Kérvényhalom a polgármesteri hivatalokban
Szabadság, 1998. április 7., X. évfolyam, 80. szám
Következik a rendszerezés
Lejárt a kérvénybenyújtási idő, következne a föld- és erdőkimérés. De hol állunk még attól!?
Alkalmunk adódott elkísérni egyik felügyelői körútján Budai Bélát, a megyefőnök ellenőrző testületének tagját, és betekinthettünk a szövődményekbe, amelyek hosszas aktatologatást, civakodást, nem ritkán pereskedést idéznek majd elő.
A községben, ahol az ellenőr szúrópróbázta az elfogadott kérvényeket, azzal kezdte a polgármester, hogy sokkal több földet igényelnek vissza az emberek, mint amekkora a határ. Na, akkor lássuk az irattartókat. Irattartókat? Ja, azok nincsenek, egy tömbbe fűzték a kérvényeket. Pedig a külön dossziékat nem luxusból emlegették a felkészítőn. Tisztázódik, hogy most milyen egyszerű volna, ha kétféle irattartókba gyűjtik a kérvényeket: az egyik féle dossziéba az élő tulajdonosok kérvénye került volna, a másik félébe az örökösök igénylése. Az utóbbiba kellett volna tenni minden olyan kérvényt, amely ugyanazon földterületen osztozik. A megzavart tulajdonviszonyokban ugyanis nagy az örökösödési zürzavar. A vagyonukból kiforgatott emberek nem hagyakoztak, úgy hunyták le a szemüket, hogy nem is remélték, utódjaik valaha visszakapják a téesztől vagy az állami gazdaságtól a földet vagy az erdőt. A törvény szerint minden utód jogosult legtöbb 50 hektár termőföldre, illetve 30 hektár erdőre, ám a leszármazottak összesen nem kérhetnek többet, mint amennyit elhunyt ősük annak idején birtokolt.
Most hatalmas munka következik, amíg az örökösök kérvényeit egymás mellé helyezik, az igényelt földeket összeadják és összevetik a néhai tulajdonos vagyoni kimutatásával, hogy kiderüljön, kik akarnak takarójuknál hosszabbat nyújtózni.
Tovább bonyolítja a helyzetet néhány érvénytelen elismervény. A háború utáni zavaros időkben kocsmai megállapodással is cserélt gazdát termőföld, az ilyen adásvételi kézi bonnak nincs joghatása, de ha a visszaigénylő két tanúval igazolni tudta a valamikori tulajdonát, a kérvényt el kellett fogadni. Ám az illető földterületet annak az örököse is igényelheti, aki a telekkönyv szerinti tulajdonos maradt egészen a föld állami vagy szövetkezeti elkobzásáig. Ilyen esetekben az érvényes okirat dönti el a tulajdonjogot, viszont ha ebbe nem törődik bele a jogszerűtlen adásvételi szerződés birtokosa (akinek apja vagy nagyapja tényleg kifizethette a föld árát), kezdődhet a törvényszéki hercehurca.
Budai Béla még futólag belelapoz az irdatlan kérvénytömegbe és felfedez egy halom pontatlanságot. Például nem találnak az iktatókönyvi sorszámok a kérvények számával. Ez is jócskán megnehezíti a visszakeresést. Majd egy érdekes kérvény sorsáról érdeklődik: a polgármesteri hivatal letette-e visszaigénylését a községi erdőért? A válasz: kapkodás levegőért. De hát nem volt erdőtulajdonos a község? Miből adott fát az embereknek, ha nem abból az erdőből, amelyet 1985-ben át kellett adnia a Romsilvának? De igen, volt községi erdő, csak hát... Egyszóval megfeledkeztek róla. A polgármesteri hivatalnak az utolsó napon kellett elfogadnia saját visszaigénylési aktacsomóját.
A könyvviteli lazaságokért nem állítjuk pellengérre az illető községet, ilyesmi majdnem mindenütt előfordulhat. És ami a legszomorúbb: ebben a nagy politikai bizonytalanságban könnyen megeshet, hogy a sziszifuszi munkának nem lesz végeredménye. Elég ha egy be- és kiszámíthatatlan koalíciós partnernek hirtelen kifogásai támadnak, és a földvisszaszolgáltatás meggátolása érdekében összefog az ellenzékkel.
Lejárt a kérvénybenyújtási idő, következne a föld- és erdőkimérés. De hol állunk még attól!?
Alkalmunk adódott elkísérni egyik felügyelői körútján Budai Bélát, a megyefőnök ellenőrző testületének tagját, és betekinthettünk a szövődményekbe, amelyek hosszas aktatologatást, civakodást, nem ritkán pereskedést idéznek majd elő.
A községben, ahol az ellenőr szúrópróbázta az elfogadott kérvényeket, azzal kezdte a polgármester, hogy sokkal több földet igényelnek vissza az emberek, mint amekkora a határ. Na, akkor lássuk az irattartókat. Irattartókat? Ja, azok nincsenek, egy tömbbe fűzték a kérvényeket. Pedig a külön dossziékat nem luxusból emlegették a felkészítőn. Tisztázódik, hogy most milyen egyszerű volna, ha kétféle irattartókba gyűjtik a kérvényeket: az egyik féle dossziéba az élő tulajdonosok kérvénye került volna, a másik félébe az örökösök igénylése. Az utóbbiba kellett volna tenni minden olyan kérvényt, amely ugyanazon földterületen osztozik. A megzavart tulajdonviszonyokban ugyanis nagy az örökösödési zürzavar. A vagyonukból kiforgatott emberek nem hagyakoztak, úgy hunyták le a szemüket, hogy nem is remélték, utódjaik valaha visszakapják a téesztől vagy az állami gazdaságtól a földet vagy az erdőt. A törvény szerint minden utód jogosult legtöbb 50 hektár termőföldre, illetve 30 hektár erdőre, ám a leszármazottak összesen nem kérhetnek többet, mint amennyit elhunyt ősük annak idején birtokolt.
Most hatalmas munka következik, amíg az örökösök kérvényeit egymás mellé helyezik, az igényelt földeket összeadják és összevetik a néhai tulajdonos vagyoni kimutatásával, hogy kiderüljön, kik akarnak takarójuknál hosszabbat nyújtózni.
Tovább bonyolítja a helyzetet néhány érvénytelen elismervény. A háború utáni zavaros időkben kocsmai megállapodással is cserélt gazdát termőföld, az ilyen adásvételi kézi bonnak nincs joghatása, de ha a visszaigénylő két tanúval igazolni tudta a valamikori tulajdonát, a kérvényt el kellett fogadni. Ám az illető földterületet annak az örököse is igényelheti, aki a telekkönyv szerinti tulajdonos maradt egészen a föld állami vagy szövetkezeti elkobzásáig. Ilyen esetekben az érvényes okirat dönti el a tulajdonjogot, viszont ha ebbe nem törődik bele a jogszerűtlen adásvételi szerződés birtokosa (akinek apja vagy nagyapja tényleg kifizethette a föld árát), kezdődhet a törvényszéki hercehurca.
Budai Béla még futólag belelapoz az irdatlan kérvénytömegbe és felfedez egy halom pontatlanságot. Például nem találnak az iktatókönyvi sorszámok a kérvények számával. Ez is jócskán megnehezíti a visszakeresést. Majd egy érdekes kérvény sorsáról érdeklődik: a polgármesteri hivatal letette-e visszaigénylését a községi erdőért? A válasz: kapkodás levegőért. De hát nem volt erdőtulajdonos a község? Miből adott fát az embereknek, ha nem abból az erdőből, amelyet 1985-ben át kellett adnia a Romsilvának? De igen, volt községi erdő, csak hát... Egyszóval megfeledkeztek róla. A polgármesteri hivatalnak az utolsó napon kellett elfogadnia saját visszaigénylési aktacsomóját.
A könyvviteli lazaságokért nem állítjuk pellengérre az illető községet, ilyesmi majdnem mindenütt előfordulhat. És ami a legszomorúbb: ebben a nagy politikai bizonytalanságban könnyen megeshet, hogy a sziszifuszi munkának nem lesz végeredménye. Elég ha egy be- és kiszámíthatatlan koalíciós partnernek hirtelen kifogásai támadnak, és a földvisszaszolgáltatás meggátolása érdekében összefog az ellenzékkel.