Vigyorgó politikusok
Szabadság, 1998. február 26., X. évfolyam, 46. szám
Válságunk válságosra fordultával egyidejűleg felerősödtek azok a megfigyelői hangok, hogy a politikusok ne vigyorogjanak.
Na ne! Ilyen túlzott elvárásokat senkinek sincs joga leszögezni. Egyetlen önkielégült politikustól sem lehet elvárni, hogy füléig érő száját visszahúzza a jóérzés határai közé. Nem engedi a görcs. Iliescu hét évig egyfolytában vigyorgott, pedig igazán nem volt rá semmi oka. Karikatúrákon másként nem is szerepelt, és mégsem próbált leszokni széles grimaszáról. Bezzeg 1996 novemberében egyből megkomolyodott. Arckifejezése most azt láttatja, hogy mélységesen átérzi a nép nyomorát. Amíg közvetlenül is felelős volt érte, csak a maga dicsőségét érezte át.
Petre Roman több mint nyolc éve megszakítás nélkül jókedvű. Akkor sem volt kétségbe esve, amikor a bányászok elől menekült. Tudta, hogy megfuttatását egyszer majd illegalista múltként fogja elismertetni. Pedig kormányzási eredményei pillanatig sem jogosították fel az önteltségre. Iliescuval együtt tervelte ki a szociális részeknek nevezett Ceauşescu-féle szolidaritási adó visszafizetését 1990 elején, amellyel az emberek megrohanták az üres piacot. Majd elnézte a szabad szombat általánosítását, a lehetőségét is kiiktatva annak, hogy a piacot legalább részlegesen hazai termékek töltsék fel. Ezzel alapozták meg az úgynevezett átmeneti korszak gazdasági válságát, amely időben és méreteiben jóval túltesz az 1928–1933-as válságon. (Mielőtt vitára gerjedne valaki, megjegyezzük, hogy a ráfizetéses vállalatok szabadszombatoztatása helyes lett volna, azzal a feltétellel, hogy a dolgozók szombaton is csináljanak valamit. Sepregessenek a gyárudvaron, a gépekről és felszerelésekről letöröljék a port stb. Hogy ne kapjanak rá az állandó táblézásra és az éjszakai politizálásra a Tuca-félékkel. A közfogyasztási cikkek termelésében azonban nemcsak kár, hanem bűn volt bevezetni a háromnapos munkahetet, elérve a tetrabugyi importjának jelentős túlszárnyalását.)
A hosszútávvigyorgókon kívül másokkal nem foglalkozunk név szerint, hogy ne emeljük ki akaratlanul is azokat, akik nem hajlamosak a öntelítettség fintorokkal való megjelenítésére. Tényleg, vannak mértéktartó arckifejezést öltő politikusok is a kormányban és a koalíciós parlamenti „többségben”. De, sajnos, ők is hibásak azért, hogy a nyomorgó nép, valamint az egyre szorongatottabb helyzetben lévő kisebbség saját politikusait boldognak, elégedettnek látja. Ha tényleg komolyak a komorképű politikusok, intézkednének, hogy kollégáik ne érezzék olyan jól magukat. Például kitalálnának olyasmit, hogy a szolidaritási adók fizetését a kormánytagok kezdjék el. Ha ezzel nem fedezik a szükségletet, kapcsolódjanak be a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetői is. Ha így sem elég e pénz, akkor az egyszerű párttagok is szolidarizáljanak vezetőikkel. Így már jelentősen szélesedne a kör, hiszen az 1996-os választások után egyre többen iratkoztak át a győztes pártokba.
Ez csak egyik eszköz lenne annak eléréséhez, hogy ne tátongjon ennyire mély szakadék a politika eredményessége és a politikusok elégedettsége között. De amíg a válság mélyül és a politikusok mégis megtalálják számításaikat, addig a vigyorgásnak nem lesz vége.
Na ne! Ilyen túlzott elvárásokat senkinek sincs joga leszögezni. Egyetlen önkielégült politikustól sem lehet elvárni, hogy füléig érő száját visszahúzza a jóérzés határai közé. Nem engedi a görcs. Iliescu hét évig egyfolytában vigyorgott, pedig igazán nem volt rá semmi oka. Karikatúrákon másként nem is szerepelt, és mégsem próbált leszokni széles grimaszáról. Bezzeg 1996 novemberében egyből megkomolyodott. Arckifejezése most azt láttatja, hogy mélységesen átérzi a nép nyomorát. Amíg közvetlenül is felelős volt érte, csak a maga dicsőségét érezte át.
Petre Roman több mint nyolc éve megszakítás nélkül jókedvű. Akkor sem volt kétségbe esve, amikor a bányászok elől menekült. Tudta, hogy megfuttatását egyszer majd illegalista múltként fogja elismertetni. Pedig kormányzási eredményei pillanatig sem jogosították fel az önteltségre. Iliescuval együtt tervelte ki a szociális részeknek nevezett Ceauşescu-féle szolidaritási adó visszafizetését 1990 elején, amellyel az emberek megrohanták az üres piacot. Majd elnézte a szabad szombat általánosítását, a lehetőségét is kiiktatva annak, hogy a piacot legalább részlegesen hazai termékek töltsék fel. Ezzel alapozták meg az úgynevezett átmeneti korszak gazdasági válságát, amely időben és méreteiben jóval túltesz az 1928–1933-as válságon. (Mielőtt vitára gerjedne valaki, megjegyezzük, hogy a ráfizetéses vállalatok szabadszombatoztatása helyes lett volna, azzal a feltétellel, hogy a dolgozók szombaton is csináljanak valamit. Sepregessenek a gyárudvaron, a gépekről és felszerelésekről letöröljék a port stb. Hogy ne kapjanak rá az állandó táblézásra és az éjszakai politizálásra a Tuca-félékkel. A közfogyasztási cikkek termelésében azonban nemcsak kár, hanem bűn volt bevezetni a háromnapos munkahetet, elérve a tetrabugyi importjának jelentős túlszárnyalását.)
A hosszútávvigyorgókon kívül másokkal nem foglalkozunk név szerint, hogy ne emeljük ki akaratlanul is azokat, akik nem hajlamosak a öntelítettség fintorokkal való megjelenítésére. Tényleg, vannak mértéktartó arckifejezést öltő politikusok is a kormányban és a koalíciós parlamenti „többségben”. De, sajnos, ők is hibásak azért, hogy a nyomorgó nép, valamint az egyre szorongatottabb helyzetben lévő kisebbség saját politikusait boldognak, elégedettnek látja. Ha tényleg komolyak a komorképű politikusok, intézkednének, hogy kollégáik ne érezzék olyan jól magukat. Például kitalálnának olyasmit, hogy a szolidaritási adók fizetését a kormánytagok kezdjék el. Ha ezzel nem fedezik a szükségletet, kapcsolódjanak be a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetői is. Ha így sem elég e pénz, akkor az egyszerű párttagok is szolidarizáljanak vezetőikkel. Így már jelentősen szélesedne a kör, hiszen az 1996-os választások után egyre többen iratkoztak át a győztes pártokba.
Ez csak egyik eszköz lenne annak eléréséhez, hogy ne tátongjon ennyire mély szakadék a politika eredményessége és a politikusok elégedettsége között. De amíg a válság mélyül és a politikusok mégis megtalálják számításaikat, addig a vigyorgásnak nem lesz vége.