Sápadozó diplomácia
Szabadság, 1997. szeptember 10., IX. évfolyam, 209. szám
Borzasztó szerencsések a szlovákiai magyarok ezzel a Meciárral. Ha nem ilyen szószátyár, a világ sohasem tudja meg, miket forgat a fejében, és ha nincs ez a nagy felzúdulás, akkor szép suttyomban meg is valósítja ötletét. Addig piszkálgatta volna a szlovákiai sokoldalúan fejlett nemzetikapitalizmussal elégedetlen más nemzetiségű hunpolgárokat, amíg azok otthagyják házaikat, szülő- és saját tulajdonú földjüket, és a „légiesülő” határon átkelve jelentkeznek új házakért, valamint nevelőszülőföldért. Amire titokban szintén történt utalás korábbi miniszterelnöki találkozón, és a szlovákiai magyarok sohasem tudták volna meg, hogy elsápadt-e a magyar miniszterelnök, amikor az áttelepülők pozitív megkülönböztetését igényelte a szlovák kolléga.
Ez már a sokadik példa arra, hogy a jelenlegi magyar külpolitika túlságosan szemérmes. Érthetetlen, miért hallgatja el a szomszédos államvezérek ilyen égbekiáltó ötleteit. Vajon még milyen alkalommal történt meg, hogy Horn Gyula elsápadt, és felindultan azt mondta, hogy ilyen ügyekben inkább teszi magát nagyothallónak? Ahogy a román külpolitika művelőit ismerjük, akár öt pufajkába fogadunk egy ellenében, hogy országunk legkezdőbb diplomatája sem áll ki a világ elé melldöngetve, hogy né, mekkora fasisztaságot mondott egy magas szintű találkozón, de a kolléga nem kavart botrányt.
Így, sajnos, csak találgatásokra szorítkozhatunk, hogy magas szintű román-magyar találkozókon vajon mikor sápadt el a magyar fél, de aztán a jószomszédi kapcsolatok oltárán feláldozta a nagy lehetőséget, hogy rámutasson bizonyos hátsó szándékokra.
Itt van például ez a rendkívül jónak reklámozott katonai együttműködés. A két ország vezérkarai maholnap a hétvégeket el sem tudják képzelni egymás vendéglátása nélkül. Vajon egyetlen katonakoktélen sem hangzott el némi utalás arra, hogy úgyis megtöltik kaszárnyákkal a Székelyföldet, ha a szomszéd tiltakozni merészel? (Amúgyis dehogy merészel!) Vagy nem történt-e meg olyan hergelés, hogy ha nincs kéznél csendőr, a csereháti apáca is megteszi?
Vagy gondoljunk az alapszerződésre. A hosszúra nyúlt egyezkedés közben Theodor Melescanu akkori külügyminiszter kissé meggondolatlanul, vagy épp ellenkezőleg, előre megfontoltan, a hecc kedvéért, odasúghatta magyar kollégájának: na, ezt az 1201-est most egy kicsit kiheréljük. Ha ez elhangzott az előzetes tárgyalások idején, biztosan bekövetkezett némi elsápadás, már csak azért is, mert diplomaták nem szoktak nemi képességekről beszélgetni, de hogy a megrökönyödésnek nem lett komolyabb következménye, azt abból tudhatjuk, hogy a lábjegyzet benne maradt az alapszerződésben.
Ki tudja, még mi hangzott el a ma is nagyra tartott román-magyar alapszerződés szövegszerkesztése közben, ami elsápadásra adott okot? Vajon valaki nem tett említést a multikulturális egyetemre? Ha ettől valaki falfehérré is vált volna, most már bizonyosan tudjuk, hogy következménye nem lett. Nem kürtölték világgá, hogy a román alapszerződő félnek esze ágában sincs biztosítani az önálló magyar nyelvű oktatást óvodától az egyetemig (ha pedig nem önálló, egy tollvonással bármikor nemzetállami gyámság alá vonható), hanem szép csendben, előkészítő felméréssel és tudományos értekezéssel elkezdődött a multikulturális ötlet kivitelezése.
Az is elhangozhatott, hogy fityiszt nekik (nekünk, romániai magyaroknak) anyanyelvhasználatot a közigazgatásban. Sőt, majd jön az új kormány, amely mindenféle határozatokat bocsát ki az alapszerződés értelmében, de lesznek államkasszából fizetett, esetleg éppen a kormánykoalícióhoz tartozó politikusok, akik a helyükön maradnak, és nyíltan szabotálják majd azok végrehajtását. A magyar tárgyalópartnerek – ha ilyesmit hallottak – tényleg jogosan sápadtak el. Hogy lehet ilyen cinikusan lódítani – háboroghattak, de a magyar külpolitika hagyományos szerénységét tiszteletben tartva hallgattak. És ennek a hallgatásnak az eredménye, hogy például a helyhatósági törvényt módosító kormányhatározatra a kolozsvári polgármester karikatúrával válaszolhat – büntetlenül.
Még több más meciári ötlet lappangó megvalósulásának vagyunk tanúi, amiből arra következtethetünk, hogy azok vagy el sem hangzottak, vagy csak diplomáciai elsápadást váltottak ki.
Ez már a sokadik példa arra, hogy a jelenlegi magyar külpolitika túlságosan szemérmes. Érthetetlen, miért hallgatja el a szomszédos államvezérek ilyen égbekiáltó ötleteit. Vajon még milyen alkalommal történt meg, hogy Horn Gyula elsápadt, és felindultan azt mondta, hogy ilyen ügyekben inkább teszi magát nagyothallónak? Ahogy a román külpolitika művelőit ismerjük, akár öt pufajkába fogadunk egy ellenében, hogy országunk legkezdőbb diplomatája sem áll ki a világ elé melldöngetve, hogy né, mekkora fasisztaságot mondott egy magas szintű találkozón, de a kolléga nem kavart botrányt.
Így, sajnos, csak találgatásokra szorítkozhatunk, hogy magas szintű román-magyar találkozókon vajon mikor sápadt el a magyar fél, de aztán a jószomszédi kapcsolatok oltárán feláldozta a nagy lehetőséget, hogy rámutasson bizonyos hátsó szándékokra.
Itt van például ez a rendkívül jónak reklámozott katonai együttműködés. A két ország vezérkarai maholnap a hétvégeket el sem tudják képzelni egymás vendéglátása nélkül. Vajon egyetlen katonakoktélen sem hangzott el némi utalás arra, hogy úgyis megtöltik kaszárnyákkal a Székelyföldet, ha a szomszéd tiltakozni merészel? (Amúgyis dehogy merészel!) Vagy nem történt-e meg olyan hergelés, hogy ha nincs kéznél csendőr, a csereháti apáca is megteszi?
Vagy gondoljunk az alapszerződésre. A hosszúra nyúlt egyezkedés közben Theodor Melescanu akkori külügyminiszter kissé meggondolatlanul, vagy épp ellenkezőleg, előre megfontoltan, a hecc kedvéért, odasúghatta magyar kollégájának: na, ezt az 1201-est most egy kicsit kiheréljük. Ha ez elhangzott az előzetes tárgyalások idején, biztosan bekövetkezett némi elsápadás, már csak azért is, mert diplomaták nem szoktak nemi képességekről beszélgetni, de hogy a megrökönyödésnek nem lett komolyabb következménye, azt abból tudhatjuk, hogy a lábjegyzet benne maradt az alapszerződésben.
Ki tudja, még mi hangzott el a ma is nagyra tartott román-magyar alapszerződés szövegszerkesztése közben, ami elsápadásra adott okot? Vajon valaki nem tett említést a multikulturális egyetemre? Ha ettől valaki falfehérré is vált volna, most már bizonyosan tudjuk, hogy következménye nem lett. Nem kürtölték világgá, hogy a román alapszerződő félnek esze ágában sincs biztosítani az önálló magyar nyelvű oktatást óvodától az egyetemig (ha pedig nem önálló, egy tollvonással bármikor nemzetállami gyámság alá vonható), hanem szép csendben, előkészítő felméréssel és tudományos értekezéssel elkezdődött a multikulturális ötlet kivitelezése.
Az is elhangozhatott, hogy fityiszt nekik (nekünk, romániai magyaroknak) anyanyelvhasználatot a közigazgatásban. Sőt, majd jön az új kormány, amely mindenféle határozatokat bocsát ki az alapszerződés értelmében, de lesznek államkasszából fizetett, esetleg éppen a kormánykoalícióhoz tartozó politikusok, akik a helyükön maradnak, és nyíltan szabotálják majd azok végrehajtását. A magyar tárgyalópartnerek – ha ilyesmit hallottak – tényleg jogosan sápadtak el. Hogy lehet ilyen cinikusan lódítani – háboroghattak, de a magyar külpolitika hagyományos szerénységét tiszteletben tartva hallgattak. És ennek a hallgatásnak az eredménye, hogy például a helyhatósági törvényt módosító kormányhatározatra a kolozsvári polgármester karikatúrával válaszolhat – büntetlenül.
Még több más meciári ötlet lappangó megvalósulásának vagyunk tanúi, amiből arra következtethetünk, hogy azok vagy el sem hangzottak, vagy csak diplomáciai elsápadást váltottak ki.