ÁFA-variációk
Szabadság, 1998. február 23., X. évfolyam, 43. szám
Pártunk és kormányunk kezd belelendülni a társadalomvezetésbe. Sztrájkolnak az egészségügyiek, és nincs miből teljesíteni követeléseiket? Az egyre szakértőbb kormány nem esik pánikba, kitalálja az általános betegadót (ÁBA), amiből majd jobban meg lehet fizetni az egészségügyi alkalmazottakat. Ha megmaradnak. Vagyis, ha a lakosság meg nem lincseli őket.
Sőt, vérszemet kapva az egészségügyi „matrica” sikerétől, a kormány kilátásba helyezte az általános lefogyasztási adó (ÁLFA) bevezetését, szolidaritási hozzájárulás néven. Az így létrehozandó keretből támogatják majd a reform alkalmazása során átszervezendő gyáregységek munkanélkülivé váló seregének túlélését. Amennyiben túlélik a munkaviszonyban maradottak haragját. (Ha nem, akkor ezt a pénzalapot is a szenátus műszaki-anyagi alapjának fejlesztésére fordíthatják.)
A szesz- és dohányfogyasztók megrövidítését célzó intézkedéseket is elismeréssel fogadjuk. Ez igen, ez a szakértelem jele: aki saját egészségét károsítja, és ezzel többletmunkára kényszeríti az egészségügyet, az fizessen. Ennek az eredménye az lehet, hogy az alkoholisták és nikotinisták vagy leszoknak egyre költségesebb élvezeteikről, vagy fellázadnak, és szakszervezetük sajátos eszközeivel díjmentes kezelésükre igyekeznek rábírni az egészségügyet.
Így kellett volna kezdeni 1996 novemberében. Például amikor a forradalmár szervezetek előjogaikért küzdöttek, az államelnök és a miniszterelnök nem tett volna munkalátogatásokat az éhségsátrakban, hanem kiveti az általános forradalmárszolidaritási adót (ÁFSZA). Ebből fizetnék többek között a parcella- és más földterület-ajándékozás kárvallottjait, valamint az azokra emelt villácskák létezési díjszabását, hogy a kincstár se járjon rosszul a kiváltságosok adómentességével. A bukarestiek amúgy sem nézték jó szemmel azok követelőzéseit, akik a százezres forradalmi tömeg ismeretlenségéből véletlenül vagy tolakodva kiemelkedtek, és ha követeléseik fedezésére külön kellene adózniuk, egy emberként zavarták volna el őket sátraikból.
Az már túl szép lett volna, hogy amikor az ellenzék egy neves parasztpárti szenátor vezetésével fúrni kezdte az állami magyar nyelvű egyetem újralétesítését, azt javasolva, hogy csak magánegyetemet engedélyezzenek anyanyelven, akkor a kormány bevezeti az általános Bolyai-fenntartási adót (ÁBFA). Jogosan, hiszen ha a külön egészségügyi adót nem csak az egészségügyiek, a forradalmáradót nem csak a forradalmárok fizetik, akkor a kisebbségi egyetem működtetését sem lehet csak a kisebbségre hárítani. Ezzel zsákutcába vezette volna az ötletgazdát, a fegyelmezetlen párttagot, aki elsőként rúgta fel a koalíciós megállapodást, megteremtve a precedenst a két hónapos kormányválsághoz. Bizony, mattba sodorja, vagy legalább patthelyzetbe hozza, mint most az egészségügyiek szakszervezetét, ha ennyire értette volna dolgát. Vagy ha végezni akarta volna dolgát.
Sőt, vérszemet kapva az egészségügyi „matrica” sikerétől, a kormány kilátásba helyezte az általános lefogyasztási adó (ÁLFA) bevezetését, szolidaritási hozzájárulás néven. Az így létrehozandó keretből támogatják majd a reform alkalmazása során átszervezendő gyáregységek munkanélkülivé váló seregének túlélését. Amennyiben túlélik a munkaviszonyban maradottak haragját. (Ha nem, akkor ezt a pénzalapot is a szenátus műszaki-anyagi alapjának fejlesztésére fordíthatják.)
A szesz- és dohányfogyasztók megrövidítését célzó intézkedéseket is elismeréssel fogadjuk. Ez igen, ez a szakértelem jele: aki saját egészségét károsítja, és ezzel többletmunkára kényszeríti az egészségügyet, az fizessen. Ennek az eredménye az lehet, hogy az alkoholisták és nikotinisták vagy leszoknak egyre költségesebb élvezeteikről, vagy fellázadnak, és szakszervezetük sajátos eszközeivel díjmentes kezelésükre igyekeznek rábírni az egészségügyet.
Így kellett volna kezdeni 1996 novemberében. Például amikor a forradalmár szervezetek előjogaikért küzdöttek, az államelnök és a miniszterelnök nem tett volna munkalátogatásokat az éhségsátrakban, hanem kiveti az általános forradalmárszolidaritási adót (ÁFSZA). Ebből fizetnék többek között a parcella- és más földterület-ajándékozás kárvallottjait, valamint az azokra emelt villácskák létezési díjszabását, hogy a kincstár se járjon rosszul a kiváltságosok adómentességével. A bukarestiek amúgy sem nézték jó szemmel azok követelőzéseit, akik a százezres forradalmi tömeg ismeretlenségéből véletlenül vagy tolakodva kiemelkedtek, és ha követeléseik fedezésére külön kellene adózniuk, egy emberként zavarták volna el őket sátraikból.
Az már túl szép lett volna, hogy amikor az ellenzék egy neves parasztpárti szenátor vezetésével fúrni kezdte az állami magyar nyelvű egyetem újralétesítését, azt javasolva, hogy csak magánegyetemet engedélyezzenek anyanyelven, akkor a kormány bevezeti az általános Bolyai-fenntartási adót (ÁBFA). Jogosan, hiszen ha a külön egészségügyi adót nem csak az egészségügyiek, a forradalmáradót nem csak a forradalmárok fizetik, akkor a kisebbségi egyetem működtetését sem lehet csak a kisebbségre hárítani. Ezzel zsákutcába vezette volna az ötletgazdát, a fegyelmezetlen párttagot, aki elsőként rúgta fel a koalíciós megállapodást, megteremtve a precedenst a két hónapos kormányválsághoz. Bizony, mattba sodorja, vagy legalább patthelyzetbe hozza, mint most az egészségügyiek szakszervezetét, ha ennyire értette volna dolgát. Vagy ha végezni akarta volna dolgát.