Szenvedéslisták
Szabadság, 1997. szeptember 5., IX. évfolyam, 205. szám
Egy-két napig az Adevărul de Cluj messzire elmaradt a magyarság elleni lázítás versenyében helyi laptársaitól, a Stireától, a Ziua vidéki kiadásától, valamint a Pro tv szintén vidékies hírműsorától. De mielőtt végképp téves következtetésre jutottunk volna, megkezdődött a lemaradás behozása napi féloldalas listával a „románok szenvedéseiről és tragédiájáról 1940-1944 között”.
A tegnapi névsor végén a szerző ízelítőt ad arról, hogy mit jelentett abban az időben „a magyar nemzet ócsárlása”. Példáért a magyarellenes érzelmeiről híres Raoul Sorbanhoz fordul, aki azt állítja, hogy valaki azért került fogházba, mert közölni akarta Cosbuc Decebal a néphez című versét. Ha ez igaz, akkor is semmi ahhoz képest, milyen példákat tudnánk mi felsorolni az 1918-1989-1996-(?) közötti időszakokból. Mondjuk, a székelyföldi vérengzések áldozatainak és a bărăgani kényszertelepek lakóinak „vétkeiről”. Vagy az erdélyi 1956-os áldozatokról, valamint a kulákleszármazottak védelmében és a Bolyai Egyetem felszámolása ellen tiltakozók sorsáról.
Meg aztán előkerülhetnének valóban ostoba – és igazán igaz – történetek. Kisiskolások életútját törték derékba csupán azért, mert azok betartották a pedellus felszólítását, és miután frissen bekenték nyersolajjal az osztályterem padlóját, csak az újságokból készített ösvényen járkáltak. Néhány lábnyom „gyanúsan” éppen az első oldalas „sztárfotóra” került, mire megindult a nyomolvasás, és a megfelelő cipőtalpak tulajdonosainak megütötték a bokáját. De vajon ki lehetett volna kerülni a helytelen „lépést”? Vajon volt-e olyan nap, amikor az újságolvasót nem „boldogították” balkáni poszterekkel?
Ezekre az emlékekre nemsokára végérvényesen ráborul a feledés fátyla, mert kihalnak az emlékezők. A leszármazottak pedig – mivel számukra senki sem szavazott meg kártérítést – nem érdekeltek a szenvedéslisták összeállításában és rendszeres felújításában.
Ezért is okos a Román Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, hogy meg sem alakult. Így azért sem fáj a feje, hogy hány nyelven nyomtassa ki az űrlapokat.
A tegnapi névsor végén a szerző ízelítőt ad arról, hogy mit jelentett abban az időben „a magyar nemzet ócsárlása”. Példáért a magyarellenes érzelmeiről híres Raoul Sorbanhoz fordul, aki azt állítja, hogy valaki azért került fogházba, mert közölni akarta Cosbuc Decebal a néphez című versét. Ha ez igaz, akkor is semmi ahhoz képest, milyen példákat tudnánk mi felsorolni az 1918-1989-1996-(?) közötti időszakokból. Mondjuk, a székelyföldi vérengzések áldozatainak és a bărăgani kényszertelepek lakóinak „vétkeiről”. Vagy az erdélyi 1956-os áldozatokról, valamint a kulákleszármazottak védelmében és a Bolyai Egyetem felszámolása ellen tiltakozók sorsáról.
Meg aztán előkerülhetnének valóban ostoba – és igazán igaz – történetek. Kisiskolások életútját törték derékba csupán azért, mert azok betartották a pedellus felszólítását, és miután frissen bekenték nyersolajjal az osztályterem padlóját, csak az újságokból készített ösvényen járkáltak. Néhány lábnyom „gyanúsan” éppen az első oldalas „sztárfotóra” került, mire megindult a nyomolvasás, és a megfelelő cipőtalpak tulajdonosainak megütötték a bokáját. De vajon ki lehetett volna kerülni a helytelen „lépést”? Vajon volt-e olyan nap, amikor az újságolvasót nem „boldogították” balkáni poszterekkel?
Ezekre az emlékekre nemsokára végérvényesen ráborul a feledés fátyla, mert kihalnak az emlékezők. A leszármazottak pedig – mivel számukra senki sem szavazott meg kártérítést – nem érdekeltek a szenvedéslisták összeállításában és rendszeres felújításában.
Ezért is okos a Román Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, hogy meg sem alakult. Így azért sem fáj a feje, hogy hány nyelven nyomtassa ki az űrlapokat.