Szigorúan bizalmatlan
Szabadság, 1997. augusztus 28., IX. évfolyam, 198. szám
Attól kell tartanunk, hogy az ország NATO-tagságát a legborúlátóbb jóslatoknál is távolabbra sodorják bizonyos jelenségek, amelyek megkérdőjelezik jólneveltségünket.
Itt van például a levéltitok megsértése. Amikor felháborodva meséltük, hogy Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester gyermekkori barátjához írott levele a belügyminiszter zsebében kötött ki terhelő bizonyítékként, mert magyarul merészelte megírni, jól értesült körök azt mondták: ez semmi. Állítólag magasabb körökben köztudott, hogy Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter egyetlen levele sem kerüli ki a cenzúrát. És még ez is semmi ahhoz képest, mi folyik a legbizalmasabb államtitkokkal. Ahogy a képviselőházba megérkezett a Román Hírszerző Szolgálat valamely jelentése azzal a szigorú utasítással, hogy ez az egyetlen példány a szakbizottság páncélszekrényében őrizendő, pénzesebb újságok szerkesztői a sajtópáholyban unaloműzésből már tanulmányozták és aláhúzogatták a másolatokban a pikánsabb részleteket.
Állítólag 50-100 ezer lejért megkapható az illetékes hivataloktól – pontosabban az azokban ottfelejtett, és egyre éhesebb kövületektől – egy-egy sajtócsemege, leleplező dokumentum, kompromittáló, vagy legalább annak kinevezhető levél. Nem a véletlen műve, hogy újságírói eszközökkel fel nem göngyölíthető gaztettekkel vannak tele a nagyobb tőkével rendelkező lapok. Ha azok légből kapott rágalmak lennének, egyik „bátor” újság sem élte volna túl a kártérítési pereket. Az érintettek azért nem futnak a törvényszékre, mert jól tudják, honnan származnak a lapértesülések. (Hogy az ügyészek miért nem csípkedik ilyenkor magukat? Hajaj, ez egészen más kérdés.)
Persze, hogy izgalmas így az élet. Minden napra adódik valami csámcsognivaló, és ezen túlmenően az állandó megszellőztetések a jóhiszemű emberekben azt a reményt táplálják, hogy a maffiacsaládfák nem nőhetnek az égig. Csakhogy a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizalmas közlések nyilvánosság elé teregetése – amilyen például Gilda Lazăr külügyi szóvivő esete volt – az alapvető emberi jogok kategóriába tartozik, és ebben a Nyugat nem ismer tréfát. Az üzleti titok megsértése pedig még súlyosabb elbírálás alá esik. Nem fognak ide tolongani a beruházók, ha azt tapasztalják, hogy itt senkiben sem áll meg a szó, minden szerződésígéretet, együttműködési feltételrendszert, gyártásfolyamati adatot kifecsegnek a sajtónak némi honoráriumért.
Hogy katonai titkok is csak úgy terjednek szájról szájra, újságról újságra, arról a NATO-illetékesek hátborzongva és mint távoli egzotikumról óhajtanak tudomást szerezni. Nem szeretnék saját gyakorlatukból ismerni.
Visszatérve Fodor Imre, Birtalan Ákos és más RMDSZ-politikusok politikai jellegű megfigyelésére, nagyon komolyan fel kell vetnünk a kérdést: épeszű dolog ezt művelni? Titokban tartja valaki a véleményét? Nem ugyanazt kapják meg az „érdeklődők” az újságokban, rádió- és tévényilatkozatokban, mint négyszemközti beszélgetésekben, levelezésben? Minek azzal is sötétíteni az ország hírnevét, hogy a belügyminiszter másoknak címzett leveleket tartogat a zsebében?
Itt van például a levéltitok megsértése. Amikor felháborodva meséltük, hogy Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester gyermekkori barátjához írott levele a belügyminiszter zsebében kötött ki terhelő bizonyítékként, mert magyarul merészelte megírni, jól értesült körök azt mondták: ez semmi. Állítólag magasabb körökben köztudott, hogy Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter egyetlen levele sem kerüli ki a cenzúrát. És még ez is semmi ahhoz képest, mi folyik a legbizalmasabb államtitkokkal. Ahogy a képviselőházba megérkezett a Román Hírszerző Szolgálat valamely jelentése azzal a szigorú utasítással, hogy ez az egyetlen példány a szakbizottság páncélszekrényében őrizendő, pénzesebb újságok szerkesztői a sajtópáholyban unaloműzésből már tanulmányozták és aláhúzogatták a másolatokban a pikánsabb részleteket.
Állítólag 50-100 ezer lejért megkapható az illetékes hivataloktól – pontosabban az azokban ottfelejtett, és egyre éhesebb kövületektől – egy-egy sajtócsemege, leleplező dokumentum, kompromittáló, vagy legalább annak kinevezhető levél. Nem a véletlen műve, hogy újságírói eszközökkel fel nem göngyölíthető gaztettekkel vannak tele a nagyobb tőkével rendelkező lapok. Ha azok légből kapott rágalmak lennének, egyik „bátor” újság sem élte volna túl a kártérítési pereket. Az érintettek azért nem futnak a törvényszékre, mert jól tudják, honnan származnak a lapértesülések. (Hogy az ügyészek miért nem csípkedik ilyenkor magukat? Hajaj, ez egészen más kérdés.)
Persze, hogy izgalmas így az élet. Minden napra adódik valami csámcsognivaló, és ezen túlmenően az állandó megszellőztetések a jóhiszemű emberekben azt a reményt táplálják, hogy a maffiacsaládfák nem nőhetnek az égig. Csakhogy a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizalmas közlések nyilvánosság elé teregetése – amilyen például Gilda Lazăr külügyi szóvivő esete volt – az alapvető emberi jogok kategóriába tartozik, és ebben a Nyugat nem ismer tréfát. Az üzleti titok megsértése pedig még súlyosabb elbírálás alá esik. Nem fognak ide tolongani a beruházók, ha azt tapasztalják, hogy itt senkiben sem áll meg a szó, minden szerződésígéretet, együttműködési feltételrendszert, gyártásfolyamati adatot kifecsegnek a sajtónak némi honoráriumért.
Hogy katonai titkok is csak úgy terjednek szájról szájra, újságról újságra, arról a NATO-illetékesek hátborzongva és mint távoli egzotikumról óhajtanak tudomást szerezni. Nem szeretnék saját gyakorlatukból ismerni.
Visszatérve Fodor Imre, Birtalan Ákos és más RMDSZ-politikusok politikai jellegű megfigyelésére, nagyon komolyan fel kell vetnünk a kérdést: épeszű dolog ezt művelni? Titokban tartja valaki a véleményét? Nem ugyanazt kapják meg az „érdeklődők” az újságokban, rádió- és tévényilatkozatokban, mint négyszemközti beszélgetésekben, levelezésben? Minek azzal is sötétíteni az ország hírnevét, hogy a belügyminiszter másoknak címzett leveleket tartogat a zsebében?