Madárijesztők


Elözönlik a magyar befektetők a Székelyföldet – hangzik a vádaskodás ezekben a napokban a parlamentben, éppen akkor, amikor az oktatási törvénnyel is szorongatják az RMDSZ-képviselőket és -kormánytagokat. Ez korántsem a véletlen műve. Mintha George Pruteanu és néhány más kormánytöbbségi honatya intett volna be az ellenzék ugyanúgy gondolkozó tagjainak: na, most páholjátok a fejüket, hogy ne sántuljanak.
Vajon most is mondaná Clinton amerikai elnök Emil Constantinescunak, hogy Sir, meg hogy thank you, ha egy nagy nemzetközi összejövetelen arról esne szó, hogy a romániai magyarok pártját még nem rúgták ki a kormányból? Valószínűleg, igen. Mert Clinton nem a parlamenti krónikákból szerzi be információit, hanem a diplomáciai üzenetekből, amelyek szűkszavúak és udvariasak, mint a nagyköveti megbízólevelek. Nem térnek ki olyan apróságokra, hogy a román parlament hangadói bűncselekménynek kiáltják ki az idegen tankönyvek forgalmazását Romániában, miközben a román állam saját kiadású tankönyveivel halmozza el a határon túli románokat, nem ritkán éppen a szomszédos államok kérésére. Ha ilyesmi is Clinton fülébe jutna, biztosan nem volna úgy elragadtatva hatalmi köreink nagylelkűségétől.
De most nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy a Székelyföldön megtelepedett magyarországi tőke sok-e vagy kevés. Mérget vehetünk arra, hogy kevés, ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, vagy mennyi kellene hogy legyen. Mert hol másutt legyen magyar tőke? Caracalban? A Székelyföldet pedig ki kellene nevezni a vietnami szalmakalapgyárosok vadászterületének?
De arra is mérget vehetünk, hogy ha magyarországi vállalkozók egyetlen fillért sem fektettek volna be a Székelyföldön, akkor is éppen ilyen nagy lenne a csatazaj a román parlamentben. Ennek a lármának éppen az a célja, hogy elriassza a magyar befektetőket: a magyarlakta területeken való befektetésnek még a gondolatával se merjenek játszadozni.
Akad vállalkozó, aki berezel a madárijesztőktől, és visszalép üzleti tervétől. A piaci mechanizmus azonban kitölti a légüres teret. Rögtön akad más vállalkozó – talán éppen szintén magyarországi; számításunk végeredményén ez nem változtat –, aki hajlandó a nagyobb kockázat ellenére próbálkozni. Persze, magasabb igényekkel. Nagyobb részesedést követel a honi társtulajdonostól, vagy nagyobb profitot határoz meg, ezért alacsonyabb árajánlatot tesz beszállítóinak és nagy árat állapít meg termékeinek. Vagy már kezdetben előnyösebb feltételeket csikar ki a helyhatóságtól, amelynek engednie kell, hiszen nem nagyon tolonganak az érdeklődők. A madárijesztők acsarkodására tehát végül ráfizet a hazai termelő, a munkavállaló és a fogyasztó.
A magyarországi beruházók elleni kampányt látva távolabbi üzletemberek is hasonlóképpen gondolkoznak: az ellenszenves piacot átengedik a vakmerőbbeknek, akik veszélyességi pótlékra, uzsoraprofitra szakosodtak.
Valaki azt hiszi, hogy ezeket a következményeket nem látják a hangulatkavarók? És akkor miért űzik az eszüket? Mert ez a taktika számukra meghozza a kívánt egyéni hasznot. A székelyföldi „őshonos” románok elűzéséről szóló immár nyolcéves vészharangkongatás eredményeként folytatódik a bevándorlás, a vezető pozíciók megszerzése. A békesség kedvéért, ugye, mit meg nem tesz az ember. Inkább legyen román testvér a törvényszéki elnök, a rendőrfőnök, a gyárigazgató, a tűzoltóparancsnok stb. És ha már ilyen nagyon akarják, a beruházó is. Még akkor is, ha a „kultúrzónában” kijáró juttattások miatt emelkednek a rezsiköltségek és csökken a köznép amúgy is alacsony életszínvonala nemcsak a Székelyföldön, hanem az ország minden részében, ahol érvényesül az öncsonkító politika.