Nits Árpád

Reggel 9 órától városunkban ülésezik a Szövetségi Képviselők Tanácsa a Szövetségi Egyeztető Tanáccsal együtt. Az esemény jelentőségének méltatásáért le kellene szögeznünk, hogy a testület döntő időszakban tanácskozik, de, sajnos, a romániai állapotok eszünkbe juttatják a Ceauşescu-korszak egyik jellegzetes viccét.
A legfőbb tanfelügyelő kisegítő iskolában inspekciózva sajnálattal tapasztalja, hogy Móricka román megfelelője, Bulă, azt sem tudja, melyik évben született. Részvétteljesen feltesz neki egy mentő kérdést: – Azt legalább tudod-e, dicsőséges nemzetünk jövője, hogy most milyen évben vagyunk? – Döntő évben! – vágja rá gondolkozás nélkül Bulă.
Ez van. Itt minden év döntő, minden hónap kritikus, minden pillanat válságos. Az SZKT-ban biztosan felvetik, hogy miért szabotálták el a rendkívüli ülés összehívását november közepén, és nem is ártana kivizsgálni a történteket, de, sajnos, bármikor össze lehetne hívni rendkívüli SZKT-kat, mert éppen valami döntő disznóság történik.
Talán felállíthatnánk fokozatokat az időszak jellegének minősítésére. Lehetne kisdöntő, középdöntő, perdöntő, kormánydöntő stb. időpont. De állíthatnánk-e, hogy az SZKT most kormánydöntő időszakban ülésezik? Ugyan! A kormány megdöntését régen eldöntötték, amikor megbízták Pruteanut a kedélyek felkavarásával. Saját fejétől, erős hátország nélkül a tanár úr, aki egy évvel korábban tévébeli külső munkatársi státusért könyörögve vívta harcát a felszínen maradásért, nem vágta volna a fejszéjét ilyen kemény fába. Nem merészelte volna kisebbrendűségi komplexusból fakadó kötekedéssel rontani az ukrajnai románok anyanyelvi oktatásának ügyét. Pláne azok kifejezett kérése ellenére. Itt sokkal magasabb érdekeket egyeztettek. Vagy ott van Remus Opris kormányfőtitkár esete. Aki állítólag önszorgalomból ment el Székelyudvarhelyre, a miniszterelnök állítólagos rosszallását is figyelmen kívül hagyva, majd kiváltva pártelnöke helyeslését. Rendkívül érdekes.
Ez kormánydöntő helyzet?! Könnyen megeshet, hogy ha az SZKT a kormányból való kilépés mellett dönt, hajszálpontosan betart egy ördögi forgatókönyvben számára megírt szerepet: lépjen ki sértődötten, külföldön majd összeférhetetlennek tünteti fel az a propagandagépezet, amelyet a mindenkori diplomaták és külföldi hírszerzők kellően felkészítettek erre a célra. És ha a kormányban maradás hívei győznek, ők is valakik gesztenyéjét kaparják ki a parázsból. Azokét, akik előre megfontoltan nem tartanak be szerződéseket, nem fizetik meg a kedvező nemzetközi megítélésért kialkudott minimálbért. (Minimálbér? Voltaképpen még annak sem nevezhető, hiszen például a tanügyi kormányrendeletben egy hajszállal sem volt több annál, mint amit nemzetközi szerződések előírnak.)
Döntő időszak tehát nincs. Bárhogy dönt az SZKT, arról holnap, egy újabb döntő átmeneti szakaszban kiderülhet, hogy az ellenkezője sem lett volna helyes.
Az viszont minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy az írásbeliség reneszánszának korszakát éljük. Ez is lehet döntő megállapítás: csak a leírt szónak higgyünk (abban is a térség sajátosságának megfelelő fenntartásokkal).
Az utóbbi napok, úgymond, döntő csatározásai is azt bizonyítják, hogy a leírt szónak, ígéretnek, szerződésnek, kötelezettségvállalásnak van némi mágikus ereje. Markó Béla, Verestóy Attila, Frunda György hiábavalóan tette volna ki a lelkét – egyébként derekasan – a szenátusi vitában, ha nincs kéznél a kormánykoalíciós pártvezérek írásos megállapodása. Nem biztos, hogy az SZKT testületileg megdicséri azokat, akik ezt a megállapodást az RMDSZ részéről elfogadták, beleegyezve a történelem és a földrajz román nyelvű oktatásába. De ha ennek az engedménynek a fejében tett ígéreteket nem vetik papírra, az SZKT-ülés pillanatában „döntően” közelebb állnánk egy olyan oktatási törvényhez, amelynek láttán Iliescu elsápadna, Ceauşescu pedig forogna a sírjában az irigységtől.
Az írásbeli kötelezésről korábban voltak ellenkező vélemények is. Lehet, hogy ezután is lesznek. Van olyan elgondolás, hogy úriemberek között a szóbeli megállapodás tökéletesen elegendő. Nyugaton négyszemközt elhangzott szerződési ígéretnek helyet ad a bíróság és kártérítésre kötelezi annak megszegőjét, aki természetesen bevallja tettét. Aki ezt a szokásjogot nem tartja be, azt az üzleti élet kiközösíti. Hol állunk mi ettől?! Még az írásos megállapodásról is úgy vélekedtek egyesek, hogy arra nem kellett volna hivatkozni. Akkor miért készült? Hogy ha megszegik, éppen úgy letagadhassák, mint a korábbi szóbeli szerződési ígéreteket?
Egy éve arról folyik késhegyre menő vita az RMDSZ csúcsvezetőségében, hogy a kormányba lépést miért nem előzte meg a feltételek rögzítése. Ha lenne írásos megállapodás, azt idejekorán meglobogtathatták volna a tévékamerák, ahogy 12 hónap múltán felmutatták a kormánykoalíció pártvezéreinek megállapodását. Bár itt az írott szónak is kevesebb a becsülete, mint Nyugaton a becsületszónak, azt azért tapasztalhattuk, hogy a dokumentumnak nagy hatása van. Korábban az államfő hallani sem akart kormányzó pártok közötti egyeztetésről, a megállapodás felmutatására rögtön kiállították a belépőcédulát Cotroceni-be.
Az eddigi SZKT-ülések hangulatából következtetve attól tarthatunk, hogy az írásbeliség hívei diadalmaskodni fognak, mások pedig a feszült helyzethez találó hevességgel utasítják el a kioktatást, mondván, hogy senkit sem szabad Grozához hasonlítani, vagy akinek nem tetszik a kormányszerep, az álljon egy lépéssel hátrébb, lehetőleg az ajtón kívül. Kár lenne összekapni. A vitafelek gondolják meg, mielőtt heveskedésre ragadtatnák magukat: érdemes-e egymással leszámolni, esetleg a szövetség egységét is veszélyeztetni olyan partnerekért, akik maguk között elnéznek – vagy kifejlesztenek – Pruteanu, Opris és mások nevével fémjelzett jelenségeket?