A megrendelők megdicsőülnek?
Szabadság, 1997. október 21., IX. évfolyam, 244. szám
Mekkora a cirkusz az ügynöktörvény körül! És kit nyugtat meg? Aki annyira kardoskodik a teljes levéltári feltárás mellett, vajon nem azért ilyen gerinces, mert a nyolc év alatt alkalma volt eltüntetni az őt kompormittáló nyomokat? Esetleges politikai ellenfeléről pedig feltétezi, hogy mamlasz volt? Ha a fél parlamentet kiürítik, bizhatunk-e a bentmaradók teljes lelki tisztaságában?
De nemcsak ez a bökkenő. Mint a tervezetből megtudtuk, a besúgással károsított személyek kérhetik az ellenük vétő kollaboránsok megnevezését. A megbízókét nem. Most képzeljük el a következő helyzetet: a mindenkori és minden szintű párttitkár felszólította az aktuális és illetékes körzeti szekust, másszon rá egy kiszemelt (sokgyermekes, tiltott szektába tartozó, külföldre menekült rokonnal nyilvántartott stb., stb.) dolgozóra, hogy az illető gyűjtsön terhelő bizonyítékokat egyik kollégájáról. Az akció oka roppant széles skálán mozoghatott, amelybe belefért az is, hogy a párttitkár féltékeny volt a felesége barátnőjére, akivel egyszer együtt látták az utcán a kollégával, vagyis a szocializmus potenciális ellenségével. Most az házibarátság-törés gyanújába keveredett személy megkapja a dossziéját, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az a kolléga, aki látszólag a légynek sem tud ártani, azt állította róla, hogy gondolatban fütyült a pártgyűlésen, ellenben fogalma sem lesz arról, hogy honnan fújt a szél.
Valóban: hogy lehet elítélni, megvetés céltáblájává kitenni mocskos ügyek szolgálatára kiszemelt, megfélemlített, lelkileg megerőszakolt egyéneket, amíg nem tisztázták, mi legyen a hírszolgálati megrendelőkkel, magukkal a pártvezetőkkel? Hiszen a politikai rendőrség nem magától jött létre és nem saját fejétől működött, azt a kommunista vezetők találták ki, illetve plagizálták történelmi tapasztalatból, és működtették helyi feltételeknek és szükségleteknek megfelelően. Hogy mennyire sajátosan vették át az általános módszereket, arra következtethetünk Kádár János 1958-ban titkosan kiadott útmutatásában: „Minőségi munkát akarok. Kevesebb elítéltet, és több kivégzést.” Vajon erkölcsös dolog most elverni a port azon az egykori politikai foglyon, aki túlélési stratégiájában a látszólagos együttműködést vállalta, miközben egykori megyei párttitkárok, miniszterek, az egykori Politikai Végrehajtó Bizottság tagjai, egykori satöbbik, akik kiadták a feladatokat a szekusoknak, köztiszteletben álló vállalkozók, politikusok, táradalmi szervezetvezetők maradhatnak?
A titkosrendőrségek világtörténetéből tudjuk, hogy a besúgók között karrieristák is akadnak szép számmal, akik felkérés nélkül teljesítették a mindenkori „társadalmi rend iránti kötelességüket”. De más esetekben a megrendelőket, a kommunista pártvezéreket kell a vádlottak padjára ültetni. A besúgók mellé. Vagy helyett.
De nemcsak ez a bökkenő. Mint a tervezetből megtudtuk, a besúgással károsított személyek kérhetik az ellenük vétő kollaboránsok megnevezését. A megbízókét nem. Most képzeljük el a következő helyzetet: a mindenkori és minden szintű párttitkár felszólította az aktuális és illetékes körzeti szekust, másszon rá egy kiszemelt (sokgyermekes, tiltott szektába tartozó, külföldre menekült rokonnal nyilvántartott stb., stb.) dolgozóra, hogy az illető gyűjtsön terhelő bizonyítékokat egyik kollégájáról. Az akció oka roppant széles skálán mozoghatott, amelybe belefért az is, hogy a párttitkár féltékeny volt a felesége barátnőjére, akivel egyszer együtt látták az utcán a kollégával, vagyis a szocializmus potenciális ellenségével. Most az házibarátság-törés gyanújába keveredett személy megkapja a dossziéját, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az a kolléga, aki látszólag a légynek sem tud ártani, azt állította róla, hogy gondolatban fütyült a pártgyűlésen, ellenben fogalma sem lesz arról, hogy honnan fújt a szél.
Valóban: hogy lehet elítélni, megvetés céltáblájává kitenni mocskos ügyek szolgálatára kiszemelt, megfélemlített, lelkileg megerőszakolt egyéneket, amíg nem tisztázták, mi legyen a hírszolgálati megrendelőkkel, magukkal a pártvezetőkkel? Hiszen a politikai rendőrség nem magától jött létre és nem saját fejétől működött, azt a kommunista vezetők találták ki, illetve plagizálták történelmi tapasztalatból, és működtették helyi feltételeknek és szükségleteknek megfelelően. Hogy mennyire sajátosan vették át az általános módszereket, arra következtethetünk Kádár János 1958-ban titkosan kiadott útmutatásában: „Minőségi munkát akarok. Kevesebb elítéltet, és több kivégzést.” Vajon erkölcsös dolog most elverni a port azon az egykori politikai foglyon, aki túlélési stratégiájában a látszólagos együttműködést vállalta, miközben egykori megyei párttitkárok, miniszterek, az egykori Politikai Végrehajtó Bizottság tagjai, egykori satöbbik, akik kiadták a feladatokat a szekusoknak, köztiszteletben álló vállalkozók, politikusok, táradalmi szervezetvezetők maradhatnak?
A titkosrendőrségek világtörténetéből tudjuk, hogy a besúgók között karrieristák is akadnak szép számmal, akik felkérés nélkül teljesítették a mindenkori „társadalmi rend iránti kötelességüket”. De más esetekben a megrendelőket, a kommunista pártvezéreket kell a vádlottak padjára ültetni. A besúgók mellé. Vagy helyett.