Madárijesztők
Szabadság, 1997. november 19., IX. évfolyam, 269. szám
Elözönlik a magyar befektetők a Székelyföldet – hangzik a vádaskodás ezekben a napokban a parlamentben, éppen akkor, amikor az oktatási törvénnyel is szorongatják az RMDSZ-képviselőket és -kormánytagokat. Ez korántsem a véletlen műve. Mintha George Pruteanu és néhány más kormánytöbbségi honatya intett volna be az ellenzék ugyanúgy gondolkozó tagjainak: na, most páholjátok a fejüket, hogy ne sántuljanak.
Vajon most is mondaná Clinton amerikai elnök Emil Constantinescunak, hogy Sir, meg hogy thank you, ha egy nagy nemzetközi összejövetelen arról esne szó, hogy a romániai magyarok pártját még nem rúgták ki a kormányból? Valószínűleg, igen. Mert Clinton nem a parlamenti krónikákból szerzi be információit, hanem a diplomáciai üzenetekből, amelyek szűkszavúak és udvariasak, mint a nagyköveti megbízólevelek. Nem térnek ki olyan apróságokra, hogy a román parlament hangadói bűncselekménynek kiáltják ki az idegen tankönyvek forgalmazását Romániában, miközben a román állam saját kiadású tankönyveivel halmozza el a határon túli románokat, nem ritkán éppen a szomszédos államok kérésére. Ha ilyesmi is Clinton fülébe jutna, biztosan nem volna úgy elragadtatva hatalmi köreink nagylelkűségétől.
De most nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy a Székelyföldön megtelepedett magyarországi tőke sok-e vagy kevés. Mérget vehetünk arra, hogy kevés, ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, vagy mennyi kellene hogy legyen. Mert hol másutt legyen magyar tőke? Caracalban? A Székelyföldet pedig ki kellene nevezni a vietnami szalmakalapgyárosok vadászterületének?
De arra is mérget vehetünk, hogy ha magyarországi vállalkozók egyetlen fillért sem fektettek volna be a Székelyföldön, akkor is éppen ilyen nagy lenne a csatazaj a román parlamentben. Ennek a lármának éppen az a célja, hogy elriassza a magyar befektetőket: a magyarlakta területeken való befektetésnek még a gondolatával se merjenek játszadozni.
Akad vállalkozó, aki berezel a madárijesztőktől, és visszalép üzleti tervétől. A piaci mechanizmus azonban kitölti a légüres teret. Rögtön akad más vállalkozó – talán éppen szintén magyarországi; számításunk végeredményén ez nem változtat –, aki hajlandó a nagyobb kockázat ellenére próbálkozni. Persze, magasabb igényekkel. Nagyobb részesedést követel a honi társtulajdonostól, vagy nagyobb profitot határoz meg, ezért alacsonyabb árajánlatot tesz beszállítóinak és nagy árat állapít meg termékeinek. Vagy már kezdetben előnyösebb feltételeket csikar ki a helyhatóságtól, amelynek engednie kell, hiszen nem nagyon tolonganak az érdeklődők. A madárijesztők acsarkodására tehát végül ráfizet a hazai termelő, a munkavállaló és a fogyasztó.
A magyarországi beruházók elleni kampányt látva távolabbi üzletemberek is hasonlóképpen gondolkoznak: az ellenszenves piacot átengedik a vakmerőbbeknek, akik veszélyességi pótlékra, uzsoraprofitra szakosodtak.
Valaki azt hiszi, hogy ezeket a következményeket nem látják a hangulatkavarók? És akkor miért űzik az eszüket? Mert ez a taktika számukra meghozza a kívánt egyéni hasznot. A székelyföldi „őshonos” románok elűzéséről szóló immár nyolcéves vészharangkongatás eredményeként folytatódik a bevándorlás, a vezető pozíciók megszerzése. A békesség kedvéért, ugye, mit meg nem tesz az ember. Inkább legyen román testvér a törvényszéki elnök, a rendőrfőnök, a gyárigazgató, a tűzoltóparancsnok stb. És ha már ilyen nagyon akarják, a beruházó is. Még akkor is, ha a „kultúrzónában” kijáró juttattások miatt emelkednek a rezsiköltségek és csökken a köznép amúgy is alacsony életszínvonala nemcsak a Székelyföldön, hanem az ország minden részében, ahol érvényesül az öncsonkító politika.
Vajon most is mondaná Clinton amerikai elnök Emil Constantinescunak, hogy Sir, meg hogy thank you, ha egy nagy nemzetközi összejövetelen arról esne szó, hogy a romániai magyarok pártját még nem rúgták ki a kormányból? Valószínűleg, igen. Mert Clinton nem a parlamenti krónikákból szerzi be információit, hanem a diplomáciai üzenetekből, amelyek szűkszavúak és udvariasak, mint a nagyköveti megbízólevelek. Nem térnek ki olyan apróságokra, hogy a román parlament hangadói bűncselekménynek kiáltják ki az idegen tankönyvek forgalmazását Romániában, miközben a román állam saját kiadású tankönyveivel halmozza el a határon túli románokat, nem ritkán éppen a szomszédos államok kérésére. Ha ilyesmi is Clinton fülébe jutna, biztosan nem volna úgy elragadtatva hatalmi köreink nagylelkűségétől.
De most nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy a Székelyföldön megtelepedett magyarországi tőke sok-e vagy kevés. Mérget vehetünk arra, hogy kevés, ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, vagy mennyi kellene hogy legyen. Mert hol másutt legyen magyar tőke? Caracalban? A Székelyföldet pedig ki kellene nevezni a vietnami szalmakalapgyárosok vadászterületének?
De arra is mérget vehetünk, hogy ha magyarországi vállalkozók egyetlen fillért sem fektettek volna be a Székelyföldön, akkor is éppen ilyen nagy lenne a csatazaj a román parlamentben. Ennek a lármának éppen az a célja, hogy elriassza a magyar befektetőket: a magyarlakta területeken való befektetésnek még a gondolatával se merjenek játszadozni.
Akad vállalkozó, aki berezel a madárijesztőktől, és visszalép üzleti tervétől. A piaci mechanizmus azonban kitölti a légüres teret. Rögtön akad más vállalkozó – talán éppen szintén magyarországi; számításunk végeredményén ez nem változtat –, aki hajlandó a nagyobb kockázat ellenére próbálkozni. Persze, magasabb igényekkel. Nagyobb részesedést követel a honi társtulajdonostól, vagy nagyobb profitot határoz meg, ezért alacsonyabb árajánlatot tesz beszállítóinak és nagy árat állapít meg termékeinek. Vagy már kezdetben előnyösebb feltételeket csikar ki a helyhatóságtól, amelynek engednie kell, hiszen nem nagyon tolonganak az érdeklődők. A madárijesztők acsarkodására tehát végül ráfizet a hazai termelő, a munkavállaló és a fogyasztó.
A magyarországi beruházók elleni kampányt látva távolabbi üzletemberek is hasonlóképpen gondolkoznak: az ellenszenves piacot átengedik a vakmerőbbeknek, akik veszélyességi pótlékra, uzsoraprofitra szakosodtak.
Valaki azt hiszi, hogy ezeket a következményeket nem látják a hangulatkavarók? És akkor miért űzik az eszüket? Mert ez a taktika számukra meghozza a kívánt egyéni hasznot. A székelyföldi „őshonos” románok elűzéséről szóló immár nyolcéves vészharangkongatás eredményeként folytatódik a bevándorlás, a vezető pozíciók megszerzése. A békesség kedvéért, ugye, mit meg nem tesz az ember. Inkább legyen román testvér a törvényszéki elnök, a rendőrfőnök, a gyárigazgató, a tűzoltóparancsnok stb. És ha már ilyen nagyon akarják, a beruházó is. Még akkor is, ha a „kultúrzónában” kijáró juttattások miatt emelkednek a rezsiköltségek és csökken a köznép amúgy is alacsony életszínvonala nemcsak a Székelyföldön, hanem az ország minden részében, ahol érvényesül az öncsonkító politika.