Fel, Bukarestbe
Szabadság, 1997. október 14., IX. évfolyam, 238. szám
Kongresszusi háttérbeszélgetésben – hogy ne mondjuk úgy: folyósói dumában – elhangzott egy figyelemre méltó javaslat. – Te – mondta valaki valakinek – vigyétek fel Bukarestbe ezt a Tőkést, ott mutassa meg, mire megy a hevességével.
Valóban érdekes kísérlet lenne. Persze, mielőtt a gondolattal eljátszadoznánk, jó volna tudni, hogy az érintett vállalkozna-e erre a „lakosságcserére”. Arról van némi információnk, hogybátorságot nem kért kölcsön 1989 előtt sem egy olyan közegben, amely barátságosabbnak aligha mondható a mai, „kozmopolitizálódó” Bukarestnél. Viszont felvetődik egy másik kérdés: akadna-e cseretársa? A nyáron, amikor könyvbemutatót tartott volna, az RMDSZ-székház néhány órára sem látta vendégül, akkor adnának-e neki kovártélyt hosszabb időre?
Hagyjuk a szónoki kérdéseket, inkább tekintsünk el Tőkés László személyétől. Tegyük fel, hogy a célzás bárkire vonatkozott, aki elégedetlen a kilenc hónapi kormányzati szerepléssel, vagy az RMDSZ-vezetőség utóbbi két évi tevékenységével, esetleg egész eddigi történetével, és hajlandó volna kiállni az első vonalba a bukaresti politikai küzdőtéren.
Tessék jelentkezni! Néhány egyszerű tesztkérdésre kellene válaszolni.
Például a jelöltet leültetnék egy óriási képernyő elé, amelyről Dumitrascu fröcsköl valamit tíz percig. Utána a zsüri elnöke megkérdezi a vakmerő jelentkezőtől: rosszul tetszik lenni, talánkísérjük ki friss levegőre? Ha nem, akkor folytatódhat a vizsga. Pruteanu jelenik meg a képernyőn, előzőleg kereskedelmi majd közszolgálati tévéstúdiókban kipróbált szólavinát hömpölyget a jelöltre, akinek addig kell felvonultatnia ellenérveit, amíg ahivatásos nyelvvédő könnyeket hullatva és Pruton túli elnyomott testvéreire gondolva visszavonja dörgelmeit. Tesztkérdés: meg tetszett izzadni, netán szükség van szívritmuscsökkentő adalékanyagra?
Az a gyanúnk, nem szükséges további tesztkérdéseket kiagyalni. A jelentkezők túlnyomó többsége ennyitől töredelmesen bevallaná, hogy dehogy kívánkozik a tűzvonalba. Mindazok döntő többsége,akik elégedetlenek az elért eredményekkel, vagy már a célokkal is, tudják, hogy azoknál jóval kisebbeket sem lennének képesek méltó módon képviselni. Mert nincs hozzá tehetségük, megfelelő felkészültségük, tapasztalatuk. Vannak olyan nagymérvű lámpalázzal megvert emberek, akik ötösnél nagyobb létszámú tömeg előtt képtenek egyetlen kerek mondatot kinyögni. Televannak gondolatokkal, de azok nem jönnek ki. Az ilyen emberekből viszont nagyszerű háttérszereplők lehetnek. Tanácsolnak, súgnak, ösztönöznek, miközben őszintén ájuldoznak a messzemenő tisztelettől, amellyel felnéznek az első vonalban küzdő rátermett szónokokra. De ha semmibe veszik őket, akkor megsértődnek. És talán a mellőzöttség érzése is táplálja a bírálatok patakát. Vagy folyamát.
Továbbra is eltekintve konkrét személyektől: egyáltalán nem igaz az, hogy a csúcsvezetőség bírálója „felvágyik” Bukarestbe. De arra biztosan vágyik, hogy aki „fent” van, az ne siránkozzon, nehivatkozzon nehézségekre, soha se mondja azt, hogy ha egyesek lármáznak a háttérben, ő nem vállalhatja hatékonyan a magyar közösség érdekvédelmét. Érdekképviseletre vállalkozott, ez adolga, akár az ügyvédnek. Az sem utasíthatja vissza ügyfelének képviseletét arra hivatkozva, hogy elnehezült a pere. Konkrétan: a székelyudvarhelyiek igaz ügyét az RMDSZ kormányba kirendelt képviselője akkor sem adhatja fel, ha Csereháton valamit elrontottak.
*
Természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy egyes bírálók tudatosan vagy ösztönösen beleképzelik magukat egy-egy élvonalbeli posztba. De ebben sincs kivetnivaló. Hogy miként válnának be, azt csak a gyakorlat döntené el. Vajon a jelenlegi csúcsvezetőségből 1989 előtt hányan gondoltak arra, hogy az akkori óvatos meghunyászkodásukból röpke hét-nyolc év alatt országos, sőt nemzetközi hírű politikusokká válnak? Az ilyen látványos magatartásbeli átváltozások nem egyedi esetek. Közismert, hogy egyes emberek nem mernek kerékpározni, viszont ha egy váratlan esemény Volvo volánja mögé ülteti őket, nem lehet bírni önbizalmukkal.
Valóban érdekes kísérlet lenne. Persze, mielőtt a gondolattal eljátszadoznánk, jó volna tudni, hogy az érintett vállalkozna-e erre a „lakosságcserére”. Arról van némi információnk, hogybátorságot nem kért kölcsön 1989 előtt sem egy olyan közegben, amely barátságosabbnak aligha mondható a mai, „kozmopolitizálódó” Bukarestnél. Viszont felvetődik egy másik kérdés: akadna-e cseretársa? A nyáron, amikor könyvbemutatót tartott volna, az RMDSZ-székház néhány órára sem látta vendégül, akkor adnának-e neki kovártélyt hosszabb időre?
Hagyjuk a szónoki kérdéseket, inkább tekintsünk el Tőkés László személyétől. Tegyük fel, hogy a célzás bárkire vonatkozott, aki elégedetlen a kilenc hónapi kormányzati szerepléssel, vagy az RMDSZ-vezetőség utóbbi két évi tevékenységével, esetleg egész eddigi történetével, és hajlandó volna kiállni az első vonalba a bukaresti politikai küzdőtéren.
Tessék jelentkezni! Néhány egyszerű tesztkérdésre kellene válaszolni.
Például a jelöltet leültetnék egy óriási képernyő elé, amelyről Dumitrascu fröcsköl valamit tíz percig. Utána a zsüri elnöke megkérdezi a vakmerő jelentkezőtől: rosszul tetszik lenni, talánkísérjük ki friss levegőre? Ha nem, akkor folytatódhat a vizsga. Pruteanu jelenik meg a képernyőn, előzőleg kereskedelmi majd közszolgálati tévéstúdiókban kipróbált szólavinát hömpölyget a jelöltre, akinek addig kell felvonultatnia ellenérveit, amíg ahivatásos nyelvvédő könnyeket hullatva és Pruton túli elnyomott testvéreire gondolva visszavonja dörgelmeit. Tesztkérdés: meg tetszett izzadni, netán szükség van szívritmuscsökkentő adalékanyagra?
Az a gyanúnk, nem szükséges további tesztkérdéseket kiagyalni. A jelentkezők túlnyomó többsége ennyitől töredelmesen bevallaná, hogy dehogy kívánkozik a tűzvonalba. Mindazok döntő többsége,akik elégedetlenek az elért eredményekkel, vagy már a célokkal is, tudják, hogy azoknál jóval kisebbeket sem lennének képesek méltó módon képviselni. Mert nincs hozzá tehetségük, megfelelő felkészültségük, tapasztalatuk. Vannak olyan nagymérvű lámpalázzal megvert emberek, akik ötösnél nagyobb létszámú tömeg előtt képtenek egyetlen kerek mondatot kinyögni. Televannak gondolatokkal, de azok nem jönnek ki. Az ilyen emberekből viszont nagyszerű háttérszereplők lehetnek. Tanácsolnak, súgnak, ösztönöznek, miközben őszintén ájuldoznak a messzemenő tisztelettől, amellyel felnéznek az első vonalban küzdő rátermett szónokokra. De ha semmibe veszik őket, akkor megsértődnek. És talán a mellőzöttség érzése is táplálja a bírálatok patakát. Vagy folyamát.
Továbbra is eltekintve konkrét személyektől: egyáltalán nem igaz az, hogy a csúcsvezetőség bírálója „felvágyik” Bukarestbe. De arra biztosan vágyik, hogy aki „fent” van, az ne siránkozzon, nehivatkozzon nehézségekre, soha se mondja azt, hogy ha egyesek lármáznak a háttérben, ő nem vállalhatja hatékonyan a magyar közösség érdekvédelmét. Érdekképviseletre vállalkozott, ez adolga, akár az ügyvédnek. Az sem utasíthatja vissza ügyfelének képviseletét arra hivatkozva, hogy elnehezült a pere. Konkrétan: a székelyudvarhelyiek igaz ügyét az RMDSZ kormányba kirendelt képviselője akkor sem adhatja fel, ha Csereháton valamit elrontottak.
*
Természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy egyes bírálók tudatosan vagy ösztönösen beleképzelik magukat egy-egy élvonalbeli posztba. De ebben sincs kivetnivaló. Hogy miként válnának be, azt csak a gyakorlat döntené el. Vajon a jelenlegi csúcsvezetőségből 1989 előtt hányan gondoltak arra, hogy az akkori óvatos meghunyászkodásukból röpke hét-nyolc év alatt országos, sőt nemzetközi hírű politikusokká válnak? Az ilyen látványos magatartásbeli átváltozások nem egyedi esetek. Közismert, hogy egyes emberek nem mernek kerékpározni, viszont ha egy váratlan esemény Volvo volánja mögé ülteti őket, nem lehet bírni önbizalmukkal.