Coposu intelmei
Szabadság, 1998. február 3., X. évfolyam, 26. szám
1992 végén a Szabadságnak adott interjúban Corneliu Coposu leszögezte, hogy a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt soha semmilyen szövetséget nem köt a frontosokkal, a szocialistákkal, a vatrásokkal és a nagyromániásokkal. Akkor még nem voltak demokrata pártosok...
Roppant nagy kár, hogy a nagy öreg nem érte meg az 1996-os választásokat. Vajon a tavalyi nagy eufóriában ő is azt mondta volna, hogy a frontosok egy része megváltozott, és most már bízni lehet Iliescu egykori jobb kezében? Hihetetlen. És vajon ha mégis betéved ebbe a mostani zsákutcába, ő is azt mondaná, hogy az ellenzék bármely részéről elfogadja a parlamenti támogatást? Nagyon valószínűtlen.
A politikusok mostanában nyíltan kérkednek úgynevezett rugalmasságukkal, mondván, hogy a merevségnél – más szóval következetességnél – az elvek feladása is sokkal célravezetőbb. Coposura ennek az ellenkezője volt a jellemző. Mint Ion Iliescu elszólásaiból tudjuk, Coposunak többször felajánlották az össznépi – széles koalíciós – kormányban való részvételt, de nem kért belőle. Az nem többpártrendszer, amelyben az ellenzék lepaktál a hatalommal. Coposu kivárt. És kivárása meghozta az eredményt. 1996-ban már nem Iliescuék nyerték meg a választásokat. De az csak részeredmény volt. Valójában a választásoknak nem volt győztese. Coposu további kivárásra intett volna. A népnek, a választópolgároknak még inkább meg kell győződnie arról, hogy ha nem szakít teljesen a múlt szellemeivel, nem léphet előre. Már nem sok hiányzott ettől. Az a csődtömeg, amely a Ciorbea-kormány ölébe hullott, Văcăroiut rántotta volna a mélybe.
Mostani eszünkkel világosan látjuk: a konvenció vissza kellett volna hogy adja a kormányalakítási megbízatást, az államfő pedig kényszerhelyzetben Iliescut kérte volna fel koalíció létrehozására. Az egymásra talált baloldali fegyvertársak vezetésével jutna el az ország a szakadék mélyéig, az előrehozott választásokig, vagyis ugyanoda, ahol most állunk, csak éppen a kilábalási irány volna homlokegyenest más. Ezt az utat Coposu csillagjósok besegítése nélkül, csupán következetességével megtalálta volna.
Hol lenne a Coposu-féle kivárási képletben az RMDSZ helye? Ha a parasztpárt parlamenti többséghez jut, nincs szüksége szövetségesre. A világon talán csak egyetlen példa adódik arra, hogy egy párt szükségtelenül édesgetett magához kormányon belüli ellenzéket. Ha a parasztpárt nem haladja meg az 50 százalékot, szövetségest előbb feltétlenül a konvención belül keres. Hatalmas lenne a liberálisok, a volt politikai foglyok, más polgári szervezetek felzúdulása, ha őket kihagyja az üzletből, és külső munkatársakat alkalmaz, csupán azért, hogy megkapja Clintontól a Thank you, Sir formulába tömörített elismerést. Az RMDSZ minden bizonnyal a Coposu-távlatban is csak akkor játszana szerepet, ha szükség volna parlamenti szavazataira. Vagyis végső esetben.
Nagyon valószínű, hogy szegényebbek lennénk egy tapasztalattal. Ez azonban csak azt juttatja eszünkbe, hogy vajon mennyivel szegényebb az a koldus, akinek sohasem volt koldusbotja.
Roppant nagy kár, hogy a nagy öreg nem érte meg az 1996-os választásokat. Vajon a tavalyi nagy eufóriában ő is azt mondta volna, hogy a frontosok egy része megváltozott, és most már bízni lehet Iliescu egykori jobb kezében? Hihetetlen. És vajon ha mégis betéved ebbe a mostani zsákutcába, ő is azt mondaná, hogy az ellenzék bármely részéről elfogadja a parlamenti támogatást? Nagyon valószínűtlen.
A politikusok mostanában nyíltan kérkednek úgynevezett rugalmasságukkal, mondván, hogy a merevségnél – más szóval következetességnél – az elvek feladása is sokkal célravezetőbb. Coposura ennek az ellenkezője volt a jellemző. Mint Ion Iliescu elszólásaiból tudjuk, Coposunak többször felajánlották az össznépi – széles koalíciós – kormányban való részvételt, de nem kért belőle. Az nem többpártrendszer, amelyben az ellenzék lepaktál a hatalommal. Coposu kivárt. És kivárása meghozta az eredményt. 1996-ban már nem Iliescuék nyerték meg a választásokat. De az csak részeredmény volt. Valójában a választásoknak nem volt győztese. Coposu további kivárásra intett volna. A népnek, a választópolgároknak még inkább meg kell győződnie arról, hogy ha nem szakít teljesen a múlt szellemeivel, nem léphet előre. Már nem sok hiányzott ettől. Az a csődtömeg, amely a Ciorbea-kormány ölébe hullott, Văcăroiut rántotta volna a mélybe.
Mostani eszünkkel világosan látjuk: a konvenció vissza kellett volna hogy adja a kormányalakítási megbízatást, az államfő pedig kényszerhelyzetben Iliescut kérte volna fel koalíció létrehozására. Az egymásra talált baloldali fegyvertársak vezetésével jutna el az ország a szakadék mélyéig, az előrehozott választásokig, vagyis ugyanoda, ahol most állunk, csak éppen a kilábalási irány volna homlokegyenest más. Ezt az utat Coposu csillagjósok besegítése nélkül, csupán következetességével megtalálta volna.
Hol lenne a Coposu-féle kivárási képletben az RMDSZ helye? Ha a parasztpárt parlamenti többséghez jut, nincs szüksége szövetségesre. A világon talán csak egyetlen példa adódik arra, hogy egy párt szükségtelenül édesgetett magához kormányon belüli ellenzéket. Ha a parasztpárt nem haladja meg az 50 százalékot, szövetségest előbb feltétlenül a konvención belül keres. Hatalmas lenne a liberálisok, a volt politikai foglyok, más polgári szervezetek felzúdulása, ha őket kihagyja az üzletből, és külső munkatársakat alkalmaz, csupán azért, hogy megkapja Clintontól a Thank you, Sir formulába tömörített elismerést. Az RMDSZ minden bizonnyal a Coposu-távlatban is csak akkor játszana szerepet, ha szükség volna parlamenti szavazataira. Vagyis végső esetben.
Nagyon valószínű, hogy szegényebbek lennénk egy tapasztalattal. Ez azonban csak azt juttatja eszünkbe, hogy vajon mennyivel szegényebb az a koldus, akinek sohasem volt koldusbotja.