Nits Árpád

Amikor a Polgári Szövetség összehozott egy százezres tüntetést, Ion Iliescu még szélesebben elmosolyodott és azt mondta: az ellenzék megsétáltathat akár milliós tömeget, az tíz százalékát sem teszi ki annak a szavazótestületnek, amely őt megválasztotta.
Ezen az alapon nem volt hajlandó észrevenni egyetlen tömegmozdulást sem, kezdve az Egyetem téri maratoni tüntetéstől a Văcăroiu-kormány elleni szakszervezeti felvonulásokig. Bár nagyon jól tudta, mi készül, 1990 márciusában nem vette a fáradságot, hogy Marosvásárhelyről érdeklődjön. Pedig elég lett volna megkérdezni a hozzá akkoriban nagyon közel álló laptól, az Adevărultól, hogy igaz-e az a rémhír a románokat elutasító gyógyszertárról, és a válasz birtokában a Görgény völgyének kijáratánál megállíthatta volna a tömegrendezvényt. Ezek után a bukaresti Nemzeti Színház előtti sátrakban tengődő éhségsztrájkolók felkeresése éjnek évadján lélegzetelállító gesztus lett volna egy ilyen „felvilágosult önkényúrtól”.
Nyilvánvaló, hogy Iliescu cinizmusa az egyik véglet. De a másik végletet is eltúlozza a jelenlegi kormány, ahogyan a legkisebb szisszenésre megtorpan. Ez a tíz hónap nem egyéb, mint a meghátrálások története. Meghátrált a kormány a kártermelő mamutvállalatok bezárásakor, aztán lassabban, tapogatózva próbálta folytatni útját, mintha ki tudja milyen ingoványos területre tévedt volna. Persze az sem lett volna szép, ha Iliescu módszeréhez folyamodik, hogy főjenek a saját zsírjukban, vagyis amíg ki nem árusítják legalább a termelési költségek árán az elfekvő készletben felhalmozott hasznavehetetlen termékeiket, „dolgozhatnak” tovább. De ez a nagyfokú gyámoltalanság sem vezet eredményre.
Aztán ott vannak a kisebb társadalmi rétegeket érintő kérdések. A miniszterelnök Bolyai Egyetemre vonatkozó ígérete nem tetszett néhány szélsőséges és középséges politikusnak, mire nyomban változtatott rajta: lesz több Bolyai Egyetem, csak az igaziból nem lesz semmi. A nyáron pedig óriási mozgósító kampány nyomán Kolozsváron kivonult 12 tüntető, mire az oktatási miniszternek azonnal engednie kellett. Sőt, miniszterelnöke még el is marasztalta a helyi egyetem rektorával folytatott vitájában.
A diáktüntetések kimenetele is meggondolkoztató. Mitől ijedtek meg? Mekkora lehetett az a tömeg? Hány százaléka a mostani kormánykoalíciós többséget biztosító szavazótábornak? Mellesleg: a tüntető diákok most egy éve nem is voltak szavazókorban (tisztelet a kivételnek, vagyis az osztályismétlőknek).
A forradalmárok tiltakozása aztán mindent betetőzött. (Tényleg: sátorbeli látogatása előtt Iliescu most miért nem firtatta, hogy ők a választópolgárok hány százalékát teszik ki?) A legkomikusabb ebben a cirkuszban az volt (eddig), hogy a belügyminisztert sárgöröngyökkel dobálták meg, miután a kormányépületben éppen azt a tervét adta elő, miként lehetne védekezni a várható társadalmi megmozdulásokkal szemben. Hát így nem, az bizonyos. Az államelnöknek, a miniszterelnöknek, a minisztereknek nem az éhségsztrájkolók sátrában tett munkalátogatásokkal kell küzdenie a társadalmi nyugalomért. Hanem sokkal határozottabban fel kellene keresni a kivételezett forradalmárok snagovi üdülőtelepét, például. Ott, ahol maholnap a környékbeli falvak lakóinak csak egy ösvény marad, amelyen elsomfordálhatnak az új csaszik zaklatása elől. A forradalmároknak kijáró mezőgazdasági terület jogán végzett kisajátítások helyszínén jó volna érdeklődni többek között Cornelius Rosianutól, a szájhagyomány szerint 1989 előtt rangos szerepet betöltő tévébemondótól, hogy ki adta neki a forradalmár igazolványt. És egyáltalán kinek drukkolt 1989 decemberében, ha magánál volt? Egyúttal számos egykori milicistától és más karhatalmistától vissza kellene vonni hivatalból és jóérzésből a kedvezményeket, mert ők társadalmi pozíciójukból fakadóan sem lehettek forradalmárok, csakis ellenforradalmárok. Pláne ha még lőttek is. És ugyan ki ne tudná, hogy ilyenek is vannak a forradalmár szervezetekben? Ezeket az ügyeket még az Iliescu-féle forradalmártörvény érvényessége idején is le lehetne bonyolítani, és aztán lássuk, kinek marad kedve az éhségsztrájkhoz.
Persze bárhonnan közelítenek a forradalmárkedvezmények felülvizsgálatához, zúgolódás mindenképpen bekövetkezik. Az Iliescurezsim nem véletlenül kényeztette el azokat, akik egymásról igazolták, hogy nélkülük Ceauşescu még mindig hatalmon volna. (Érthető okokból soha senki sem fogja hivatalosan elismerni, hogy az 1989. december 15-i temesvári események nélkül Bukarestben a Karácsony békés télapóként köszönt be 1990 első napján.) A kommunista nómenklatúra átmentődött második vonala magához édesgetett egy jelentősnek hitt „élcsapatot”, egyrészt hogy ő maga is hiteles forradalmár lehessen a kiszakadt pulóverével, másrészt hogy megossza a valódi forradalmárokat, jusson belőle majdnem mindegyik pártba. Ugye, ha változnak a politikai erővonalak, több tűzfészekből egységesen törjön fel a tiltakozás. Ez be is vált, de ennek a zúgolódásnak nincs tömegalapja. A lakosság jóérzésű része elvárja, hogy a sebesültek messzemenő támogatást kapjanak – végre – gyógykezelésükhöz, és az elesettek leszármazottjai semmiben sem szenvedjenek hiányt, de azt nem nézi jó szemmel, hogy a konjunktúralovagok, akik hirtelen felkapták a kezük ügyébe került géppisztolyt, a végsőkig ragaszkodnak az Iliescu-korszakban ölükbe hullott kiváltságokhoz.
Nagy kár volna, ha a Ciorbea-kormány végül engedne a szenátus előtt tüntető társaságnak. Itt az alkalom, hogy a félévszázaddal ezelőtt bevezetett illegalista nyug- és kegydíjak divatját megszüntessék. Hiszen a nagy példaképnek, a francia forradalomnak sem voltak utólag igazolt forradalmárai.