Predesztináció


Napjaink eseményei újfent bizonyítják annak a tételnek a helyességét, hogy nagyon életképes lenne egy magyar–román monarchia vagy köztársaság. Természetesen csak abban az esetben, ha az államszövetségben a magyar fél adná a belpolitikusokat, a román komponens pedig lefedezné a diplomáciai feladatköröket.
E tétel igazságát a történelem már számtalanszor igazolta. Egy kudarcos külpolitika nyomán az ország, ugye, zsugorodik, viszont ha jó a diplomáciai tevékenység, akkor kigömbölyödik. Elég egy pillantást vetni a térképre, és akkor ezt a témát nem érdemes túlbeszélni.
Ezzel szemben óriási belpolitikai siker, ha egy körbemetélt ország nem vérzik el, sőt minden mutatószám tekintetében felülmúlja kikerekedett szomszédját, miközben az szinte folytonosan a bőség zavarával küszködik. A statisztika ezt a jelenséget még a tudományos szocializmus korrekcióival sem volt képes elkendőzni.
A kortárs események pedig mit jeleznek? Megalakult a heterogén román kormánykoalíció, és az ellentétes érdekeket képviselő pártok vezérei késedelem nélkül püfölni kezdték egymást, folytatták a gazdaság felszámolását, lejáratták önmagukat és a választási kampányban általuk támogatott államfőt. Aki a maga során némi választási tőkéért gondolkozás nélkül magával húzta az éhségsztrájkoló forradalmárok sátrába a miniszterelnököt, hogy az meginduljon az engedékenység lejtőjén. Ezzel szemben ezelőtt négy évvel Magyarországon szintén ellentétes érdekeket képviselő és homlokegyenest szembenálló ideológiát valló pártokból megalakult a kormánykoalíció, a pártvezérek három évig és kilenc hónapig csak a tükörrel négyszemközt mondogattak oda koalícióbeli vetélytársaiknak, nehogy a belső feszültség legkisebb jelét észlelje a néptömeg, kifelé a legnagyobb egyetértés jeleit tanúsították mindaddig, amíg a közelgő választási kampány szükségessé tette az elválást. A kipakolás ezután sem ilyen durva, mint idehaza, nem árulják el egymás gyengéit, nem következnek be olyan látványos leleplezések, hogy például hány nómenklatúrás villalakásra tette rá a kezét a kisebbik kormánypárt és hány hajót süllyesztett el a nagyobbik gát a Duna-kanyarban, valamint mennyire lassan beszél és gondolkozik a miniszterelnök. Nem. A látszólag heves összecsapásokban megcirógatják egymást, jelezve, hogy a továbbiakban is elképzelik az együttélést, ha úgy hozza a liberális balsors.
Romániában a koalíciózás a balosoknak sem ment simán. Ceauşescu annyira megülte az agyukat, hogy amikor kiszabadultak a fedő alól, a sok fényévnyi visszafogott energia elemi erővel tört fel. Már 1990 elején megkezdődött, hol Iliescu és Mazilu, hol Petre Roman és Iliescu között vadult el a politikai bikaviadal. A Nemzeti Megmentési Front két-három-négy szárnya között a balhé pillanatra sem szünetelt az 1991. szeptemberi bányászjárásig. Aztán megkezdődött Iliescu és Funar, a két ideális koalíciós partner tragikomikus élcelődése. De ami az utóbbi másfél évben történt, az minden elképzelést túlszárnyal. Ha Văcăroiut ilyen belső nyomásnak teszik ki, mint Victor Ciorbeát, félévnyi részleges absztinenciát sem bírt volna ki, és könnyen elképzelhető, hogy a hidegvérű Stolojan is hamarabb futamodik meg a Világbankhoz egy ilyen finomvegyes koalícióból.
Most már bizonyos: Ciorbeát megették. Előbb csak akadályozták, aztán politikai létére törtek. A fordulat abban a pillanatban következett be, amikor kipakolta a kormányból Traian Băsescut. Addig a Demokrata Párt a kormányban és a parlamentben csak a parasztpárti törekvéseket igyekezett megtorpedózni (most ne firtassuk az érdekeit), ellenben ahogy alkalmazni merészelte a „legsikeresebb” DP-s miniszteren a kormány belső rendszabályát, azonnal megindult ellene a hajtóvadászat. A bosszúállás a közönséges ember fegyvere... Óvakodni kellene olyanoktól, akik három hajszálukat választékosan szétteregetik tar koponyájukon, de ez már késő bánat. Most itt állunk miatta a legnagyobb politikai válság közepében, amelynek egyik sajátossága, hogy azok fizetnek rá a legnagyobb mértékben, akik a legkevésbé vétkesek: az egyszerű polgárok. És természetesen az erdélyi magyar kisebbség. Amelynek képviselői hiába tagjai a kormánynak, jogainkat csak annyira tudják védelmezni, mint 1990 márciusában. Akkor is voltak RMDSZ-es kormánytagok, méghozzá közvetlenül Iliescu mellett, de pogromkísérletet sem tudtak kivédeni, mert ugye, túl nagy volt a zűrzavar. Mint napjainkban.
És akkor hogyan alakul majd az ország külföldi megítélése? Vagyis a sikerdiplomácia jövője? Nem kell izgulni. A nemzetközi tudat roppant gyorsan felejt. Még Nagy-Britannia királyi háza is mindent elfelejtett Ceauşescunak, amikor az méltóztatott kifejezni óhaját, hogy kipróbálná London 1-es rendszámú hintóját. Majd jön egy kedvező pillanat, és Románia újra ott lesz az élmezőnyben. És arra is mérget vehetünk, hogy Magyarország hamarosan kifizeti az egész Dunát Szlovákiának. Csak hinni kell a predesztinációban.