Csöndes szurkolás
Napi Magyarország, 1998. január 20.
Jobboldali érzelmű romániai magyar politikus síkraszállt azért, hogy az erdélyi magyarság ne várja karba tett kézzel az idei magyarországi választásokat, hanem támogassa nyíltan – propagandával, magyarországi rendezvényekkel, magyar–magyar találkozókkal stb. – a mostani ellenzéket. A nyíltszívű politikus megkapta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség emeleti szintjéről a kioktatást, hogy az RMDSZ nem egyetlen ideológiára épülő párt, hanem össznemzetiségi szövetség, márpedig az erdélyi magyarságban egyaránt vannak jobboldali és baloldali meggyőződésű egyének, hiszen a vállalkozó nem oszthatja a munkavállaló nézeteit és viszont.
Kétségtelen, hogy egy heterogén tömegben előfordulnak liberális-kapitalista, kereszténytdemokrata-humanista, szociális-emberarcú, mi több kommunista, sőt fasiszta érzelmű emberek, a megoszlás mértékét azonban jó volna számszerűsíteni. Mert nem mindegy, melyik érzelem 75 százalékos, és milyen irányzatok mondhatják a magukénak a fennmaradó 1 százalékot (24 százaléknyi szociológiai egyedállomány a politika elutasításával leplezi tájékozatlanságát). Sajnos azonban, az RMDSZ-ben a régóta tervezett és több kongresszuson elhatározott közvetlen választások nem történtek meg, így nem lehet tudni, hogy a 3–4, esetleg 10 vezetőségi tagot számláló úgynevezett belső pártoknak vagy platformoknak hány híve van. Egy dolog bizonyos: az 1918-ban Romániához csatolt magyarság majdnem félévszázadot töltött szocializmusban, a bőrén tapasztalta a legtudományosabb asszimilációt, ezért nem rajong a baloldali eszmékért.
Meg aztán a liberálisan szocialista Horn-kormányzat négy évétől az erdélyi magyar amúgy sincs elragadtatva. Az eddig elszakíthatatlannak tűnő kapocs például, a Kossuth rádió, éjszaka teljesen megnémult, nappal is tovább gyengült, nemcsak a sugárzás szempontjából. Áradozik az elmélyülő magyar–román barátságról, miközben Dél-Erdély több megyéjében a magyar óvodákat is felszámolják, a Székelyföldet pedig katonákkal és apácákkal szállják meg. Kolozsváron a magyar állam főkonzulátusát olyan sértések érik, amelyeket egy önérzetesebb banánköztársaság nem tűrne el jegyzékváltás nélkül. Az anyaország ilyen államvezetésére nem lehet büszke a határon túli magyar. A Bolyai Tudományegyetem újralétesítésével kapcsolatban tanúsított magyar miniszterelnöki magatartásról, a Határon Túli Magyarok Hivatala vezető tisztviselőjének vonatkozó „tanulmányáról” jobb nem beszélni. Ezek az elképzelések sokban hasonlítanak azokéhoz, akik kizáró jellegű román érdekeket úgy próbálnak eladni a politikai piacon, mintha azokkal direkt a magyar kisebbségnek tennének jót.
Így hát biztosak lehetünk abban, hogy ha az erdélyi magyarság kifejezhetné rokonszenvét magyarországi pártok iránt, a jelenlegi kormánykoalíció nem nyerne szépségversenyt.
Az RMDSZ csúcsvezetőségének álláspontja tehát nem a realitás tükre, hanem politikusi megnyilatkozás. Amolyan: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha a jelenlegi kormányzatot újraválasztja Magyarország népe, marad a négyéves hagyományra visszatekintő barátság, ha pedig nem, akkor sincs világvége. Legfennebb az eddigi egyenlő távolságtartásban megmutatkozott egyenlőtlenségeket kell egy darabig magyarázgatni.
Mindezek ellenére a jobboldallal szimpatizáló politikus ötlete nem tenne jó szolgálatot a jelenlegi magyarországi ellenzéknek, az RMDSZ vezetői pedig a tartózkodásukkal éppen a jelenlegi hatalmat ütik el jó néhány szavazattól. Ez századfordulónk egyik legfurcsább paradoxonja: ha a magyarországi átlagpolgár megtudná, hogy az elszakadt területek magyarsága kivel szimpatizál, szavazatával az ellenpártot tüntetné ki.
Trianon csak halvány ceruzanyomokat hagyott a térképen ahhoz képest, hogy milyen mély szakadékok keletkeztek a politikai határok mentén élő magyarok között. Az okok roppant sokrétűek. Az egyik ásónyomot az első világháborút követő túlhangosított határrevízió mélyítette el, olyan ellenreakciókat váltva ki román oldalról, hogy a gyengébb idegzetű erdélyi magyarok csak a gerinc meghajlításában, a magyarságtudattól való elfordulásban (mai kifejezéssel: elhatárolódásban) látták a fizikai túlélés lehetőségét. Majd következett a szocialista közoktatás nagy „vívmánya”: a határon túli magyarok letagadása. A legszomorúbb azonban az 1989 óta kibontakozott folyamat. A magyarországi átlagpolgár előbb meghökkenve vette tudomásul a nagyon közeli – és szegény – rokonok létét. Aztán a határátlépés átmeneti megkönnyítésével hamarosan bekövetkezett a tömeges kapcsolatból fakadó súrlódás. Ehhez bizony jócskán hozzájárultak a rendkívüli vendégszeretetre számító – és azt sokszor kierőszakoló – határon kívüliek. Főleg a véglegesen betelepültek. Mi tagadás, akad, aki „odahaza” kerékpárig sem jutott el az anyagi gyarapodásban, „idehaza” pedig jogos elvárásnak tekintette, hogy egy év alatt megszerezhessen lakást, autót, elérjen nyugati életnívót.
Mindez azonban nem szolgáltat okot arra a kemény negatív megkülönböztetésre, amelyben a magyarországi közvélemény részesíti a határon túli magyarokat. Jó, fogadjuk el, hogy szemtelenek, tolakodók vagyunk, idegen a szagunk, a gyökérzöldségnek azt mondjuk, hogy murok. Viszont nem szerveződünk kínai, ukrán, orosz és más nemzetiségű maffiákba, nem lövöldözünk kalasnyikovokkal, nem robbantgatjuk a budai vár műemlékeit stb. És mégis: Erdélyből a háború után Amerikába elüldözött magyar író nehezebben kapta meg magyar állampolgárságát, mint egy vietnami szalmakalap-kereskedő.
A magyar–magyar viszony megromlásában jelentős tényező a pártharc, a választási tőkekovácsolás. Az Antall-kormány egyik jelszava a határon túli magyarok iránti gondoskodás volt, aki azt a hatalmat meg akarta buktatni, azzal dicsekedett, hogy csak tízmillió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Ennek az alapállásnak az elfogadtatásáért beindult a rafinált propagandagépezet, amellyel az egyeduralom fenntartásában rekordokat döntögető, tömegmanipulációban tapasztalt szocialista párt rendelkezett. Ez a gépezet nem vezércikkekben mondta ki, hogy a határon túli magyarok veszélyeztetik az őshonos alkalmazottak munkahelyét, lopnak, rabolnak és kárpótlás vagy alapítványi adományok formájában elhordják a magyar adófizető pénzét, hanem csak úgy „mellesleg”, apró hírekben, „eldugva”, de kitartóan, nap mint nap jelezte, hogy a Kovács Zoltán nevezetű román polgár már megint megerőszakolt és kirabolt egy idős hölgyet valahol a Tisza és a Balaton között.
A monoton csepegtetés hatását már a természeti népek felfedezték: rövid idő múltán a leghiggadtabb ember is olyan ritmusban rángatózik, ahogyan a csepegtetést beállították. Sokkal durvábban, de ugyanezt a módszert alkalmazza a bukaresti legnagyobb példányszámú napilap is, a moszkvai Pravda egykori megfelelője. A korábbi kommunista pártból átmentett úgynevezett szociáldemokraták burkolt szócsöveként a fordulat pillanatától két nagy céltáblára lövöldözi propagandatöltényeit: a királyság intézményére és a nemzeti kisebbségi jogokra. És most azzal büszkélkedik, hogy próféta volt: a román nép közvélemény-kutatásokkal kimutathatóan nem akar királyságot és elveti a kisebbségek önkormányzati törekvéseit. Szegény nép! Mintha magától jöttek volna elő ezek a szándékai, és nem hivatalos vagy spontán hangadói sugallták neki. 1989 decemberében az egyszerű román polgár örömkönnyeket hullatott, amikor egy bátor magyar református lelkészre gondolt, meg sem fordult a fejében a romániai magyarok felszabadult örömének csorbítása, és a királyt is szívesen fogadta volna, ha annak tanácsadói nem féltik a „terroristáktól”. Addig tartott ez a természetes, forradalmi változásokra jellemző, tiszta lelkiállapot, amíg a népnek meg nem mondták, miként kell értékelni politikailag a helyzetet, úgy, hogy megfeleljen bizonyos köröknek. A román nép azóta tekinti ellenségének Tőkés Lászlót, az erdélyi magyarságot pedig hazátlan tolakodónak, úgy, mint anyaországában.
Van-e kiút ebből a helyzetből? Persze, hogy van. Egy sikeres választás valódi fordulatot teremthet, amely után más magatartásmodellt sugallnak a magyar népnek. Hogy nem lehet, mert a tömegtájékoztatás egyre inkább független hatalom? Ugyan már! Most is nagyon független, és mégis bizonyos érdekeket szolgál. Függetlenségében is meg lehet tisztítani a hírközlést a salaktól, el lehet majd intézni, hogy ne azt övezze tömeges tisztelet, aki nagyobb rokonszenvet tápláltat a Távol-Keletről meggazdagodás céljából bevándorlók, mint a szomszédban tengődő magyarok iránt. És ha mégis bekövetkezik az újraválasztás? Akkor sincs világvége. A határon túli magyarokat hozzászoktatták a gondolathoz, hogy magukra vannak utalva. Egy darabig még kibírjuk. Aztán csak lesz egyszer ünnep a világon, amikor egyik magyar nem azért fog szavazni, hogy ezzel egy másik magyarnak minél rosszabb legyen. Addig azonban nem tehetünk egyebet, mint lélegzetvisszafojtva, nehogy szisszenéssel is eláruljuk, kinek szurkolunk, várjuk a választások eredményeit.
Kétségtelen, hogy egy heterogén tömegben előfordulnak liberális-kapitalista, kereszténytdemokrata-humanista, szociális-emberarcú, mi több kommunista, sőt fasiszta érzelmű emberek, a megoszlás mértékét azonban jó volna számszerűsíteni. Mert nem mindegy, melyik érzelem 75 százalékos, és milyen irányzatok mondhatják a magukénak a fennmaradó 1 százalékot (24 százaléknyi szociológiai egyedállomány a politika elutasításával leplezi tájékozatlanságát). Sajnos azonban, az RMDSZ-ben a régóta tervezett és több kongresszuson elhatározott közvetlen választások nem történtek meg, így nem lehet tudni, hogy a 3–4, esetleg 10 vezetőségi tagot számláló úgynevezett belső pártoknak vagy platformoknak hány híve van. Egy dolog bizonyos: az 1918-ban Romániához csatolt magyarság majdnem félévszázadot töltött szocializmusban, a bőrén tapasztalta a legtudományosabb asszimilációt, ezért nem rajong a baloldali eszmékért.
Meg aztán a liberálisan szocialista Horn-kormányzat négy évétől az erdélyi magyar amúgy sincs elragadtatva. Az eddig elszakíthatatlannak tűnő kapocs például, a Kossuth rádió, éjszaka teljesen megnémult, nappal is tovább gyengült, nemcsak a sugárzás szempontjából. Áradozik az elmélyülő magyar–román barátságról, miközben Dél-Erdély több megyéjében a magyar óvodákat is felszámolják, a Székelyföldet pedig katonákkal és apácákkal szállják meg. Kolozsváron a magyar állam főkonzulátusát olyan sértések érik, amelyeket egy önérzetesebb banánköztársaság nem tűrne el jegyzékváltás nélkül. Az anyaország ilyen államvezetésére nem lehet büszke a határon túli magyar. A Bolyai Tudományegyetem újralétesítésével kapcsolatban tanúsított magyar miniszterelnöki magatartásról, a Határon Túli Magyarok Hivatala vezető tisztviselőjének vonatkozó „tanulmányáról” jobb nem beszélni. Ezek az elképzelések sokban hasonlítanak azokéhoz, akik kizáró jellegű román érdekeket úgy próbálnak eladni a politikai piacon, mintha azokkal direkt a magyar kisebbségnek tennének jót.
Így hát biztosak lehetünk abban, hogy ha az erdélyi magyarság kifejezhetné rokonszenvét magyarországi pártok iránt, a jelenlegi kormánykoalíció nem nyerne szépségversenyt.
Az RMDSZ csúcsvezetőségének álláspontja tehát nem a realitás tükre, hanem politikusi megnyilatkozás. Amolyan: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha a jelenlegi kormányzatot újraválasztja Magyarország népe, marad a négyéves hagyományra visszatekintő barátság, ha pedig nem, akkor sincs világvége. Legfennebb az eddigi egyenlő távolságtartásban megmutatkozott egyenlőtlenségeket kell egy darabig magyarázgatni.
Mindezek ellenére a jobboldallal szimpatizáló politikus ötlete nem tenne jó szolgálatot a jelenlegi magyarországi ellenzéknek, az RMDSZ vezetői pedig a tartózkodásukkal éppen a jelenlegi hatalmat ütik el jó néhány szavazattól. Ez századfordulónk egyik legfurcsább paradoxonja: ha a magyarországi átlagpolgár megtudná, hogy az elszakadt területek magyarsága kivel szimpatizál, szavazatával az ellenpártot tüntetné ki.
Trianon csak halvány ceruzanyomokat hagyott a térképen ahhoz képest, hogy milyen mély szakadékok keletkeztek a politikai határok mentén élő magyarok között. Az okok roppant sokrétűek. Az egyik ásónyomot az első világháborút követő túlhangosított határrevízió mélyítette el, olyan ellenreakciókat váltva ki román oldalról, hogy a gyengébb idegzetű erdélyi magyarok csak a gerinc meghajlításában, a magyarságtudattól való elfordulásban (mai kifejezéssel: elhatárolódásban) látták a fizikai túlélés lehetőségét. Majd következett a szocialista közoktatás nagy „vívmánya”: a határon túli magyarok letagadása. A legszomorúbb azonban az 1989 óta kibontakozott folyamat. A magyarországi átlagpolgár előbb meghökkenve vette tudomásul a nagyon közeli – és szegény – rokonok létét. Aztán a határátlépés átmeneti megkönnyítésével hamarosan bekövetkezett a tömeges kapcsolatból fakadó súrlódás. Ehhez bizony jócskán hozzájárultak a rendkívüli vendégszeretetre számító – és azt sokszor kierőszakoló – határon kívüliek. Főleg a véglegesen betelepültek. Mi tagadás, akad, aki „odahaza” kerékpárig sem jutott el az anyagi gyarapodásban, „idehaza” pedig jogos elvárásnak tekintette, hogy egy év alatt megszerezhessen lakást, autót, elérjen nyugati életnívót.
Mindez azonban nem szolgáltat okot arra a kemény negatív megkülönböztetésre, amelyben a magyarországi közvélemény részesíti a határon túli magyarokat. Jó, fogadjuk el, hogy szemtelenek, tolakodók vagyunk, idegen a szagunk, a gyökérzöldségnek azt mondjuk, hogy murok. Viszont nem szerveződünk kínai, ukrán, orosz és más nemzetiségű maffiákba, nem lövöldözünk kalasnyikovokkal, nem robbantgatjuk a budai vár műemlékeit stb. És mégis: Erdélyből a háború után Amerikába elüldözött magyar író nehezebben kapta meg magyar állampolgárságát, mint egy vietnami szalmakalap-kereskedő.
A magyar–magyar viszony megromlásában jelentős tényező a pártharc, a választási tőkekovácsolás. Az Antall-kormány egyik jelszava a határon túli magyarok iránti gondoskodás volt, aki azt a hatalmat meg akarta buktatni, azzal dicsekedett, hogy csak tízmillió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Ennek az alapállásnak az elfogadtatásáért beindult a rafinált propagandagépezet, amellyel az egyeduralom fenntartásában rekordokat döntögető, tömegmanipulációban tapasztalt szocialista párt rendelkezett. Ez a gépezet nem vezércikkekben mondta ki, hogy a határon túli magyarok veszélyeztetik az őshonos alkalmazottak munkahelyét, lopnak, rabolnak és kárpótlás vagy alapítványi adományok formájában elhordják a magyar adófizető pénzét, hanem csak úgy „mellesleg”, apró hírekben, „eldugva”, de kitartóan, nap mint nap jelezte, hogy a Kovács Zoltán nevezetű román polgár már megint megerőszakolt és kirabolt egy idős hölgyet valahol a Tisza és a Balaton között.
A monoton csepegtetés hatását már a természeti népek felfedezték: rövid idő múltán a leghiggadtabb ember is olyan ritmusban rángatózik, ahogyan a csepegtetést beállították. Sokkal durvábban, de ugyanezt a módszert alkalmazza a bukaresti legnagyobb példányszámú napilap is, a moszkvai Pravda egykori megfelelője. A korábbi kommunista pártból átmentett úgynevezett szociáldemokraták burkolt szócsöveként a fordulat pillanatától két nagy céltáblára lövöldözi propagandatöltényeit: a királyság intézményére és a nemzeti kisebbségi jogokra. És most azzal büszkélkedik, hogy próféta volt: a román nép közvélemény-kutatásokkal kimutathatóan nem akar királyságot és elveti a kisebbségek önkormányzati törekvéseit. Szegény nép! Mintha magától jöttek volna elő ezek a szándékai, és nem hivatalos vagy spontán hangadói sugallták neki. 1989 decemberében az egyszerű román polgár örömkönnyeket hullatott, amikor egy bátor magyar református lelkészre gondolt, meg sem fordult a fejében a romániai magyarok felszabadult örömének csorbítása, és a királyt is szívesen fogadta volna, ha annak tanácsadói nem féltik a „terroristáktól”. Addig tartott ez a természetes, forradalmi változásokra jellemző, tiszta lelkiállapot, amíg a népnek meg nem mondták, miként kell értékelni politikailag a helyzetet, úgy, hogy megfeleljen bizonyos köröknek. A román nép azóta tekinti ellenségének Tőkés Lászlót, az erdélyi magyarságot pedig hazátlan tolakodónak, úgy, mint anyaországában.
Van-e kiút ebből a helyzetből? Persze, hogy van. Egy sikeres választás valódi fordulatot teremthet, amely után más magatartásmodellt sugallnak a magyar népnek. Hogy nem lehet, mert a tömegtájékoztatás egyre inkább független hatalom? Ugyan már! Most is nagyon független, és mégis bizonyos érdekeket szolgál. Függetlenségében is meg lehet tisztítani a hírközlést a salaktól, el lehet majd intézni, hogy ne azt övezze tömeges tisztelet, aki nagyobb rokonszenvet tápláltat a Távol-Keletről meggazdagodás céljából bevándorlók, mint a szomszédban tengődő magyarok iránt. És ha mégis bekövetkezik az újraválasztás? Akkor sincs világvége. A határon túli magyarokat hozzászoktatták a gondolathoz, hogy magukra vannak utalva. Egy darabig még kibírjuk. Aztán csak lesz egyszer ünnep a világon, amikor egyik magyar nem azért fog szavazni, hogy ezzel egy másik magyarnak minél rosszabb legyen. Addig azonban nem tehetünk egyebet, mint lélegzetvisszafojtva, nehogy szisszenéssel is eláruljuk, kinek szurkolunk, várjuk a választások eredményeit.