Cenzúrajelentés tankönyvfordításról
Szabadság, 1997. augusztus 21., IX. évfolyam, 192. szám
Ha az ostobaság fájna, a tegnap a szomszédban, a Ştirea szerkesztőségében az egekig csapott volna a jajveszékelés. A lap vezető közírója ugyanis cikket közölt arról, micsoda aberrációhoz vezethet a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat a tankönyvfordítás terén.
Cikkének elejével még egyetérthetünk. Azt kifogásolja, hogy az I-IV. osztályokban lefordíthatók magyarra a történelmi helység és személynevek, később azonban nem, és ebből az a furcsa helyzet alakul ki, hogy a nebuló kétféleképpen tanulja meg ugyanazt a témát. Ez tényleg hülyeség. Hát miért nem végeznek teljes fordítást a felsőbb osztályokban is?
Tovább azonban szakmai apróságokba köt bele az alkalmi tankönyvszakértő, és sérelmesnek tartja, hogy bizonyos neveket megkülönböztetnek a magyarra lefordított tankönyvek. Kolozsvárt lefordítják Kolozsvárra (nemtetszésének felkiáltójellel ad kifejezést), de Rădăuţi-ot nem.
Szegény. Mivel nyugtassuk meg? Londont a román tankönyvek lefordítják (Londra), de Waterloonak nincs román neve. Hiába történt ott valamilyen történelmi esemény, maga a település nem olyan jelentős, hogy távoli tájak lakosai is bevonják anyanyelvük aktív szókészletébe.
Aztán azon háborog a cikkíró, hogy a tankönyvfordító ragot illeszt a le nem fordított történelmi helynevekhez. Például így: Rădăuţiban. Ha valóban így néz ki ez a szóalak a magyarra lefordított tankönyvekben, az tényleg helytelen. Hangérték nélküli betűhöz csak kötőjellel lehet ragot illeszteni. De jobb lenne, ha ezt a problémát a magyar nyelvben jártasabb szerkesztőkre és korrektorokra bízná. Azok jobban tudják például azt is, hogy a Prúton túli Moldovát miért nevezik Besszarábiának. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazért, amiért az adriai Pulát román szövegekben Polának írják.) Úgyhogy ezért az „elkeresztelésért” sem kellett volna háborognia a cikkírónak, mi több, megdicsérhette volna a fordítót, hogy nem pongyoláskodott oda tükörfordításból néhány Baszarábiát.
És a legfájdalmasabb butaságok még csak azután következnek. A megrökönyödés, hogy Hunyadi János neve megjelenik így! Magyarul a magyar államférfi neve! Hallatlan! Mintha a román királynak csak a német nevét lenne szabad használni.
Az égbekiáltó ostobaságot ezután írta le a kolléga. Sérelmezi, hogy a magyarra lefordított román történelemkönyvben „Carol I. és Mihai I. román királyok I. Károly és I. Mihály néven fordulnak elő”. Hihetetlen! A cikkíró nem ismerné azt az elemi szabályt, hogy az ismertebb királyok nevét a földkerekség minden ismertebb nyelvén lefordítják? És ha ezt nem tudná, azon miért nem háborodott fel, hogy Franciaország XV. Lajos királyáról úgy kellett tanulnia, hogy Ludovic al XV-lea? (Ha egyáltalán kellett.)
Ennyire mérhetetlen műveletlenséget nem lehet feltételezni a cikkíróról. A jelenség magyarázata az, hogy bizonyos körök minden eszközt meggondolatlanul, ellenőrizetlenül, gátlástalanul bevetve harcolnak általában a kisebbségi jogok biztosítása ellen, most sajátosan pedig a két „vakációs” kormányhatározat alkalmazásának meggátolásáért. Ez a cikk is hangulatot igyekszik kelteni a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat, ezen belül a tankönyvek lefordítása ellen. A cikkíró célja az egyszerű emberek lázítása, akik nem tudhatják – mert az iskolában erre nem vezették rá őket – hogy ha egy ország királyának a nevét több nép ismeri a saját nyelvén, az népszerűséget is jelez, míg egy száztagú közösségen uralkodó törzsfőnök nevének lefordításával senki sem bajlódik. A ªtirea vezető újságírója azokat hecceli, akik nemzeti létükben már attól is sértve érzik magukat, ha néhány történelmi személyiségüknek más nyelvben is van neve. Hát még ha bizonyos személyiségeken osztozni is kell... A nemzetiszocializmus abszolút igazságain nevelkedett emberek számára csak egyetlen történelmi tényállás létezik, és azt is csak románul szabad forgalmazni. Nem véletlenül fejeződik be a cikk azzal a vészharangkongatással, hogy a szélsőségesen nyelvész Szőcs István a történelemkönyvek átírását követeli, tehát már a fordításokat is nagyon meg kell cenzúrázni.
Cikkének elejével még egyetérthetünk. Azt kifogásolja, hogy az I-IV. osztályokban lefordíthatók magyarra a történelmi helység és személynevek, később azonban nem, és ebből az a furcsa helyzet alakul ki, hogy a nebuló kétféleképpen tanulja meg ugyanazt a témát. Ez tényleg hülyeség. Hát miért nem végeznek teljes fordítást a felsőbb osztályokban is?
Tovább azonban szakmai apróságokba köt bele az alkalmi tankönyvszakértő, és sérelmesnek tartja, hogy bizonyos neveket megkülönböztetnek a magyarra lefordított tankönyvek. Kolozsvárt lefordítják Kolozsvárra (nemtetszésének felkiáltójellel ad kifejezést), de Rădăuţi-ot nem.
Szegény. Mivel nyugtassuk meg? Londont a román tankönyvek lefordítják (Londra), de Waterloonak nincs román neve. Hiába történt ott valamilyen történelmi esemény, maga a település nem olyan jelentős, hogy távoli tájak lakosai is bevonják anyanyelvük aktív szókészletébe.
Aztán azon háborog a cikkíró, hogy a tankönyvfordító ragot illeszt a le nem fordított történelmi helynevekhez. Például így: Rădăuţiban. Ha valóban így néz ki ez a szóalak a magyarra lefordított tankönyvekben, az tényleg helytelen. Hangérték nélküli betűhöz csak kötőjellel lehet ragot illeszteni. De jobb lenne, ha ezt a problémát a magyar nyelvben jártasabb szerkesztőkre és korrektorokra bízná. Azok jobban tudják például azt is, hogy a Prúton túli Moldovát miért nevezik Besszarábiának. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazért, amiért az adriai Pulát román szövegekben Polának írják.) Úgyhogy ezért az „elkeresztelésért” sem kellett volna háborognia a cikkírónak, mi több, megdicsérhette volna a fordítót, hogy nem pongyoláskodott oda tükörfordításból néhány Baszarábiát.
És a legfájdalmasabb butaságok még csak azután következnek. A megrökönyödés, hogy Hunyadi János neve megjelenik így! Magyarul a magyar államférfi neve! Hallatlan! Mintha a román királynak csak a német nevét lenne szabad használni.
Az égbekiáltó ostobaságot ezután írta le a kolléga. Sérelmezi, hogy a magyarra lefordított román történelemkönyvben „Carol I. és Mihai I. román királyok I. Károly és I. Mihály néven fordulnak elő”. Hihetetlen! A cikkíró nem ismerné azt az elemi szabályt, hogy az ismertebb királyok nevét a földkerekség minden ismertebb nyelvén lefordítják? És ha ezt nem tudná, azon miért nem háborodott fel, hogy Franciaország XV. Lajos királyáról úgy kellett tanulnia, hogy Ludovic al XV-lea? (Ha egyáltalán kellett.)
Ennyire mérhetetlen műveletlenséget nem lehet feltételezni a cikkíróról. A jelenség magyarázata az, hogy bizonyos körök minden eszközt meggondolatlanul, ellenőrizetlenül, gátlástalanul bevetve harcolnak általában a kisebbségi jogok biztosítása ellen, most sajátosan pedig a két „vakációs” kormányhatározat alkalmazásának meggátolásáért. Ez a cikk is hangulatot igyekszik kelteni a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat, ezen belül a tankönyvek lefordítása ellen. A cikkíró célja az egyszerű emberek lázítása, akik nem tudhatják – mert az iskolában erre nem vezették rá őket – hogy ha egy ország királyának a nevét több nép ismeri a saját nyelvén, az népszerűséget is jelez, míg egy száztagú közösségen uralkodó törzsfőnök nevének lefordításával senki sem bajlódik. A ªtirea vezető újságírója azokat hecceli, akik nemzeti létükben már attól is sértve érzik magukat, ha néhány történelmi személyiségüknek más nyelvben is van neve. Hát még ha bizonyos személyiségeken osztozni is kell... A nemzetiszocializmus abszolút igazságain nevelkedett emberek számára csak egyetlen történelmi tényállás létezik, és azt is csak románul szabad forgalmazni. Nem véletlenül fejeződik be a cikk azzal a vészharangkongatással, hogy a szélsőségesen nyelvész Szőcs István a történelemkönyvek átírását követeli, tehát már a fordításokat is nagyon meg kell cenzúrázni.