Koldusdráma


Aggódva figyelik az ukrajnai románok a romániai szenátus munkálatait, és arra kérik anyaországuk honatyáit, hogy gondoljanak rájuk is, ne tegyék azt a romániai magyarokkal, amit Pruteanu a fejébe vett, mert akkor az ők anyanyelvi oktatásuk is veszélybe kerül. A közszolgálati tévé hírműsorának becsületére legyen mondva, ezt a problémát tisztességesen bemutatta.
A koldusénál is megalázóbb helyzetbe jutottak ukrajnai román sorstársaink. Mert a koldus az, aki alamizsnáért rimánkodik. Mint például az RMDSZ. Immár nyolc éve szüntelenül kéreget valamit, amivel nem rendelkezik, aminek az elnyerése mások adakozó kedvétől függ. (Ez a szerep tragikomikussá vált, amióta megszemélyesítője kormányzó erővé lépett elő. Hadvezérkedés szállodaportási egyenruhában. Csillognak a paszomántok, de a napi tengődéshez elegendő borravaló is alig csurran-cseppen.) Ezzel szemben az ukrajnai románok olyasmiért kezdenek könyörögni, amivel rendelkeznek. Ami évek óta saját tulajdonuk: a teljes körű anyanyelvi oktatás.
Ezt érte el a parasztpárti nyelvvédő. Ha most nem pakolják ki a pártjából, az azt jelenti, hogy parasztpárti elvtársai semmiben sem különböznek a vatra-ideológia megalapozóitól, akik már 1990-ben kifejtették, hogy inkább sérüljön a határon túli románok érdeke, mintsem a romániai magyarok jogokat nyerjenek.
Egyébként könnyen meglehet, hogy a történelmi fejlődés útvesztőjében éppen a román, ukrán, szlovák és más nemzetiségű Pruteanuék mutatják a megfelelő utat a nemzeti kisebbségek számára. Nem ez a szándékuk, de mesterkedéseikkel kikényszerítenek a koldulás sötét zsákutcájából. Acsarkodásuk az ukrajnai románoknak például azt az ötletet sugallja, hogy ne mind rimánkodjanak a meglévő jogok megtartásáért, hanem intézzék el, hogy az életben többé soha bele ne szólhassanak saját dolgaikba az ilyenek. A milyenek? Jelzők használata nélkül: Pruteanuék. Ebben a névben a keddi szenátusi vita óta minden benne van. A romániai magyarok ereiben folydogáló román nemzeti színektől a nacionalista ellenzék dicsőítéséig a nácidili olyan újszerű szivárványban pompázott, hogy ekkora teljesítmény láttán Iliescu és egykori szövetségesei elsápadhattak.
Az ukrajnai románok számára más meglepetéseket is készítenek a román nagypolitikában. Például a hívek nélküli székelyföldi román templomok felújítására gyűjt az Adevărul. Ettől az ukrán testvérlapnak, a Pravdának olyan ötlete támadhat, hogy nosza, telepítsenek az ukrajnai román falvakba és városnegyedekbe ukrán templomokat. Sőt, ha betekintenek a Székelyföld Trianon utáni történetébe, akkor éppen a helybéli lakosokat kötelezik adakozásra és közmunkára az évezredes ukrán jelenlétet bizonyító legújabb ősi létesítmények felépítése érdekében. Ezzel megteremtik a feltételeket arra is, hogy 60–70 év múlva a sohasem használt templomok renoválásából is hazafias nevelési eszközt kovácsoljanak.
Hasonló ukrajnai kihatásai lehetnek annak a csomagtervnek is, amely szerint a Székelyföldre irányítanak jelentős román befektetéseket, vagyis folytatják a szocialista iparosítás alapvető célkitűzését, a honfoglalást az utolsó etnikai szigeteken. Ukrajna is tőkeszegény, kénytelen eladni láncait, mint a proletár, de amikor valamely nemzeti kisebbség kicsinálásáról van szó, a pénz nem probléma. Ha egész népe belegebed is, az ilyesmire telik a nemzetállamnak.
Hogy ettől a rémálomtól hogyan szabadulhatnának az ukrajnai románok? Na, hogyan? Hát autonómiával. Ne mondja senki, hogy mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut eszünkbe. Magunktól nem, igazán nem gondolnánk rá, de minduntalan eszünkbe juttatják.