Államtitkári tervmutatószám
Szabadság, 1998. április 24., X. évfolyam, 91. szám
Tíz államtitkárral karcsúsították a Vasile-kormányt, de az RMDSZ mindent megtesz, hogy ugyanannyi államtitkára maradjon, amennyi a Ciorbea-kormányban volt. Szövetségünk hűséges választópolgáraiként szurkolunk sikeréhez. Kell, nagyon kell már egy kis sikerélmény.
Igaz, hogy az utóbbi másfél évben csak a székekhez fűződik némi elégtétel, olyan, hogy na, bejutottunk, na, megfogóztunk, na, még nem billentettek ki, na stb. Kezd egy kissé monokultúrás jelleget ölteni a sikertermelés. Mind csak kávéval és más ajzószerrel traktálnak, gabona vagy más komoly táplálék még annyi sem terem, mint az ellenzéki korszakban.
Nem éleznénk ennyire a kérdést, ha nem látnánk a sokkal jobb ügyekhez méltó tolakodást, ami az államtitkárságok újraelosztása körül elkezdődött. A parasztpárti elnök ugyan úriemberhez méltóan kijelentette, hogy az RMDSZ-t megilleti a több államtitkári szék, mert kevesebb minisztere van, de ki tudja, mit szólnak a kevésbé úri parasztpártiak. Pruteanu felbukkanása óta biztosan tudjuk, hogy vannak ilyenek. A Demokrata Párt pedig máris nyíltan kimondta, hogy az alkudozások holtpontra jutottak. Alexandru Sassu, aki a három hónapos politikai válság alatt is nagyokat fintorgott a Ciorbea-kormány kínlódásaira, már jelezte, hogy pártjának nem smakkol az algoritmus. Hát kell ez? Vállalni kell a cigánykodást? (A romák elnézését kérjük, most nem róluk van szó. Ők nem képesek úgy cigánykodni, ahogy a politikusok szoktak.)
Továbbá felmerül a kérdés: melyik kongresszuson vagy más döntéshozó fórumon született határozat az államtitkárok számára vonatkozóan? És mi történne, ha ez a tervelőirányzat nem teljesülne maradéktalanul? Újabb kongresszust vagy más döntéshozó fórumot kellene összehívni a vonatkozó tervmutató korrekciójára, vagy különleges, operatív pótterv elfogadására, hogy a lemaradást határidő előtt felszámoljuk? És melyik más kongresszusi határozat teljesítésébe fektettek ennyi energiát? A példálózást természetesen nem merjük az autonómiával kezdeni. A csúcsvezetőségnek kezd szelektív hallása lenni, ezt a szót újabban elereszti a füle mellett. De vannak ilyen kisebb előirányzatok is, mint amilyen a Bolyai egyetem újralétesítése. Ennek érdekében kidolgoztak-e algoritmust a képviselői mandátumok számának arányában, éjszakáztak-e annyit, mint az első kormányalakításkor, annak renoválásakor, meg a mostani tárcaújra-elosztáskor?
Ezekre a kétségekre, persze, az lehet a válasz, hogy a kormányzati szerepvállalás nem is kaphatott helyet a kongresszusi célok között, mert nem volt előrelátható, és különben is csak eszköz, nem cél. Milyen szép lenne, ha valóban eszköz lenne! Ha nem bizonyítaná az ellenkezőjét a megtorpedózott tanügyi és helyhatósági kormányhatározat és a kisebbségvédelmi kormányhivatalban elsülyesztett gesztuslista néhány elkobzott közösségi ingatlanról. Egyelőre a gyakorlat azt bizonyítja, hogy amennyit a kormányzat nagyobbik része meg-adott a kisebbségeknek, köztük a magyar kisebbségnek, azt ugyanígy, vagyis látszólag, akkor is megadta volna, ha az RMDSZ nem lenne a kormányban. Sőt, talán többet tenne a nemzetközi vállalások teljesítéséért, mert a hazai és a nemzetközi szervezetek élesebben figyelnének egy olyan közösség helyzetére, amely nem védheti érdekeit a kormányban. (Így a rabok, a homoszexuálisok és az Adevărul nagy bánatára a romák kerültek a megfigyelés homlokterébe.)
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kormányzati szerepvállalás általában, bármilyen körülmények között haszontalan, eredménytelen volna. Csak másként kellene vállalni azt a szerepet. A minőség dolgában pedig a mennyiség nem mindig döntő jelentőségű. Nem az a lényeges, hogy hányan vannak a kormányban, hanem hogy kik, és mit dolgoznak.
Igaz, hogy az utóbbi másfél évben csak a székekhez fűződik némi elégtétel, olyan, hogy na, bejutottunk, na, megfogóztunk, na, még nem billentettek ki, na stb. Kezd egy kissé monokultúrás jelleget ölteni a sikertermelés. Mind csak kávéval és más ajzószerrel traktálnak, gabona vagy más komoly táplálék még annyi sem terem, mint az ellenzéki korszakban.
Nem éleznénk ennyire a kérdést, ha nem látnánk a sokkal jobb ügyekhez méltó tolakodást, ami az államtitkárságok újraelosztása körül elkezdődött. A parasztpárti elnök ugyan úriemberhez méltóan kijelentette, hogy az RMDSZ-t megilleti a több államtitkári szék, mert kevesebb minisztere van, de ki tudja, mit szólnak a kevésbé úri parasztpártiak. Pruteanu felbukkanása óta biztosan tudjuk, hogy vannak ilyenek. A Demokrata Párt pedig máris nyíltan kimondta, hogy az alkudozások holtpontra jutottak. Alexandru Sassu, aki a három hónapos politikai válság alatt is nagyokat fintorgott a Ciorbea-kormány kínlódásaira, már jelezte, hogy pártjának nem smakkol az algoritmus. Hát kell ez? Vállalni kell a cigánykodást? (A romák elnézését kérjük, most nem róluk van szó. Ők nem képesek úgy cigánykodni, ahogy a politikusok szoktak.)
Továbbá felmerül a kérdés: melyik kongresszuson vagy más döntéshozó fórumon született határozat az államtitkárok számára vonatkozóan? És mi történne, ha ez a tervelőirányzat nem teljesülne maradéktalanul? Újabb kongresszust vagy más döntéshozó fórumot kellene összehívni a vonatkozó tervmutató korrekciójára, vagy különleges, operatív pótterv elfogadására, hogy a lemaradást határidő előtt felszámoljuk? És melyik más kongresszusi határozat teljesítésébe fektettek ennyi energiát? A példálózást természetesen nem merjük az autonómiával kezdeni. A csúcsvezetőségnek kezd szelektív hallása lenni, ezt a szót újabban elereszti a füle mellett. De vannak ilyen kisebb előirányzatok is, mint amilyen a Bolyai egyetem újralétesítése. Ennek érdekében kidolgoztak-e algoritmust a képviselői mandátumok számának arányában, éjszakáztak-e annyit, mint az első kormányalakításkor, annak renoválásakor, meg a mostani tárcaújra-elosztáskor?
Ezekre a kétségekre, persze, az lehet a válasz, hogy a kormányzati szerepvállalás nem is kaphatott helyet a kongresszusi célok között, mert nem volt előrelátható, és különben is csak eszköz, nem cél. Milyen szép lenne, ha valóban eszköz lenne! Ha nem bizonyítaná az ellenkezőjét a megtorpedózott tanügyi és helyhatósági kormányhatározat és a kisebbségvédelmi kormányhivatalban elsülyesztett gesztuslista néhány elkobzott közösségi ingatlanról. Egyelőre a gyakorlat azt bizonyítja, hogy amennyit a kormányzat nagyobbik része meg-adott a kisebbségeknek, köztük a magyar kisebbségnek, azt ugyanígy, vagyis látszólag, akkor is megadta volna, ha az RMDSZ nem lenne a kormányban. Sőt, talán többet tenne a nemzetközi vállalások teljesítéséért, mert a hazai és a nemzetközi szervezetek élesebben figyelnének egy olyan közösség helyzetére, amely nem védheti érdekeit a kormányban. (Így a rabok, a homoszexuálisok és az Adevărul nagy bánatára a romák kerültek a megfigyelés homlokterébe.)
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kormányzati szerepvállalás általában, bármilyen körülmények között haszontalan, eredménytelen volna. Csak másként kellene vállalni azt a szerepet. A minőség dolgában pedig a mennyiség nem mindig döntő jelentőségű. Nem az a lényeges, hogy hányan vannak a kormányban, hanem hogy kik, és mit dolgoznak.