kettős állampolgárságról nem, arról lemondunk magunktól), viszont nem kellene visszamennünk Ázsiába. Nyugat felé is jól fog egy Pruteanu, egy C. V. Tudor, egy Funar vagy Funar-pótlék és a mögöttük felsorakozó néptömeg. Azt mondhatja a mindenkori hatóság, hogy lám, meg van kötve a keze, ilyen tömegközegben még az is szép tőle, ha részben (inkább látszólag) teljesíti nemzetközi kötelezettségeit. Ennek a spanyolfalnak a használatához persze az is szükséges, hogy a Nyugat tegye magát butának, mintha nem tudná, hogy a népnevelés eredményéért a mindenkori hatalom a felelős. Sovinisztának született nép ugyanis nincs, csak sovinisztának nevelt nép van.
El sem tudjuk képzelni, mivel érvelnének az RMDSZ csúcsvezetői egy kormánykoalíciós egyeztető tárgyaláson, ha kívánságuk teljesülne, és beállna a tökéletes igénycsend. Most például mindenki lélekszakadva várakozna a tanügyi kormányhatározat parlamenti vitájára, és egy mukkot sem szólna az önálló egyetemről. A koalíciós partnerek nagyon elcsodálkoznának: miért kavarja az RMDSZ a hangulatot éppen most, amikor választóinak körében teljes az elégedettség? Hiszen a Demokrata Párt sem okozhatott volna kormányválságot, ha a tagsága részéről nem olyan erős a tömegnyomás...
A mesebeli állomásfőnök városkája népének nevében nem nyilatkozhatunk, de amit a magunk részéről megtehetünk, azt nem mulasztjuk el. Amíg sajtószabadság van, szavunkat az állítólagos legkényesebb pillanatokban sem halkítjuk le, mondjuk a magunkét, soroljuk a romániai magyarság jogos, elvárható, normális országokban hüledezést nem kiváltó elvárásait. Ha aztán illetékeseink úgy tesznek, mintha meg sem hallanák, sőt tárgyalópartnereik fülét is bedugják, akkor magukra vessenek.