Halló, itt RMDSZ


Nyolc év titkári tisztségben
Tízévesek voltak a mai tizennyolc évesek, amikor lezajlott a részleteiben és következményeiben máig sem tisztázott forradalom. 1989 telének eseményei kezdenek történelemmé válni. Ezért arra kértük Pálfi Zoltánt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkárát, úgy emlékezzen erre a nyolc esztendőre, mintha újszülötteknek beszélne.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc december 23-án este azzal hívott fel Benkő Samu professzor úr, hogy megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, ideiglenes elnöke Kántor Lajos, és van-e kedvem besegíteni a szervezet fizikai létrehozásába. Elvileg a Szabadság szerkesztőségében jött létre a szervezet. Másnap találkoztam Kántor Lajossal, a magyar opera társalgójában elmagyarázta, melyek a legsürgősebb tennivalók, és a jegypénztárnál megkezdődött a tagfelvétel. Nemsokára terjedni kezdett a rosszindulatú fantáziálás, hogy a magyarok szervezete földalatti mozgalomként már Ceauşescu idején működött, ezért jelentkezett elsők között, a román történelmi pártok előtt vagy velük egy időben. A magyarázat sokkal egyszerűbb: a magyarság sokkal inkább várta a szabadulást, és a kolozsvári értelmiség is elérkezettnek látta az időt. Jó – tehetnénk fel a kérdést – de az 1956-os keserű tapasztalat nem tartotta vissza az embereket? Hiszen akkor is sokan elérkezettnek látták az időt, és mi lett belőle? Akik csak mukkanni merészeltek, a szeku pincéjében ébredtek a valóságra. Mi volt a különbség? Megnyílt a nyugati határ, mégpedig azonnal, és nem a végén, hogy a levert forradalom részvevői menekülhessenek. Most a Nyugat jött el hozzánk a megnyitott határon – ezt azért ne feledjük, amikor panaszkodunk, hogy több támogatást vártunk. 1956-tal szemben most az emberek pillanatig sem féltek a rendőrállam visszatérésétől. Csak attól tartottak, hogy a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács nehogy párt legyen, mert többé semmilyen pártban nem akarnak részt venni, és nehogy olyan csúfos vége legyen, mint a kompromisszumokból kompromisszumokba bukdácsoló Magyar Népi Szövetségnek.
1990. január 6-án a KMDT csatlakozott a Bukarestben megalakult RMDSZ-hez. Ez a csatlakozás úgy nézett ki, mintha a Duna folyna a Marosba. Nekünk akkor már 12 000 bejegyzett tagunk volt... Erre a dátumra azért emlékszem pontosan, mert ötéves várakozás után akkor kaptam meg a végleges kitelepedési útlevelemet. Rögtön azt mondtam, hogy már nem aktuális, mert megindult a demokratikus változás. Azóta kiábrándultam a politikai hercehurcából. Akkor is azt hittük, hogy az RMDSZ-nek vannak komoly, megbízható politikai társai. Sajnos, most sincsenek.
Visszatérve a csatlakozáshoz: az helyes döntés volt, mert egységes országos szervezetet kellett létrehozni, és annak központja Bukarestben lehet, ott a politikai élet központja.
Közben itthon dolgoztunk, és az opera jegypénztára szűknek bizonyult. Január 26-án átköltöztünk a megyeházába, kaptunk két szobát és egy telefon-mellékvonalat. Akkor vezettem be azt a jelentkezési formulát, hogy halló, itt RMDSZ. Akik bennünket kerestek, egyből tudhatták, hogy a központos nem kapcsolt mellé. A mi segítségünkkel alakult ki a nagybányai, máramarosszigeti, dévai és több más szervezet. 1990. február 18-án az RMDSZ Kolozs megyei szervezete a lehető legszabályosabban létrejött: demokratikusan választott vezetőséggel. Az elnök Balázs Sándor lett.
1990 márciusának végén átköltöztünk volna a Magyar Népi Szövetség egykori székházába, azóta is megvan az érvényes bírósági döntés a kiutalásra és kilakoltatásra, de nincs törvényes végrehajtás a szakszervezetekkel szemben. Azóta, úgymond, ideiglenesen, a pillanatnyi nehézségek áthidalásáig kaptuk a Fürdő utcai ingatlant. A fekete márciust még a megyeházán éltük át. Világosan emlékszem: Boros János, a megyei szervezet jelenlegi elnöke akkor a vízügyi hivatalnál dolgozott és benézett az RMDSZ-irodába, azt kérdezte, Pálfi úr, nem fél itt egyedül?
A Fürdő utcai épületben a csupasz falakon kívül csak a nehezen elmozdítható csillárt találtuk. Moga, a megye egykori kiskirálya mindent elhordatott embereivel. Bútorvásárlással kezdtük itt az életet, mégpedig gyors vásárlással, mert délutánra már bejelentette magát a svéd nagykövet. Horák Jóska segítségével vásároltunk mindent. Egy olyan CEC folyószámlán volt rá pénzünk, amelyen adományokat gyűjtöttünk. Ezután felgyorsult a politikai élet, volt hol lebonyolítani a fogadásokat, megbeszéléseket.
Nyolc év távlatából visszatekintve, szerintem 1990 a legsikeresebb év, akkor volt a legtöbb tagdíjfizetőnk, a márciusi események ellenére töretlen volt a tagság lelkesedése. És helyes volt a politikai vonalvezetés. A megyei szervezet választmánya két alkalommal is beszámoltathatta a szövetség elnökét. Egyszer például azért, mert Iliescuval utazott Párizsba. Ez a lépés a kolozsváriaknak nem tetszett. Mit keresett Domokos Géza Párizsban, főleg Iliescu oldalán, miért legitimizálta azt a hatalmat? – erre kért választ a megyei szervezet vezetősége, és biz’ a háromórás eszmecsere a szövetség elnöke számára nem volt kényelmes időtöltés. Azóta nem volt ilyen találkozó, bár előfordultak olyan politikai húzások, amelyekkel nem érthettünk egyet. Például Neptunfürdőn... De most már nem olyan demokratikus a szervezet. Vagy sokkal demokratikusabb a felépítése, és azért nem lehet kérdőre vonni a vezetőket. Miután megalakult a 101 kiskutya testülete – a Küldöttek Országos Tanácsának pontosan 101 tagja volt –, majd az SZKT, mindent az országos választmányban igyekeznek eldönteni vagy elfogadtatni.
1990 decemberében változás kezdődött. Buchwald Péter lett az elnök, megindult a belső lobbyzás, az érdekcsoportok szövetkezése, a platformosodás. Ezt nem az új elnök indította el, az ő megválasztása is inkább a folyamat eredménye volt. 1990 őszétől elkezdődött a polgári szervezetek megalakulása, az addigi politikai elit elpártolt a politizálástól. Elmaradt Kántor Lajos is, aki 1990-ben jó politikai egyéniség volt. Dávid Gyula, Kötő József, Benkő Samu, Csetri Elek, Kiss András, Jakó Zsigmond kulturális, tudományos, társadalmi szervezetekben vállalt feladatot. 1992-ben Buchwald Péter szenátor lett, decembertől 1993 májusáig Kötő József töltötte be az elnöki tisztséget, akkor nevezték ki az Ügyvezető Elnökség művelődési főosztályvezetőjévé. Ezután választották meg Molnos Lajost megyei elnöknek.
Mindmáig elégedetlenséggel tölt el, hogy az 1989-ben megkezdett szervezési munka megtorpant. A vidéket elhanyagoltuk. Nem jutott rá pénz, se figyelem, most sincs erre a feladatra beosztott megyei alelnök. Helyhatósági és parlamenti választások előtt olyan sokan jönnek, jelentkeznek, még falujárásra is, akik évekig felénk sem néznek. A legjellemzőbb az az eset volt, amikor valaki jelentkezett parlamenti jelöltlistára, hogy most jött nyugdíjba, tehát van ideje politizálni. Mintha ez szabadidős foglalkozás lenne, és nem teljes embert követelő mesterség.
Jó emlékezni a sikerélményekre, a szoborháborúra, az ásatások elleni tömeges tiltakozásra, a kisebbségi tanügyi törvénytervezet aláírásos támogatására. 58 000 aláírást gyűjtöttünk, mégpedig nyári szezonban. Az eredménytől függetlenül ezek az események azt bizonyították, hogy Kolozs megye magyarsága elvárja és támogatja érdekvédelmi akciók kezdeményezését. Az eddigi választásokon elért eredmények is jók voltak, kivéve a várost, ahol állandó jelleggel hiányzik 10-12 ezer szavazat. Nem tudjuk kinyomozni az okát. Otthon maradnak, külföldön tartózkodnak? Más kudarcokra is emlékezni kell. 1996 szeptemberében, tehát még a régi kormányzat idején mi nevezhettünk volna ki főtanfelügyelő-helyettest, és ez csak 1997 nyarán sikerült. 1997 januárjában megyei szinten a koalíciós tárgyalások teljesen megszűntek, bennünket megillető megyei tisztségekbe nem sikerült kineveztetni embereket, az utcanév-változtatások szintén a mi kudarcunkat jelzik. Bár nem rajtunk múlott, de még fékezni sem tudtuk. Az érdekvédelem sem olyan, amilyen kellene hogy legyen, mert nem vagyunk ott, ahol döntenek emberi sorsokról. Például a vállalati igazgatótanácsokban. A szakszervezetekből is teljesen kimaradtunk, egyetlen magyar szakszervezeti vezérről sem tudunk, még olyan másodhegedűsről sem, aki bejönne a székházba, hogy jelezze, mi bántja a magyar alkalmazottakat. Nincs semmilyen statisztikánk arról, hogy az elbocsátások mennyire sújtják a magyar alkalmazottakat.
A kezdeti sikerek közül kétségkívül a legjelentősebb a három magyar középiskola helyreállítása 1990 februárjában. Sokan különösnek is tartják, hogy ez Kolozsváron sikerült, Marosvásárhelyen pedig mostanig sem tudták megvalósítani az önálló Bolyai-líceumot. Itt is volt ellennyomás, olyan személyiségek is visítoztak, akiktől igazán nem vártunk el ilyesmit. A magyar iskolákból a román osztályok a szuperül felszerelt pártiskolába költöztek át, tanárok és tanulók határtalan örömére, a Főtéren egyes szónokok mégis azért siránkoztak, hogy a gyerekeket télvíz idején költöztetik a lelketlen szeparatisták.
Itt, ennél az asztalnál sokféle embert ismertem meg, de két típus különösképpen elkülönül a zömtől. Az egyik a hangoskodó, a számonkérő, aki jó és rossz tanácsokat szaporán osztogat, aztán hirtelen az órájára néz, jelezve, hogy neki fontosabb dolga van. A másik csendesen, szerényen dolgozik.
Elégtétellel tölt el a tudat, hogy 1989 decemberében az elsők között választottam ezt az életformát. Ha nem lenne rossz íze a szónak, azt mondanám, hogy RMDSZ-aktivista vagyok. Így inkább szövetségi tisztségviselőnek tartom magam.
Hogy látom a jövőmet? 55 éves vagyok, szeretnék visszatérni a mesterségemhez, a meteorológiához. Amennyiben sikerül. Nem várhatom a nyugdíjazást nagyon alacsony fizetéssel. És bele is fáradtam. Most a közeljövőben a megyei szervezet székházára nem vár olyan rohamozás, amilyent kiváltott a kárpótlás. Igaz, sok dosszié visszajön, mert a zárós határidőre elfogadták hiányosan is, de az utódom meg fogja tanulni az ügyintézést, ahogy én is megtanultam.