Nemzeti gyászokat akarunk!


Valamiről eszembe jutott, hogy nemrégiben milyen felemelő nemzeti gyásznapokat tartattak velünk. Volt saját halottunk is, ama bizonyos Gy. Gy.-Dés (uralkodóneveket lefordítunk, amíg ahazai magyar sajtóra nem terjed ki a Pruteanu-féle szenátusi szakcenzúra), de a béketábor minden nagy halottját rokonunként elsírattuk, ha már szóltak, hogy így kell. A nyugdíjasok még emlékeznek: mennyire az újdonság varázsával hatott a Sztálin balzsamozásakor érzett mély kollektív bánat és együttérzés az egész szovjet néppel, de szép volt a Titó fölötti virrasztás is. Egy kerek hétig tartott, hogy meg ne unjuk. Vagy hogy szokjunk hozzá a következő temetéshez és a gyászhónaphoz, amelynek központi szervezője Nicu Ceauşescu lett volna.
Ettől azonban elestünk, és úgy tűnik, megszakadt a nemzeti gyásznapok alig megszületett hagyománya.
Pedig mostanában még nagyobb szükség volna olyan napokra, amikor a muziktévéknek és -rádióknak is kötelezően romantikus, szimfonikus zenét kellene sugározniuk, a bummm-bumm-bummok helyett, amelyekről sohasem lehet tudni, mikor jár fordítva a lemez.