Nits Árpád

Elnézést a kishitűségért, de az eddigi tapasztalatok alapján nem sokat várhatunk a Romániai Magyar Újságírók Egyesületének felhívása nyomán esetleg kibontakozó román-magyar újságíró-párbeszédtől. Egyáltalán nem biztos, hogy ezután fikarcnyit is csökken egyes román újságírók buzgósága, akik „megalapozatlan híreszteléseikkel, sértő és vádaskodva támadó kommentárjaikkal rossz fényben tüntetik fel a romániai magyar közösség egészét” (idézet a felhívásból).
A majdnem nyolc esztendő keserűségéből levonhatnánk már a tanulságot: itt szó sincs ismerethiányról. Nem azért tüntetnek fel rossz fényben, mert félreismerik szándékainkat. Az első jellegzetes példa az 1990. márciusi híresztelés volt a marosvásárhelyi gyógyszertárról, amely állítólag nem szolgált ki románokat. Ezt a hírt nem azért röppentette fel az Agerpresből Rompresszé vedlett hírügynökség és a Scânteiából Adevărulnak átfestett és annak következetesen megmaradó napilap, mert a szerkesztők nem tudták volna az igazságot: azt, hogy ilyen szemenszedett hazugságokat ők maguk találtak ki. Akik a marosvásárhelyi pogromot sajtópropagandával előkészítették, nagyon jól tudták, hogy a magyar gyógyszerészek inkább gorombáskodnak a saját fajtájukkal, csak nehogy megsértsenek egy „főbérlőt”. Erről a hírszerkesztőknek pontos információik voltak és vannak. Arról is, hogy a magyarság minél jelentősebb többségben él valahol ebben az országban, annál előzékenyebb a románokkal, nehogy valami baj legyen. Egymás közt gyorsan ölre mennek, sőt nem ritkán bicskát is rántanak, de románokkal nem húznak ujjat. Sőt. Éltetik a szocializmusból örökölt gesztusokat, a magyar szakemberek önként vonulnak vissza igazgatóhelyettesi, főmérnökhelyettesi, almérnökhelyettesi tisztségbe, hogy maguk előtt tudjanak valakit, akit még Ceauşescu küldött a „termelőerők jobb területi elosztása érdekében” a megyébe. Így állt elő olyan helyzet, hogy a Székelyföldön a vezető állások 50 százalékára a 20 százaléknyi román lakos ad szakembert. Vagy embert.
Képzeljük el, mi lenne, ha a többségiek részéről ekkora előzékenységet tapasztalnánk? Akkor Kolozsváron is magyarokat találnánk a vezető beosztások 50 százalékán. Liviu Medreának például meg kellene elégednie köztisztasági csoportvezetői állással, mert a polgármester az RMDSZ-re bízná a Közterület Fenntartó Vállalat igazgatójának kinevezését.
Még egy példán érdemes eltöprengenünk. Egyes sajtóértesülések szerint a székelyföldi cserkészek iránytűvel felfegyverkezve járják a rengeteget és farkaskutyákat idomítanak úgymond a helybéli románok megtámadására. (Vajon miért nem harci kutyákról szól a legenda? A hírszerző szerkesztők nem értenek annyira az ebkultúrához?) Ha létrejönne az a román–magyar újságíró kerekasztal, és sikerülne bebizonyítani, hogy iránytűvel és farkaskutyával a tízszeresen felduzzasztott, állig felfegyverzett rend- és csendőrséget nem lehet megijeszteni, akkor örök ellenségeket szereznénk magunknak. Ha másért nem, hát azért, mert a párbeszéden részt vevő kollégák törhetnék a fejüket az újabb ötleteken, különben felkopna az álluk.
Mert az senki előtt sem lehet titok többé, hogy akik megalapozatlan híresztelésekkel támadnak bennünket, azok ebből élnek. Mégpedig jól. Kifejlesztették maguknak ezt a mesterséget, mint Pruteanu a nyelvőrséget, és aki őket ettől el akarja tántorítani, az voltaképpen végkielégítés nélküli munkanélküliséget ajánl fel nekik. Igaz, hogy tennivaló bőven akadna ebben az országban, de más, egyébként sokkal hasznosabb munkát nem fizetnének meg olyan jól. George Pruteanu is hadakozhatna a tbc-nél gyorsabban terjedő írástudatlanság ellen, de abban nem támogatná olyan lelkesen a nacionalisták ellenzéki és hatalmi része, megbonthatatlan egységben.
És akkor mi a megoldás? Roppant egyszerű. A rágalmazást, a rémhírterjesztést törvény tiltja. De a törvénynek nem kerekasztalokon lehet érvényt szerezni. Hanem a törvényszéken.